Somogyi Hírlap, 1996. április (7. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-20 / 93. szám

12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. április 20., szombat Sára Sebészet. Négyágyas szoba. Sára félig ülő helyzetben pihen. Amikor meglát, zavarral ve­gyes örömmel üdvözöl. Nehéz pillanat. Életvidám, bátor em­ber, tele tervekkel, nagy mun­kabírással. Most itt fekszik, mintegy kismadár, talán még fel sem fogta, hogy mi történt vele. Megöleltük egymást. Szinte bocsánatkérően mondta: — Látod, miben vagyok? Meg­kérdeztem az Istentől, hogy mi­ért éppen én? Csapdába estem. A rák csapdájába. Leültem, kissé összeszedte magát. Csendesen kacarászott és tudtomra adta, hogy ennél több nem telik erejéből. Jelez­tem, hogy néhány perc múlva megyek, nem fárasztom. — Ne menj el, nem vagyok rosszul: csak fáj nagyon, hogy a kislányom távol van tőlem. Sára egyedül neveli gyerme­két. Tíz éves szerelmi kapcsolat gyümölcse ez a kislány. Már megküzdött az előítéletekkel. Vezető beosztásban dolgozik. Elsírja magát: — Én olyan sokat imádkoz­tam... Nagyon félek... Min­denbe kapaszkodnék, mindent megpróbálnék a gyógyulás ér­dekében. Most érzem valójá­ban, hogy mit vállaltam. Bele­rémülnék, ha megtudnám... Közbevágtam, és sorolni kezdtem az élő példákat, igaza­kat, akik akartak és tudtak gyó­gyulni. Miközben beszélget­tünk, tekintetébe remény költö­zött. Éreztük, hogy együtt könnyebb lesz. — Bejövök holnap is — ajánlottam. — Látod, ha itt vagy, elhi­szem, hogy meggyógyulok. Másnap kerestem, már nem volt bent: hazahúzta szíve a kis­lányához. Üzenetet hagyott, hogy otthon vár. Néhány nap múlva a kórház bejáratánál Sára kiáltott utá­nam. Vizsgálatra jött, kért, hogy várjam meg. Egyszerre végeztünk. — Talán túlélem — bizako­dott. — A vártnál jobb az eredményem. Pécsre kell jár­nom sugárkezelésre, huszon­nyolc alkalommal, aztán majd meglátjuk... Beszélgetés közben megem­lítettem, hogy van egy lelkész barátom, akihez szívesen felvi­szem. Beleegyezett. Bemutat­tam őket egymásnak, megbe­széltek egy időpontot, aztán el­köszöntünk. Rövidesen megkezdték su­gárkezelését. Nap mint nap el­indult Pécsre — hol busszal, hol vonattal, kocsival. Minden napra akadt jóbarát. Szervezte tűrte a beavatkozást. Időnként meglátogattam. Tervezgettünk, bizakodtunk. Egy alkalommal meghatottan mondta el, hogy újabban nem fél a jövőtől. Úgy érzi, valaki mindig vele van, mintha vigyázna rá. Kemoterápiás kezelés követ­kezett. Eleinte napokig émely- gett. Nehezen viselte a gyógy­szer mellékhatását. Aztán látha­tóan jobban lett, olyannyira, hogy megemlítette kezelőorvo­sának: dolgozni szeretne. Az orvos álmélkodva kiáltott fel: — Maga egy nagybeteg asz- szony! Szó sem lehet róla. Pi­henjen, foglalja el magát. Gyó­gyulnia kell. Magábaroskadt. Elbizonyta­lanodott. Mi az igazság? Talán menthetetlen?... Napokig tar­tott, amíg magához tért. Meg­kapaszkodni valamiben... Lel­kivezetőjétől időt kért. Beszél­getésük mottója: nyissa meg szívét, engedje, hogy a kegye­lem szívébe áradjon. Megbeszéltük, hogy ad ma­gának két hónapot, aztán ha úgy érzi, hogy dolgozni tud, be­levághat. Gyógyulásában sokat segített az emberekből felé áradó szeretet. Hatalmas volt az akaratereje. Derűje ránk is ki­sugárzott. Eszünkbe se jutott, hogy sajnáljuk őt. Vele gyó­gyultunk. Ezt az állapotot taní­tani kellene. Ünnepnapszámba ment, ha összefutottunk. Lestük terápiája titkát, amellyel olyan eredményesen küzdött a végzet ellen. Megérkezett április — bor­zongatóan kellemetlen, lehan­golóan sötét napjaival, Sárának mégis kikeletet hozott. Dolgo­zik! Tudatából néha feltörnek vá­laszra váró kérdések. De túl minden gyötrelmen, erősebb benne az élni akarás érzése, és azt sejteti mindannyiunkkal, hogy ő már nem lehet vesztes! Rajnai Erzsébet Pannonhalma, jubilate A hit ezeréves bástyája Pannonhalma — pápalátogatás előtt FOTÓ: KUN G. TIBOR „....Szent István itt tett foga­dalmat, hogyha Szent Márton és Szent György közbenjárá­sára legyőzi az ellene fellázadt Koppányi, az apátságot a so­mogyi tizedek adományozásá­val segíti...” Ritkaszép napján az idei áp­rilisi télnek, európai kis közös nyájként várakoztunk bebo- csáttatásra. Hétfő volt, ünnep- napos-mosolyú, szikrázó és tiszta. Angolok, svédek ola­szok és franciák között ácso- rogtunk a főbejárat előtt mi, a tudás és a szépség kincsesbá­nyájára hívságosan pályázó szellemi kalandorok. Átutazók és hazatérők, akik régi tava­szok illatát érzik átgomolyogni a dombon, átsuhanni a szerze­tesek lejtős kertjein, hogy a hármas kereszt árnyékában szomorúszemű zarándokként szembesülhessünk hajdani önmagunkkal. Az azóta porrá vált hitek kősúlyát lankadatlan lelkese­déssel egyre följebb és följebb görgetőkkel. S bár messze volt még akkor a millennium, s Eu­rópa büszkébbik fele irigyelt látogatóként tévedt csak erre­felé, Győr-Szentmárton hegyét járva nekünk, kócos diákoknak mégis kijutott a boldogabbik világ egy darabkájából. Hát itt vagyunk. Tíz év, húsz év — mit számít hány ráncot redőz az idő a bölcses­ség halhatatlan kapuján bete­kintve. Ezer éves Magyaror­szág egyetlen működő bencés kolostora. Az Unesco világ­örökség-listájára javasolt terü­letre 996-ban Géza fejedelem telepítette le a Rómából és Prágából érkező Benedek-ren- dieket. Kiváltságlevelet és bir­tokot 1001-ben István király adományozott a közösségnek, amely mély gyökereket eresz­tett a termékeny pannonhalmi földbe. Olyan mélyeket, hogy bár alap nélkül magasodik a kolostor háromszintes épülete a környék fölé, mégis, évszá­zadok földrengései közepette együtt mozgott az apátság a vidékkel. Nemcsak a termé­szeti, hanem a politikai ka­tasztrófák idején is. Olyan vészterhes években, amikor mit sem számított a Tihanyi apátság alapító levele, a XIII. századi freskótöredék, a 360 ezer kötetes könyvtár, a mű­remekekben gazdag képtár, a kilencszáz éves falmaradványt őrző bazilika-belső. Lehajtott fejek az alsótemp­lomban. Latin, germán, angol­szász nyelvfoszlányok. Igaz, hogy itt van befalazva I, István fatrónusa? Igaz, hogy libanoni cédrusból és márványból áll a főtemplom szószéke? Igaz, hogy a második világháború­ban a nemzetközi vöröskereszt lobogója védte a várat? Igaz, hogy a nyáron maga a pápa is felkeresi a keresztény hitvilág keleti védőbástyáját? Kérdé­sek özöne, vakuk szakadatlan villanása. Két óra tömény bizonyos­ság, hogy szertehordott álma­ink itt és most ismét ránk talál­nak. Feltámadnak, mint azon a hat évvel ezelőtti vasárnapon, a Szent Sír Bazilika előtti téren. A hófehéren szikrázó je- ruzsálemi húsvéton, hitek ke­resztfolyosóin, fanatikusok bazárerdejein, ortodox sikáto­rokon átvergődve — a Min­denható, Örökkévaló szép­ségre szomjazva. Mons Sacer, a Szent hegy. Ezt a nevet viseli a jubileumi kiállítás 1996 tavaszán Pan­nonhalmán. Tíz évszázad ér­lelte a tudás fájának máig aranyló gyümölcseit, az 1820- tól oktatással is foglalkozó bencés rend elképesztő szel­lemi gazdaságát. A jog, a filozófia, az orvos- tudomány, a teológia, a termé­szettudomány, a nyelvészet, a pedagógia húsz nyelven írt munkái sorakoznak körben a falakon. Ha minden nap elol­vasnánk közülük egyet, akkor is ezer évbe telne, míg az anyag végére érnénk. Ahogy a trükkös szerkezetű kupolás jcönyvtár tükörrendszere a fel­becsülhetetlen értékű relikviá­kat árasztja el Isten áldott nap­jával, úgy viszik tovább min­den korokban a rend erkölcsi tartóoszlopát azok a bencés di­ákok, akik a győri és a pan­nonhalmi gimnáziumban ta­nulnak. A pannonhalmi hat- osztályos gimnáziumnak jelen­leg háromszáz hallgatója van, ennél jóval kevesebb a szerze­tesek száma, akiket idős ko­rukra az apátság területén mű­ködő Szent Adalbert otthon fogad be. Bámészkodó turisták között másszuk meg a közeli kilátóto­rony kanyargós lépcsőit. Felet­tünk az ég békés kékje hívogat csalókán, alattunk a hit ezer­éves bástyája áll, sziklaszilár- dan. Pannonhalma, jubilate! Csíky Kiss Erika Véradást szerveznek A donneri lakosságot szeret­nénk megnyerni kezdeménye­zésünknek, s bevonni őket a Föld napjára, március 22-re szervezett papírgyűjtési akció­nkba, a takarításba, s később a véradásba — mondták a Somo­gyi Hírlap szerkesztőségét fel­kereső diákok. Kiss Katalin és Farkas Georgina, a kaposvári Bartók Béla utcai Általános Is­kola diáktanácsának tagjai tár­saik kérését tolmácsolták. Isko­lájukban évek óta jelentős a környezetvédelmi tevékenység, megoldották a szelektív sze­métgyűjtést, óvják a Kapos fo­lyót. Évente kétszer szerveznek papírgyűjtést, most a hosszú tél során felhalmozódott papírhul­ladékot várják. Lelkes munká­juk értéke a diáktanács kasszá­ját gyarapítja majd, abból szer­vezik a rendezvényeiket. Dél­után takarításból is példát mu­tatnak a környék polgárainak. Két nappal később, április 24- én délután véradást szervez az iskola, ahol megalakult az ifjú­sági vöröskeresztes csoport. Fölvették a kapcsolatot a fel­nőtt szervezettel, tájékoztatót vittek haza szüleiknek, s a 18 éven felüli donnerieket várják. A gyerekek a rendezésben segí­tenek, ők árusítják a Vöröske­reszt által a helyszínre vitt ak­ciós higiénés termékeket. Egy évig a kaposvári főiskolásoké lehet a vándorserleg Tanítójelöltek versengése Magasabb színvonalú a leíró nyelvtan oktatása, mint az egyetemen A magyar nyelv hete rendez­vénysorozatának keretében tartották meg Kaposváron a tanítójelöltek országos ver­senyét a Csokonai Vitéz Mi­hály Tanítóképző Főiskolán. A kétnapos verseny csütörtö­kön kezdődött. Áz ország nyolc tanítóképző főiskolája nevezett három tagú csapatok­kal. Az ünnepélyes eredmény- hirdetés tegnap volt. Dr. Pesti János, a Pécsi Janus Panno­nius Tudományegyetem do­cense, a zsűri elnöke szerint a verseny a résztvevők magas szintű felkészültségéről és tá­jékozottságáról adott tanúbi­zonyságot. Mint mondta: ismét bebizonyosodott, hogy a taní­tóképző főiskolákon magasabb a leíró nyelvtan oktatásának a színvonala, mint az egyeteme­ken. A győztesek, s így a vándor­serleg birtokosai egy évre a kaposvári főiskola hallgatói lettek: Horvátth Orsolya, Büchler Borbála és Szolnoki Szilvia. Második helyen a zsámbéki, harmadikon pedig a győri tanítóképző főiskola A győztes kaposvári csapat csapata végzett. A versenyen kívül más programokon és részt vehettek a tanítójelöltek: szórakoztató műsor, táncház és játékos vetélkedő várta az ér­deklődőket, tegnap pedig Ró­nai Béla Fölnevelő édesanyám Kis magyar nyelvművelő című FOTÓ: KIRÁLY J. BÉLA könyvének bemutatása és nyelvművelési fórum volt a program. (Jakab) Fülbe harapott a kötekedő József Istvánban 1995. de­cember 9-én estére már bőven volt „töltet”, hiszen a rácegresi kocsmában délután kezdte el a vedelést. Nem is akart elmenni záráskor; emiatt agresszív szóváltásba keveredett a pul­tossal. Meg akarta támadni, ám közben megbotlott és neki­esett az éppen arra haladó - későbbi - sértettnek. Mérgé­ben ezt a szerencsétlen embert bántalmazta, tépte a haját ösz- szekarmolta az arcát. Mindket­ten a földre zuhantak, ahol to­vább verte József az áldozatát. S ez nem volt elég: leharapott egy jókora darabot a füléből. A sértett fülkagylójának hiányzó részét ugyan visszavarrták, de ez nem sikerült; plasztikai mű­tétre volt szükség. Az igazság­ügyi orvosszakértő szerint a plasztikai műtéttel rekonstru­álható ugyan a fülkagyló, de mindenképpen kozmetikai hát­ránnyal jár. A Kaposvári Bíróság dr. Tarr József büntetőtanácsa Jó­zsef Istvánt bűnösnek találta maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés bűntettében, ezért 8 hónapi börtönre ítélte, amelynek végrehajtását egy évi próbaidőre fölfüggesztette. Az ítélet jogerős. (Tamási)

Next

/
Oldalképek
Tartalom