Somogyi Hírlap, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-03 / 29. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP ÉVFORDULÓ 1996. február 3., szombat Nyolcvanöt éves Takáts Gyula Kossuth-díjas költő Költészet a sétában, séta a költészetben Nem lehet általánosságban életvitelről szólni, több periódus van. Más a gyermeké, más a felnőtté és más az íróé — kezdi a választ a mindennapok sorára vonatkozó kérdésre Takáts Gyula Kossuth-díjas költő, aki február 4-én tölti be nyolcvanötödik életévét. Akiről tudni véljük, ha nem is asztétikus önfegyelemmel, de példás mértéktartással éli napjait. Aki azt tartja, hogy a megélt életben összegezni is tudni kell, mérleget vonni, tudomásul véve azt, hogy az élet lemondásokkal is jár. — Úgy vagyok minden napommal, de a hetekkel, hónapokkal is, hogy terveztem a teendőimet. Ám sokszor az egyik nap fordulója elrontja a másikat. írni szeretnék a zöld füzetembe, de levelet hoz a postás, válaszolni kell rá, s jó vagy rossz a hír, megváltoztatja a napomat... Már ez is lemondás. — Ilyenkor az ember az élet örömeire gondol. Takáts Gyulát úgy ismerjük, hogy mércét állít, mértékletességet mutat, szinte évtizedek óta változatlanul, amely jócskán távol áll attól, amit hedonizmusnak neveznek... — Várjunk csak! Hedonista kétféleképpen lehet az ember. Fizikai vagy szellemi értelemben. Én — ezt lehet mondani — szellemi hedonista voltam. Mindig a legjobba igyekeztem belekóstolni, legyen az irodalom, képzőművészet vagy éppen a természet. Mert nekem a legnagyobb könyvtáram, a legnagyobb képtáram, a legnagyobb tanítómesterem maga a természet. A szellemi jó szorosan összefügg azzal, áld abban a környezetben él, amelyik neki adhat; nemcsak a szemnek, a nyelvének, hanem a lelkének is. — Gondolom a becehegyi szőlőben teljesedik ez ki leginkább. — Úgy van; éppen a szőlő az, a szőlő gyönyörű átalakulása ragyogó borrá. Ötven év óta mindig márciusban megyek ki először Becehegyre, amikor megnézem, hogyan telelt a bor, milyen volt a fejtés, milyen lett az űjbor. Utána meg rendbe kell tenni a dolgokat, hogy a következő is jó legyen. Mert a szőlő és a kis gazdaságom diktálja azt az ütemet, ritmust, melyet követek, márciustól a szüret befe- jeztéig, október végéig. — Most viszont tél van. Ennek ellenére a költő nem mulasztja el napi sétáit a városban. A königsbergiek tartották úgy, hogy Kant sétáihoz lehet igazítani az órát; Takáts Gyula is rendre feltűnik tíz körül a kaposvári sétálóutcán. — Nálam a séta — életforma. Amikor azonos időben és helyen járok abban a célszerűség is meghatározó, beszerzés, könyvtár, képtár látogatás, dolgaim intézése. Legtöbbször a sétálóutca azért esik útba, mert ott találkozom olyan emberekkel, akikkel akarok találkozni! Gyakran a volt polgári fiúiskola előtt, ahol édesapám tanított. Főleg a kisiparosok gyermekei jártak oda, s ezek a hajdani fiúk nemcsak arról beszélnek, hogy megy most a dolguk, hanem édesapámról is. S találkozom én is a tanítványaimmal, mert abban az iskolában kezdtem magam is, aztán átmentem a gimnáziumba, majd a kereskedelmibe. Úgyhogy elég sokan vannak, akik megállítanak, vagy elkísérnek séta közben. — Ez a sétálva-beszélgetés már a görögöknél is népszerű formája volt pedagógus-tanítvány együttlétének... — Mert a pedagógia lényege: lélek, lélek mellett. Örömömre szolgál, hogy a régi szokás szerint megy a szó: röviden, magyarán, értelmesen. Lehet, hogy nem is gondolná valaki, de egy órásmester vagy egy asztalosmester is szóba hozza ilyenkor a költészetet. Egyikük múltkor a műhelyében olyan régi versemet idézte, amire jóformán magam sem ígeh emlékszem már. Tizennyolc évesen írtam, s megjelent a Somogyi Újságban. — Milyen városarc rajzolódik ki a séták során? — A megszokott útvonal mellett, ha egészségem engedi, naponta másfél, két órát járok a város különböző részein. Kaposvár képe nekem mindig a perifériáról, madártávlatból mutatkozik be igazán. Az Iszák hegyen laktunk tizennyolc éves koromig, s onnan rálátásom volt a város egészére, s ez meghatározó marad. Ez vitt Becére is, mert onnan nemcsak a Balatont, hanem Zalát és Somogyot is szemmel tudtam tartani. Ezt élem meg Kaposváron a Géza utcát vagy a Mustos dombot járva. Megtéve újra az utat, mint fiatalon, amikor leereszkedtünk a Kapos hídjaihoz — TAKÁTS GYULA Hogy az ragyogjon Csak tél... Sehol a ház... Kis tűz mellett Csu Fu, akár a kártyán a vadász, a semmiből a vanba át és megfordítva is tovább lesi e fagyban és a fényben azt a logikát, hogy az ragyogjon végre a versibe a lángon át. A foghatatlan együtt-egész s a végtelenből az a szám... Lesi Csu Fu e biztos létező tájakban mért poétikát. A vers Takáts Gyula legújabb kötetéből való, amely Csu és Drangalag címmel jelent meg a költő 85. születésnapjára a Pannónia Könyvek kiadásában. A kötetet Egry József és Würtz Adám rajzai illusztrálják. mert akkor több is volt — a ligetbe, a sportrendezvényekre, népünnepélyekre. Ide már gyermekkoromban is magával vitt édesapám, mert ő volt a Donnervárosi Társaskör elnöke. Egy másik kedvelt útvonal a Vár környéke és utcájából a Zárda utca felé. Sok emlék köt ide, itt lakott a nagyné- ném, aztán itt voltak a nevezetességek házai, gondolok Rippl-Rónaira, Vaszaryra, Kisfaludy Atalára, Szalay Fruzsinára... És amiről úgyszólván alig esik szó: ezek a belvárosi kertek! A meghittségükkel, zöldjükkel, rejtett békéjükkel, hangulataikkal, az apró udvari lakásokkal. Ezt ugyan a Fő utca felőli részen a garázsok sora eltorzította, elsorvasztotta, de a Zárda utcán, a sörözőig megmaradtak. — Van viszont egy másik város, amelynek minden utcája és zuga Takáts Gyula kedve szerint való, s ahol olvasóként bárki sétálhat. Maga a költő építette, ide kalauzol bennünket most megjelent kötete is, melynek címe: Csu és Drangalag. — Közel áll hozzám Kaposvár, de Drangalag még közelebb. Mert arról van szó, hogy itt láttam meg a színeket, a formákat, tőle kaptam szellemi megújítást, ugyanakkor én építettem, nem pedig a pallérom. Ez a város építkezik bennem. Említettem, hogy gyerekkoromtól fogva írok verseket, de ezek továbbépülnek, s ezt azért teszi az ember, hogy költészet legyen. Az én költészetem középpontja Drangalag. Amely így egyben Kaposvár is. A Vanba beleépül a költészet, amely szintén van. A.z ember így kettős világban él, amely kozmikus egész. Ebben él Csu Fu is, aki itt nőtt föl, itt vette magához a lényegét, aki tanítványom és mesterem. S így lett Csu Fu-nak mestere a világ. Ha megyünk és süt a nap, akkor az árnyék Csu Fu, aki azonos velem. — A nyolcvanötödik születésnapra érkező köszöntések, jókívánságok címzettje tehát egyszerre található meg Kaposváron és Drangalagban. Milyen üzenet, életfilozófia fogalmazódik meg válaszul? — Az életfilozófiám leglényege ugyanaz, mint költészetemé. Egy olyan áramkörbe, légkörbe vezetni a szenvedő emberiséget — mert többen vannak, akik szegények és elégedetlenek —, hogy életüket megkönnyítse, szebbé tegye, ha naponta elolvasnak egy verset. Erre szánnak a huszonnégy órából hatvan másodpercet. Mert feltétlenül bíznunk kell abban, hogy az emberiség sorsa nem mehet a csőd felé. A szellemnek utat kell találnia rossz társadalmi, gazdasági viszonyok közepette is, hogy érdemes és értelmes legyen az emberiség élete. Humanizálni kell mindazt, ami bennünket körülvesz! Látnivaló, hogy az emberiség hatalmas cirkuszában vannak a sátoron belüliek, akik többet kapnak a látványból és a kenyérből. S rajtuk kívül óriási a tömeg, teljes nyomorban. Nézzünk csak körül a kontinenseken! Úgy kellene ezt a sátrat kitágítani, hojgy érdemes legyen benne élni. Éppen egy séta során tűnődtem ezen egyszer, s nyomban papírra is vetettem, idézem tehát a Tükrök szava- betűk arca című kötetben megjelent jegyzetemből: „A történelmi múlt örökségeibe ragadt nemzeti és hatalmi rögeszmék viszik csődbe az emberiséget. Évezredek óta az ész és a munka minden kincsét a kard herdálja el. Ugyanakkor a világcirkusz kenyérre és békére éhes publikumot foglal magába. ” Tröszt Tibor SZIRMAY ENDRE Töretlen hittel Takáts Gyula 85. születésnapján Szavaid fénye a szellem tornyán messze világol hirdeti híven harmóniáid összezengését Pannóniában véres viharok áradatán túl megvédted mindig a hasznos szépség megejtő titkát tartsd föl az árban teremtett művek győztes igazát hogy szolgálhassuk árva hazánkat töretlen hittel. 1996. január PAP GÁBOR Mindig felfelé... Takáts Gyulának A szőlősorok itt kottasorok; tőkék fejében lapul a dallam... Rezzenéstelen fel-felfigyelek s hangokat hallok suttogni halkan. Domboldalon yirágok legelésznek kolomp nélkül, hasaló csendben, színes kedvükben gyakran integetnek; tárt tenyérrel szórják tarka színeiket az őrtálló fákra, tükörképű tóra, s az emberre - közöttük járóra - ki hallja a színek susogását, rengeteg fény-cseppnek néma koppanását,- ezért nem fárad el... Most is megy tovább- a holnapra gondol akár felkelő nap a sima horizonton s a kékbe nyúló sokszor látott dombon. Takáts Gyula, Kossuth-díjas költő Emlékképek Együd Árpádról H a barátunk, hozzátartozónk örökre eltávozik hordozunk egy képet róla, amely az idő múlásával az emlékezetünk tökéletlensége miatt szükségképpen változik. Az öreg fényképek esete ez: kifakulnak a színek, töredezik a felület, a szélek szakadoznak. A bennünk maradó képen bizonyos vonások felerősödnek, élesebbé válnak. így vagyok én Együd Árpádról őrzött emlékképpel. Először a tanár bácsi, majd a tanár úr volt, aztán Árpi bácsi, végül Árpi lett. Most lenne 75 éves. Még mindig nehéz elhinni, hogy nem találkozunk valahol a városban, nem közeledik messziről jól felismerhető, fürge kis alakjával, amint siet valahova, jellegzetes ruganyos járásával, válltáskájával. Az emlékem őrizte képe mindig kortalan. Ugyanúgy néz ki, mint amikor 1946-47-ben gyerektomára vittek hozzá Csurgón. A kórházi ágyon is olyan fiatalnak látom — miközben már középkorú orvosként elhasznált szívét hallgatom — mint ötven éve a tornateremben. Látom, ahogy az ünnepségeken néptánccsoportjával fellép; az arcok már elmosódnak ugyan, de a mozgása, elegáns, légies hatalmas ugrásai feledhetetlenek. Látom, ahogy terelget bennünket, felsőtagozatos, botladozó gyerekeket. Változik a kép: kisgimnazistaként régi népi játékokat tanulunk a testnevelő tanárunktól. Erről aztán fényképeket készített, és valaki kezdetleges technikával 8 milliméteres filmre veszi a „hosszú métát”, meg a „likra pógárt”. Majd ugyanez a testnevelő tanár próbálja belénk sulykolni a diszkoszvetés, a hármasugrás technikáját, visz magával Kaposvárra, Barcsra atlétikai versenyekre, közép- iskolás bajnokságra. A csoportból aztán kinőttek a „nagyok”, és azt veszem észre, hogy én vagyok az egyik vezető táncos, aki elmehet Árpi bácsival gyűjteni is. Böhönyén, amikor a gudorai cigányok meglátnak bennünket, a telep közepére kitesznek egy mosóteknőt, amire pillanatok alatt patyolatfehér lepedőt terítenek. Amíg cigarettával kínálja a körénk sereglőket, néhányan lopva megsimogatják a haját... Aztán éneklik a dalokat, mutatják a táncot. Sokszor eléneklik, hogy mi is megtanuljuk: „A kutyák ugatnak, a macskák nyávognak; mér nem hoztál kenyeret, szalonnát". Másik kép: Attala, vasárnap délután. Népviseletbe öltözött sokaság várja az Égyüd tanár urat, aki filmre veszi a falu táncát. Este egy 87 éves bácsi megilletődvé hallgatja a saját hangját, az orsós magnetofonról: „Arra alá Baranyában, jó természet van a lányban..." Kavarognak a képek: ócska buszokon utazunk, izzadtság- és porszagú öltözőkben, rosszul világított színpadokon látom magunkat, de az egészet valami furcsa nyugalom és biztonság uralja, mert mindig ott van közöttünk az az ember, akivel mindig biztos a siker. Később, a Somogy együttesben már ritkán táncolt, de a záró cigánytáncba néha beugrott. A közönség pedig vörösre tapsolta a tenyerét. A kép hátteréből régi arcok jönnek elő: Kelecz Józsi bácsi a furulyájával, Jankovics Imre bácsi a dudával, Vas Sanyi bácsi, Borbély Teri néni, Csalfa Mari néni és a többiek, akik hétköznapi emberként éltek köztünk, de Együd Árpáddal a magyar népi kultúra hallhatatlanjai közé kerültek. A múlt állóképek időközben mozgóképpé változtak, emlékek kavarognak. Most tudom, hogy milyen meghatározó volt személye az életemben. Még Siófokra, mostani lakhelyemre is Együd Árpád hozott először egy Gyö- rök-emlékverseny alkalmával az ötvenes évek végén. Később ugyanebben a városban telepedtünk le, pár sarokkal lakott távolabb tőlünk. A futó, utcai találkozások nem adtak alkalmat közös dolgok felidézésére. Csak a kórházban, egy-egy ügyeleti estén emlegettük a régieket. Aztán elment. Ahogy múlik az idő, úgy erősödik a bennem őrzött képen. Milyen nagy volt ez a törékeny alkatú ember! Észrevétlenül áradt belénk, tanítványaiba az ismeretek mellett a jóság. Úgy tiszteltük és szerettük, hogy ez a viszony nem is tudatosult. Úgy voltunk vele, mint a szeretett szülővel, akinek tudat alatt is a jobbik énünket akarjuk mutatni, és ha nem volt köztünk, akkor is neki szerettünk volna bizonyítani. Ilyenek az én emlékképeim Együd Árpádról. Szubjektívak, talán kissé érzelmesebbre színezettek, de jó felidézni őket. Még csak 75 éves lenne... Házas József
