Somogyi Hírlap, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-04 / 259. szám

14

SOMOGYI HÍRLAP

SZÍNES HÉTVÉGE

1995. november 4., szombat

Ki mit tud a Ki mit tud?-ról

Tíz bemutató Somogybán

A 10. — jubileumi — Ki mit tud? vetélkedőre hat kategóriában ( vokális zene, hangszeres zene, vers-, próza-, mesemondás, néptánc, klasszikus és modern színpadi tánc valamint „egyéb”) lehet jelentkezni november 15-ig.

Károly Irma a megyei művelődési központ igazgatóhelyettese az 1993. évi tapasztalatok alapján ismét óriási érdeklődésre számít. Az intézményre háruló feladat egyszerre szép és nehéz, az utóbbit a szűkös költségvetés is okozza, ezért a versenyek megtartására támogatást kértek a megyei közgyűléstől.

Informálódni és jelentkezési laphoz jutni tehát a megyei művelődési központban lehet, illetve azokban a művelődési házakban és központokban ,ahol a helyi bemutatókat rendezik: 1996 január 12 és február 10 között Barcson, Tabon, Marcaliban, Kaposváron, Fonyódon vagy Ba- latonbogláron, Csurgón, Bala- tonföldváron és Nagyatádon. Mindenki oda adhatja le jelentkezési lapját ahol versenyezni szeretne. A várható érdeklődés miatt Kaposváron kétnapos bemutatót szerveznek. Ha valahol nem lesz elegendő versenyző, akkor ösz- szevont bemutatókat tartanak, a jelentkezőket erről időben tájékoztatják. Fontos tudni, hogy akik a vokális és a hangszeres zene bizonyos kategóriáiban (pop, rock, dzsessz, sanzon, táncdal, tánczene, operett és musical) versenyeznek, közvetlenül a Somogy Megyei Művelődési Központba jelentkezzenek (Kaposvár, Somssich Pál u 18.) , ők megyei döntőn március 30-án Kaposváron mutatkoznak be. A többi szakágban a helyi bemutatókat követően március 23-án Nagyatádon tartják a megyei döntőt. A megye legjobbjainak versenye egyúttal a Tavaszi Fesztivál 5övő évi rendezvénysorozatát is gazdagítja.

T. T.

Svájcban a filharmonikusok

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara holnaptól Svájcban turnézik. A kilencvenöt tagú együttes nyolc koncertet ad. Fellépnek Zürichben, Lozanban, Genfben, Fribourgban, Bázelben, Bernben és Bielben.

Velük utazik Ránki Dezső zongoraművész is.

Elkészült az induló év programja

Képtár - kapunyitás előtt

FOTÓ: TÖRÖK ANETT

Akár jelképes is lehet: Kaposváron a Fő utcán az Anker ház egyik sarki bejárata fölött még ott a felirat - Somogyi Képtár. Noha 1990 óta nincs már. A másik sarkon a felújított bejárat fölött még nincs felirat, noha az már képtár. Alapító okirata szerinti neve Vaszary Képtár, székhelye Kaposvár, Fő utca 12. Alapítója: Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata.

Ami a két sarok, vagy inkább pólus között történt, az olvasóink előtt sem ismeretlen, hiszen a régi megszűntét, az új kialakítását dilemmák, viták, ellenérzések kísérték, s kísérik még ma is. Ráadásul rávetül az egészre a régi fenntartó, a megyei önkormányzat és az új, a városi önkormányzat közötti per árnyéka. Maradjunk a tényéknél: Kaposvár közgyűlése döntött, hogy a másik épület- szárnyban alakítja ki az új kép- * tárat, amely tagolásánál, s más adottságainál fogva már nem lehet mása a réginek. A testület meghatározta az intézményi munka legfontosabb alapelveit, céljait s feltételrendszerét, s október 5-től a működtetést az Együd Árpád Városi Művelődési Központra bízta. Az időszaki kiállításokat immár hagyományosan rendező intézmény igazgatóhelyettesének, Csorbáné, Dakos Rózsának a feladata a Vaszary Képtár közvetlen irányítása. Kapunyitás előtt őt kérdeztük az új művészeti intézményről.

— Olyan komplexumot hozhatunk itt létre, ahol a fő profilt jelentő kortárs kiállítási tevékenységhez igen sok köz- művelődési, társművészeti forma csatlakozhat. Hiszen a déli szárny mélyföldszintjén alkotóműhely működhet, végre otthonra lelt a nagymúltú Balázs János szakkör, sőt segíthetünk a művészeti szakközépiskola teremgondjainak enyhítésében is. Egészében azt szeretnénk, hogy a művészeti élet fórumai, — klubélettel, találkozókkal gazdagodva — működhetnének itt.

— A hajdani képtárnál nagyobb az alapterület, de termekre tagolt, s nincs olyan egységes bemutató tér mint a régiben. Mennyiben lehet itt az öt éve abbamaradt munka folytatásáról beszélni?

— Azt szeretnénk, ha jogutódként folytatni tudnánk azokat a nemes, hagyományokat amelyekre büszkék lehetünk a hajdani Somogyi Képtár életéből, ha az itteni adottságok mást is tesznek lehetővé. Mégis

Képtárnézőben

szeretnénk otthont adni a Nemzetközi Groteszk Pályázatnak vagy a Barátság Hídja Nemzetközi Fotókiállításnak és visszatérni a Dunántúli Tárlatokhoz is.

— Ismét lesz Dunántúli Tárlat?

— Szeretnénk ha lenne, s ennek érdekében is, de más rendezvények kapcsán is együttműködésre törekszünk a megyei múzeum szakembereivel. Ugyanakkor számítunk a szépen működő kaposvári galériákra s más közművelődési intézményekre. Az említett groteszk pályázat és a Barátság Hidja mellett jövőre, a Tavaszi Fesztivál idején pedig megrendezzük az eddigi Dunántúli Tárlatok nagy díjasainak kiállítását. A szakmai irányításban mindenekelőtt a Művészeti Tanácsra kívánok támaszkodni: tagjainak névsorát az önkormányzat kulturális bizottsága hagyta jóvá. Olyan alkotókat, szakembereket kértünk fel, akik személyes munkásságukkal együtt különböző korosztályokat, területeket, s alkotóközösségeket is képviselnek. Az öt tagú tanács: Bátai Sándor grafikusművész, Gera Katalin szobrászművész, Leitner Sándor festőművész, Pogány Gábor művészettörténész és V. Halmos Klára grafikusművész. Alaposan végig kell gondolnunk azt is, hogy mikor és miként oldható meg a közgyűléstől kapott feladat, a Juan Gye- nes és a Z. Soós István művészeti gyűjtemények elhelyezése. A jövő évet próbaévnek szánjuk, melynek során az arculat további formálására, az installációs rendszer teljes kiépítésére várjuk az észrevételeket, javaslatokat.

— Gondolom nem mondok újat, ha arra utalok, hogy ellenérzések, ellenvélemények is megfogalmazódtak.

— Igen, megfogalmazódtak. Egyrészt azért, mert az itteni feltételek nem olyanok mint a régi képtárban voltak. Mégis, őszintén remélem enyhülni fognak az ellenérzések és közeledést fogunk tapasztalni. Mi a magunk részéről a munkánkkal, nyitottságunkkal a jószándékkal szeretnénk elnyerni a közönség és az alkotók bizalmát. Aligha véletlen, hogy január 22-én a kaposvári művészek közös tárlatával avatjuk ünnepélyesen a képtárat, melyre minden alkotótól várunk munkát.

— Már több jövő' évi kiállítást is említett. Eszerint kész az induló év programja?

— Igen, de hozzáteszem ez a próbaévi program. Az említett kiállítások mellett fogadjuk a millecentenáriumra szervezett Corpus kiállítást, 50. születésnapja alkalmából bemutatjuk Leitner Sándor életmű tárlatát és a közönség találkozhat Péreli Zsuzsanna iparművész textiljeivel. A most említett kiállítások mellett folyamatosan szerveződnek a további programok...A munka kezdeténél tartunk. Azt szeretném közvetlen munkatársaimmal együtt és mindazon kézőművészekkel és szakemberekkel akik hajlandók velünk dolgozni, hogy feledtessük azt a veszteséget amit a Somogyi Képtár hiánya jelent, a Vaszary Képtár pedig adjon esélyt, lehetőséget arra, hogy bizonyítsuk: lehet ezt itt is jól csinálni.

— Köszönöm a beszélgetést. Troszt Tibor

Ifjú tehetség a Dráva mellől

Jégpálya a billentyűkön

Sikert aratott Svédországban, Hollandiában/ Olaszországban, megtapsolták a sevillai világkiállítás Makovecz pavilonjában, rendszeres résztvevője a nemzetközi fesztiváloknak, zenei versenyeknek, pedig alig 19 éves. Hat éve, az országos zeneiskolai verseny nagydíjának elnyerésével tűnt fel Köcsky Péter. Akkor, 12 évesen döntötte el, hogy e pályát választja, s felvételizett a Zeneakadémiára. A tehetséges barcsi zongorista körül azóta felgyorsult áz élet, bejárta Európát, a múlt héten pedig Barcson, Kaposváron és Nagyatádon lépett fel. Édesapja zongoratanár, de nem ültette idő előtt a hangszerhez.

— Nyolcévesen kezdtem el zenélni, ahogy általában a többi gyerek. Nagy szerencsém volt, mert csodálatos tanárral kezdtem, s végig olyanokkal találkoztam, akiktől élmény tanulni: Nádor György, Bihari László, Simon Béla. Ok a legfontosabb kritikusaim, míg az apu, aki önbizalmat ad.

Az ifjú művészt 1989-ben hallották játszani Barcs testvérvárosa Sinsheim képviselői, s azonnal meghívták koncertezni. Idén októberben már negyedszer járt náluk, s tíz napig közösen készült a Nusslo- chi szimfonikusokkal. A gazdag repertoárral rendelkező együttes tagjainak egy részét a híres mannheimi főiskola tanárai és diákjai alkotják, akik Köcsky Péterrel közösen nagysikerű koncerteket adtak Németországban. Október végén megyénkben is bemutatkoztak.

— Milyen volt a közös munka a német szimfonikusokkal?

— Gondolom az előadásukból is hallatszott, hogy nagy élvezettel játszanak. Rendkívül pontosak, türelmesek, megbízhatóak. Ráhangolódtak a zongorára, lehet rájuk számítani, igyekeznek mindig a legjobb teljesítményt nyújtani. Élvezet így készülni. A karmesterük Ulrich Kramer fiatal, nagyon tehetséges és remek humorú, mindig jókedvű.

— Beethoven C-moll zongoraversenyét játszották közösen, s Kaposváron jórészt gyerekközönség volt. A pódiumon érzékelni lehet a hallgatóság hangulatát?

— Még nem játszottam ennyi gyerek előtt, akik ráadásul nagyon fegyelmezettek voltak. Figyelek a közönségre felé, hallgatom a visszajelzéseket, s érzem, ha fáradnak. Most például igyekeztem egy kis humort belevinni a játékba, ezért más is volt mint a többi előadás. Nem vált kárára.

— Elégedett volt a zongorával?

—- Nagyon jó hangszer, ez is Förster, akárcsak az enyém. Van egy sajátossága, hogy izzad — talán a klímától. Olyan volt, mint egy jégpálya, ezért kellett minden tétel után törölni.

— A komoly zene világán kívül is otthonosan mozog?

— Természetesen engem is megérintenek a rocksztárok, a popzene, veszem és hallgatom a CD-ket. Újabban a dzsessz felé fordultam, ezzel a műfajjal kapcsolódok ki szívesen.

Köcsky Péter a siker titkairól megnyerő szerénységgel azt mondja: szerencse kell hozzá. Szerencse, hogy olyan tanárokkal hozta össze a sors, akik felfedezték, és gondjaikba vették a tehetséget. Testvére Köcsky Judit a német zeneakadémia elvégzése után most a művészdiplomára készül gitárból.

Izményi Éva

Hiányzik 150 ezer év

Már 270 ezer évvel ezelőtt létezett az a pár ezer főnyi élőlénycsoport, amelyből az emberi faj származik. Ezzel a meglepő állítással három híres amerikai egyetem kutatói álltak elő, amikor a világ különböző részeiből származó 38 férfi génanyagának Y-kromoszómáit megvizsgálták. Kiderült, hogy ennek a kromoszómának az egyik összetevője minden férfinál azonos.

A kutatók ebből arra következtettek, hogy minden embernek közös volt az őse. Mindez alátámasztani látszik azt az elméletet, mely szerint korunk embere viszonylag nem is oly

régen, a világ meghatározott térségében fejlődött ki, és onnan jutott el Éöldünk más tájaira. A mai különbségek tehát csak később alakultak ki.

A kutatók szerint őseink egy elszigetelten élő törzsből származtak, s ez a törzs nem párosodott más csoportok tagjaival. A fejlődés során így mind nagyobb lett a különbség közte és az „archaikus” homo sapiens között. Az amerikai tudósok elutasítják azt a nézetet, hogy az emberiség egyetlen férfitól, Ádámtól származhatott, s nem hisznek a közös ősanya, Éva létezésében sem.

Ferenczy Europress

SZIRMAI ENDRE

Varázsereje van

Engesztelnek újra áz ó'szi csodák a vizek, a rétek, a bokrok, áfák körülölelnek, szelíden becéznek fények szárnyalnak föl a messzeségnek korcos szél fuvoláz békítő' zenét hogy beteljesítse ó's-ígéretét mert a vágyak tüze szüntelen lobog — amit ígért a tavasz szent mámora akár elveszettek, akár boldogok a múló időben beváltott csoda.

Sejtettük, tudtuk a folyamat titkát a hegyen túlról örvénylő üzenet tavaszt váltott meg a lángoló őszben amely szemed tükrében érkezett s hirdette a remények mámorában a beteljesülés igéző nevében hogy az ősz után jön újabb tavasz mikor majd a fények lázas seregének újjátermesztő varázsereje van.

Zsuzsi néni ment el az ablakunk előtt, talpig gyászban, rózsafüzérrel és virágcsokorral. Szaporán lépegetett, mindössze néhány másodpercig lehetett látni az ablakból, de én mindjárt sejtettem, hogy hiába kerül a temető felé vezető gyalogúira, bennem ezután mindig azon a néhány méternyi útszakaszon jár, amely a házunk előtt álló két diófát összeköti. Zsuzsi néni olyan közel hajolt a földhöz, mintha valami elveszett kincset keresne. Vagy mintha répát egyelne, gondosan és állhatatosan, ahogy egész életében dolgozott. A rózsafüzér és a csokor kis híján a földet seperte. Ment a litánia utáni bágyadt délutánban, kötelességszerű igyekezettel; Zsuzsi néni, aki addig hajlongott, gömyedezett sorsa előtt, míg egyszer csak nem tudott felegyenesedni.

— Nemrég halt meg az ura, a János — szólt anyám. — Mindennap meglátogatja.

János bácsi kemény, félelmetes ember volt. Különösen, ha ivott. Tulajdonképpen nem volt részeges, dülöngélni senki sem látta soha. De mindennap fölhajtott néhány pohár bort, s már az első kortyok után düh sárgállott a szemében. És ahány pohár következett, annyival több fog csattogtató mordulás János.bácsi lelAblakkarc

kében, annyival lett csontosabb, keményebb az ökle, a zöldre festett kocsmaasztalon. Otthon olyankor elszabadult a pokol...

— Bosztihó egy ember a János — panaszolta Zsuzsi néni a faluban, ha valaki elkerekedő szemmel nézett a kék foltjaira. Mást nem mondott soha, de hangjában ilyenkor is érezni lehetett a juhok és a galambok szelídségét, amely János bácsin kívül minden más férfit lefegyverzett volna.

— Bosztihó egy ember — mondta szomorkás, elnéző mosollyal, mintha mentegetni akarta volna az urát, s ebben a mondatában is ott bujkált az az érhetetlen tisztelet, amelyet János bácsi iránt érzett.

Aztán hazament, hogy kilenc gyermeke ingét foltozza, hogy megsüssön egy-egy kemencére való kenyeret, a környék legízle- tesebb kenyerét, amelyet a falusi idill rajongói régen kakastejjel dagasztott cipónak neveztek volna. Markot szedett, kukoricát kapált, hajnaltól késő éjszakáig nyűtte magát, s közben olyan keveset és olyan halkan beszélt, hogy csaknem sikerült észrevétlenné válnia a hatalmas családban. De János bácsi, ha ivott, mindig észrevette. Ha ütésre emelte az öklét, az mindig Zsuzsi nénit találta.

Egyik este, amikor éppen a hagyományos verekedéshez készülődött, az ugyancsak észrevétlenül legénnyé serdült-keményedett legidősebb fiú fölállt az asztaltól.

— Ne bántsa édesanyámat! — szólt nyugodtan, de elszánt hangon. János bácsi elnémult. Szúrósan nézett a fiára, de a következő’pillanatban Zsuzsi nénire rontott. Jani gyorsabb volt. Elkapta az apja karját, hátracsavarta, majd a nyitott konyhaajtón kilök- döste az udvarra. Áztán halálsápadtan visz- szaült az asztalhoz vacsorázni. De Zsuzsi néni erre, mint a fergeteg, képen suhintott legény fiát, s jajveszékelve rohant az embere után. Azt mondják, ettől az esettől fogva nem tud fölegyenesedni.

— Bosztihó egy ember — mondta másnap a fiának békítőén —, de az apád. Ezt ne feledd! Most is, ahogy földig hajolva, talpig gyászban sietett a temető felé, az arcán ott derengett az a lefegyverző, mentegetőző mosoly: bosztihó ember volt, szegény...

Szapudi András