Somogyi Hírlap, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-18 / 271. szám

SOMOGYI HÍRLAP 1995. nov. 18., szombat Űj könyvek DR. LAKATOS ISTVÁN Németh Lászlóról Az orvos szerző 1963-tól Né­meth László haláláig rokoni közelségből figyelte századunk legnagyobb magyar írójának mindennapjait, s harcát az el­múlással. (Új Forrás, 480 Ft) RUDNAY GÁBOR Kriszta könyve A 30 éve publikáló költő egy fel lobbanó szerelem rövid regé­nyét tárja elénk, tizennyolc lük­tető versben egy egész világot. Boda Géza művészi fotói il­lusztrálják. (Művészbarátok) JOHN UPDIKE Brazília Á híres Trisztán és Izolda tragi­kus szerelmi története Brazíliá­ban. A szerelmespár a szegény fekete fiú és a gazdag lány; húszéves kapcsolatuk Brazília két évtizedének korrajza. Szász Imre fordította. Európa, 850 Ft) SZABÓ FERENC Üldözött jezsuiták A Jézus Társaság magyar tagja­inak vallomásai tanulságos részletekkel egészíti ki az utóbbi négy évtized történetét. Megjárták a Rákosi és Kádár­korszak börtöneit, s megpróbál­tatásaik tiszteletet ébreszte­nek. (Jézus Társaság, 400 Ft) F. HODGSON BURNETT A titkos kert jrSfc titkos kert A történet főhőse Mary, a rossz modorú, mogorva, senkit sem szerető árva kislány. Indiából kerül Angliába, a Yorkshire menti lépvidékre, nagybátyja rideg-sivár, sokszobás kasté­lyába, amit titokzatos kert vesz körül. (Falukönyv, 690 Ft) Sérelmek sötét erdejében Duray Miklós: a magyar nyelvet visszaszorították a konyhába Duray Miklós szlovákiai magyar politikus fotó: lang Róbert Kisebbség-e a magyarság Magyarországon kívül cím­mel Duray Miklós tartott előadást Kaposváron. A szlovákiai Együttélés Moz­galom vezetőjét a somogyi TIT és az Erdély Baráti Kör hívta meg. Az előadást köve­tően válaszolt a Somogyi Hírlap kérdéseire. — Szerdán este a szlovák par­lament nagy többséggel elfo­gadta a nyelvtörvényt. Ön szerint milyen hatásaival kell számolni? — Azzal, hogy elfogadták ezt a törvényt, a magyar nyel­vet visszaszorították a kony­hába, hiszen ezentúl minden hivatalban, közjogi intéz­ményben tilos a használata. Függetlenül attól, hogy az ügyintéző és az ügyfél esetleg magyar nemzetiségű. Aki há­zasságot akar kötni a község­házán, csak szlovákul mond­hatja ki az igent. A törvény az egyházat is sérti, hiszen a templomokból kiűzi a magyar és a latin nyelvet egyaránt. Hogy az iskolaügyre milyen hatása lesz, azt egyelőre még pontosan nem lehet tudni. Egy biztos, hogy a nyelvtörvény rosszabb mint a román okta­tási törvény, mert az élet min­den területére kihat. — Ön szerint mi az oka, hogy idáig fajult a helyzet? , — Szlovákiában sajátos demokrácia van, amelyet nyu­godtan nevezhetünk többségi diktatúrának. Az oka pedig szerintem az, hogy aki fél, nem lehet demokrata. Márpe­dig a négymillió szlovák fél a velük együttélő 600 ezer ma­gyartól. Áttol félnek, amitől a tolvaj szokott: hogy felismerik a kabátot. Pedig nem kell fél­niük: a 600 ezer magyar tiszte­letben tartja azokat a politikai döntéseket, amelyek a ha­zánkká tették Szlovákiát. — A szlovák állampolgár hogyan vélekedik a parla­ment döntéséről? — Nagy hisztéria övezte a törvény elfogadását megelőző időszakot. Például van Szlo­vákiának egy régiója — a tör­ténelmi Árva megye —, ahol a munkanélküliség, eléri a har­minc százalékot. Érdekes mó­don a politikai nagygyűlése­ken nem a szociális és gazda­sági problémákról vitatkoztak, hanem arról, hogy mikor fo­gadják már el a nyelvtörvényt. A törvény elfogadása előtt négy nappal a szlovák tévé felhívta a szlovák honleányo­kat és hazafiakat, hogy tünte­tésekkel támogassák a nyelv­törvény elfogadását. Nem tu­dom mi az oka, de kevesen mentek. Ebből akár arra is le­hetne következtetni, hogy nem nagyon érdekli az embereket. Viszont az ellenzéki képvise­lőknek a magatartása, hogy felrúgva az egyességet ők is megszavazták a törvényt, arra enged következtetni, hogy ez volt a választóik akarata is. Van egy olyan hiedelem Szlo­vákiában, hogy az a szlovák politikai erő, amely bármiben egy platformra helyezkedik a magyarokkal, elveszti a vá­lasztóinak a többségét. Tehát vannak olyan jelek, amelyek azt mutatják, hogy a magyarellenességnek és az ér­zelmi politizálásnak van bá­zisa Szlovákiában. De érdekes módon csak ott van bázisa, ahol nem élnek együtt a szlo­vákok és a magyarok. Ahol együtt él szlovák és magyar, ott jól megférnek egymással. — Hogy kormányzópárt és ellenzék egyaránt megsza­vazta a törvényt, az is azt mu­tatja, hogy a kisebbségi kér­dés egyfajta gőzlevezetőként működik Szlovákiában. Amíg az állampolgárok a magya­rokkal foglalkoznak, nem jut eszükbe az elszegényedés, a növekvő munkanélküliség, az infláció.... — Egyértelmű, hogy ilyen funkciója is van. De van itt azért más is: a szlovákság a XX. század végére került abba a helyzetbe, amelyben a törté­nelmi nemzetek talán a XVIII. században lehettek, vagy talán nem is voltak, hiszen nem egyik napról a másikra kerül­tek bele. Időbe telik az önálló állammá válást megemészteni. Ezt én megértem, csak a gya­korlati megnyilvánulásait nem tudom elfogadni. \ — A szerdai döntés után nem érzi ügy, hogy hiábavaló a további munkájuk? Hiszen a szlovák ellenzék is, akikkel előzőleg önök egyeztettek, vé­gül mégis igenlően szavazott. — A törvény megszavazá­sából ez az egyik legnagyobb tanulság. Már valóban csak egy eszközünk maradt a nyo­másgyakorlásra: az hogy megpróbáljuk megkerülni a szlovák politikai színteret és nemzetközi fórumokon igyek­szünk eredményeket elérni. Nem nagyon megy ez sem, hi­szen a jelenlegi miniszterel­nökről leperegnek a nemzet­közi vélemények és intések. Amikor a legutolsó figyelmez­tető jegyzéket megkapta, nem is vette át, az orrukra csapta az ajtót. Nagy László Zágráb, a drága város A horvátországi árakat nem a magyar turista zsebéhez szab­ták, így Zágrábban, a fővá­rosban elvétve sem látni ma­gyar rendszámú gépkocsit. Minek is jönnének, hiszen hi­deg van, s legföljebb az áraktól lesz melege a nézelődőnek. Persze csak akkor, ha átszá­mítja a hivatalos horvát fizető- eszközt, a kunát forintra. S bár a magyarországi magán-valu- taváltóhelyeken ilyet is vásá­rolhatunk, többnyire bonyolult módon lesz a forintból előbb márka, majd kuna. Házigaz­dáim szerint a legegyszerűbb, ha minden kunába megadott árat huszonöttel beszorzok, s akkor megkapom, hogy ez mennyi forint. Tegyünk így! Egy zakó csaknem háromezer kuna, vagyis 75 ezer forint. Egy szép, fekete bőr cipő 2000 kuna. Kísérőm azt mondta, ez mégiscsak Zágráb szíve: csak­nem olyan, mint Budapesten a Váci utca. Szóval az árak meg­közelítik a csillagos eget. Men­jünk be az élelmiszerüzletbe! Egy 60 dekás kenyér 5 kuna — átszámolva 125 forint. A sós­kifli 37 forint 50 fillér lenne. A kolozsvári szalonnához hasonló hentesáru annyiba kerül, mint nálunk a sonka: A borokról jobb, ha nem beszélünk: palac­konként 45-50 kuna, azaz ezer forint. A Zrinski és a Napóleon konyak ma 50-80 kunáért kap­ható. A magyar Vilmoskörte 99 kunáért kelleti magát. A magyar pénztárcához minden drága; igaz, a horváto- kéhoz is. Az átlagkereset havi 450-500 márka, azaz 1600- 2000 kuna. A horvát fizetőesz­köz és a márka közötti 3,65 át­váltási arány régóta változatlan. A zágrábiak szerint túlérté­kelték a kunát, egyesek szerint 70 százalékkal. Most arra szá­mítanak, hogy az új kormány megkezdi a pénz leértékelését. Ez viszont a magyarországi be­vásárlóturizmus alkonyát je­lentheti. Mert annak nem a há­ború az oka. Zágrábban egyáltalán nem látszik, hogy egy hadban álló ország fővárosa. A székesegy­ház tövében megjelentek az ut­cai gesztenyesütők, a vendég­lők zsúfoltak, pedig sok van be­lőlük. A boltok tele vannak áruval. Kérdésemre, hogy mi­ből élnek ilyen jól az alacsony fizetés ellenére, a válasz: 2 mil­lió — mások szerint 3 millió — vendégmunkás küldi haza bé­rének egy részét. Az otthon ma- radotótakat így igazából nem érdekli, hogy mennyi a fizetés. Sokan márkában vagy dollár­ban kapják a nyugdíjukat. A zágrábi háziasszonyok kiszámí­tották: egyetlen magyarországi úton 300 márkáért a zágrábi árakat nézve 600 márka értékű élelmiszert tudnak megvásá­rolni, s mindössze 50 márkát kell fizetniük útiköltségként, mert ennyiért bármelyik autó­buszos vállalkozó Pécsre vagy Nagykanizsára viszi őket. Mindez addig igaz, amíg a kuna szabadon és ilyen feltételekkel váltható át márkára, majd fo­rintra. Ha tényleg megindul a lassú leértékelés, más lesz a helyzet. S talán több magyar jön a hor­vát fővárosba, legalább körül­nézni, mert Zágráb egyre szé­pül. Most renoválják a székes- egyházat, a Sheraton szállodá­ját hamarosan megnyitják, s még hűvösben is lehet korzózni a kivont karddal — a horvátok büszkén állítják a magyarok iránti tiszteletből — a tenger felé néző Jelasics-szobor előtt, legföljebb kezünkben sültgesz­tenyét szorongatunk öt kunáért. Nagy Jenő A zágrábi utcákon már semmi nem utal a háborúra Rovargyűjtés helyett az ecsetet választotta Takács Zoltán festőművész fotó: török anett Van Gogh színeivel, elhivatottságával kerítette hatalma alá, de csodálta Rembrandt festészetét is. Azt vallja: utánozni nem lehet, nem érdemes egyiket sem, ám a szellemiségüket, emberi ma­gatartásukat át lehet venni. Mint ahogy egy író, költő, nagy gondolkodó is hat az emberre. Per­sze, csak akkor, ha van hozzá „füle”. Takács Zoltán, a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola vizuális nevelési tanszékének docense vallott így, amikor a mű­vészetekről, és a Szín-Folt galériában rendezett kiállításáról beszélgettünk. Belsőépítésznek készült, de nem vették fel. A matúra után cserépkályhás ipari tanulónak állt, ám a kályhaszemekért nem igazán lelkese­dett. Mindenképpen rajzzal kapcsolatos pályán szeretett volna dolgozni. Pécsett végzett mate­matika-rajz szakon. Négy szentbalázsi év után került a főiskolára. Húsz éve foglalkozik a pe­dagógusjelöltekkel. Akkor a legbüszkébb, ha tanítványaitól saját tárlatra invitáló levél érke­zik. Az Iparművészeti Szakközépiskolában is ta­nít. Azt mondja: a kedvébresztés a legfonto­sabb, az érzékenységre, s a kreativitásra való nevelés. Ő meg alkalmazkodik a hallgatók egyéniségéhez. De ez javára van, hiszen az órákon sokféle látásmóddal, gondolkodással szembesül. Mint ahogy ő is ezerféle dolgot ki­próbál. A karikatúrától az alkalmazott grafikán át a festészetig meglehetősen színes a paletta. Ma sem tudja eldönteni: festő vagy grafikus-e. De ez nem zavarja, mint ahogy az sem, ha egy- egy nap alkotás nélkül múlik el. Azt tartja: neki a festés luxus. Nem elsősorban eladásra dolgo­zik. Aki képet akar venni — legalábbis szerinte — az máshova megy. Akinek van pénze, az márkás nevet akar, akinek nincs, az pedig ke­nyeret. Takács Zoltán megengedheti magának, hogy képeit átfesse, kidobja, vagy elégesse a nem tetszőket. Az ember más őrültséget is csinál, ő — mint megjegyzi — a rovargyűjtés helyett az ecsetet és a festéket választotta. Feleségével — aki a Toldi iskolában tanít — már a Balázs körbe is együtt jártak. Ruisz Györgytől, Gerő Kázmértól és Lóránt Jánostól tanultak. Régóta erősítik egymást. A pedagógi­ában és a művészetbeii is. A somogyi képzőművészetről is kérdezem. Úgy látja: az utóbbi években — a magángaléri­áknak köszönhetően is — felélénkült némiképp a művészeti élet, ám a somogyi alkotókban en­nél sokkal több erő van. Takács Zoltán, bár nem szereti az önálló tár­latokat, most mégis falra tette néhány munká­ját. Lendületes, meditativ munkák fogadják a látogatót, aki szívesen találkozna gyakrabban a művész-tanár képeivel. Neki viszont nincs ínyére a szereplés, ám néha enged a felkérés­nek. A városi, megyei kiállításokon, a dunán­túli tárlatokon mindig volt egy-egy Takács kép. Glinde, Linz közönsége is megismerte műveit. Legutóbb pedig a Kincskereső olvasói. Ő raj­zolta a szeptemberi szám címlapját. Lőrincz Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom