Somogyi Hírlap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-07 / 236. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. október 7., szombat Összevonás ebben a ciklusban nemigen lesz Két tanoda Zákányban Fölröppent a hír egy pedagógus-szakszervezeti gyűlésen, hogy összevonják a két általános iskolát Zákányban, s utána az egyik tantestület, úgy ahogy van, utcára kerül. Másnap az ott tanító pedagógusok közül többen is érdeklődtek az igazgatóknál: mondják meg nyíltan, meddig lesz szükség a munkájukra. Utánajártunk, fedi-e a valóságot az elhangzott információ, magyarán: zörög-e a ha- raszt, ha nem fújja szél? Először az önkormányzatnál, a jegyzőnő ajtaján kopogtattunk az összevonásra vonatkozó kérdésünkkel. László Piroska szerint, ha az önkormányzatok gazdálkodását nehezítő tendenciák továbbra is folytatódnak, a testületnek előbb-utóbb mérlegelni kell, fönn tud-e tartani a valamivel több mint 2000 lelkes település két iskolát A jövőt tekintve nemleges választ sugalló nézetét a jegyzőnő több ízben megosztotta a képviselőkkel. Még annak tudatában is, hogy a község választott elöljárói annak idején „letették a nagyesküt”: mindkét intézmény megéli a következő választást. Jelenleg a 65 millió forintos költségvetésből 35 milliót visz el az intézményműködtetés. Gelencsér János, a zákányte- lepi általános iskola igazgatója kezdetben óvatosan puhatolózott, honnan, kitől is származik a szakszervezeti gyűlésen elhangzott, szerinte hamis információ. „Jóra gondolt”, ha egy kicsit túldimenzionálta is a jegyző hatáskörét. László Piroskának ugyanis meglátásunk szerint nem lehet életcélja bármelyik iskolának a bezáratása, a tanítók ellehetetlenítése. Már csak azért sem, mivel a testületben minősített többségben ülnek a pedagógusok. A Zrínyi Miklós nevét alig fél éve viselő másik iskola igazgatója, Rada János is képviselő. Érdeklődésünkre, lát-e esélyt az összevonásra, csak annyit mondott: ebben a ciklusban aligha. Zákány iskolájába mintegy 115 gyerek jár, a Zrínyibe csaknem hetvenen Őrtilosból. Az épületek állaga jó, mindkettőt 1990-ben újíttatta föl az ön- kormányzat, az 1904 óta működő zákánytelepinek egy évvel később még korszerű tornatermet is építtetett. A Zrínyi mellett pedig az szól, hogy a Zichyek egykori többhektáros, gyönyörű parkkal körülölelt kastélyában tanítja nem is akármilyen színvonalon a diákokat. Ez utóbbit büszkén elmondhatja intézményéről a zákánytelepi iskola igazgatója is. Mindezekből kitetszik: ha nem is ebben a minutumban, de azért téma Zákányban az iskolaösszevonás. Már csak azért is, mivel — többek szerint — nincs még egy ekkora település a megyében, amely két általános iskola működtetését megengedi magának. Csurgó például, amely város és hatezren lakják, szintúgy két iskolát tart fenn, a hasonló nagyságú Ber- zence pedig csak egyet. Persze, ettől még megférhet két iskola „egy Zákányban” úgy, hogy ne rúgják ki a költségvetés emelte falak oldalát... Balassa Tamás Torreádornő A világ legnagyobb arénájában Mexikó City-ben már másodszor szerepel sikerrel Cristina Sanchez spanyol bikaviadomő fotó: feb-reuters Táncsics-anekdoták a 190. évfordulón Emlékek és a százosztályosok Mihályfalvi László: hárman kapnak egy ötöst, osszák el egymás között Mihályfalvi László, a Táncsics igazgatója fotó: király j. Béla Jövőre 190 éves lesz a kaposvári Táncsics gimnázium. Mihályfalvi László igazgató úgy készült erre, hogy kötetbe gyűjti össze azoknak a tanároknak az életrajzát, akik 1948-1996 között legalább négy évet a gimnáziumban tanítottak. A sokezer volt táncsicsos diáktól pedig azt kéri, hogy írja le, s küldje be azokat az anekdotákat, amelyek az iskolához, volt tanáraikhoz kötik. — Nekem mindegyik fontos és lényeges — mondta. — Lényeges az, amelyik Borka Géza bácsiról szól, mert ő volt az osztályfőnököm, de az is, amelyeket már nem is annyira ismerünk, mert régi. — Mit tud, önről milyen anekdoták keringenek? — Sok van, és ezeket az érettségi találkozókon szokták előhozni. Az egyiket a napokban mondta el volt tanítványom. Eszerint felelni hívtam három gyereket oroszból. Nem volt igazán fényes a felelet. A végén azt mondtam nekik: hárman kapnak egy ötöst, osz- szák el egymás között. — Elosztották? — Biztosan. — Fontosak egy iskola életében az anekdoták? — Hozzátartoznak az iskola történetéhez. Egy nemzet a jövőjét csak úgy építheti, ha ismeri a múltját, és ápolja is azt. Ez vonatkozik az iskolára is: az iskolának múlja nélkül nincs jövője, és a múlthoz hozzátartoznak az anekdoták. Egy iskola humor nélkül nem létezhet. — Hogy állt neki a gyűjtésnek? — Úgy, hogy megkerestem olyan volt táncsicsos diákokat, akik a betű, az irodalom bűvöletében élnek: Szász Imrét, Fodor Andrást, aztán színészeket: olyanokat is, akiket könnyebben el tudok érni beosztásuk révén, és az újság nyilvánosságát is szeretném felhasználni arra, hogy kérjem a Táncsics volt diákjait, hogy juttassák el hozzám ezeket az anekdotákat. — Tehát ne csak mesélje, hanem vesse is papírra, és küldje el? — Pontosan. Még az aranyköpéseket is szívesen fogadom, mert azok is hozzátartoznak az iskolai hétköznapokhoz, színesítik a palettát. — Mikorra jelenik meg ez a könyv? — A jövő év novemberében. Akkor lesz 190 éve, hogy megnyitotta kapuit a gimnázium, a négyosztályos peda- gógiummal. 1806 novemberében alapították az iskolát. — Miként gondolja forgalomba hozni ezt a helytörténeti értékű könyvet? — Ilyen még nem jelent meg az országban. Már eddig is jöttek előfizetők, és a jövőben is számítunk rá: 500 forintos előfizetési árral lehet előjegyeztetni a Táncsicsban. így olcsóbban jut hozzá az illető, mint amennyibe valójában kerül. Megjelenése után bizományosok útján hozzuk forgalomba. Anekdotákat várok, és az előfizetőket. — 190 év nem igazán kerek évforduló; miért éppen ezt választották? — Mert a 200. az még csak tíz év múlva lesz. Másrészt úgy érzem, hogy nem olyan sok gimnázium élt meg 190 évet. Ez az évforduló mindenféleképpen alkalmas arra, hogy megálljunk egy pillanatra, elgondolkodjunk a múltunkról és a jövőt is valamiképpen megalapozzuk, továbbvigyük a táncsicsos szellemet. —, Apropó, jövő. Milyen a gimnáziumok s benne a kaposvári Táncsics gimnázium jöv éje? — A múlt és jelen eredményei köteleznek. Ezt a színvonalat, amit elértünk, meg kell tartani minden körülmények között. — Ma a legtöbb szó a pénzről esik. — A kaposvári önkormányzat a lehetőségein fölül támogatja az iskolákat: többet nyújt, mint amennyi a központi normatíva szerint megjárna. Ez nagyon fontos dolog! A Táncsicsban ez azt jelenti, hogy az eddigi lehetőségek — a speciális osztályok, a fakultáció, a tehetséggondozás — továbbra is megvan, marad. Mi ezt nagyon jól akarjuk csinálni. — Ezek pénzigényes dolgok... — Igen, mert többlet óraszámmal, csoportbontással járnak. Igaz, az önkormányzat elvett négymillió forintot, de a megmaradó pénzből mi ezt továbbra is meg tudjuk oldani. — A Táncsics gimnázium is megkezdte a hatosztályos képzést. Erre miért volt szüksége? — Az iskola eredményességét az határozza meg, hogy kiváló tanárok, tanulni vágyó, jó képességű fiatalokat tanítsanak, neveljenek. Ha ez a kettő megvan, akkor a tanár egy szál krétával és egy osztálynyi jó képességű, tanulni vágyó gyerekkel megválthatja a világot. A hatosztályost sajnálattal indítottam el, mert tudom, hogy az általános iskolától veszünk el gyerekeket. A Táncsics volt az utolsó a kaposvári iskolák közül, amelyik bevezette ezt a változtatást. Meg kellett tennünk azért, mert a többi iskola, amelyikben van már nyolc-, illetve hatosztályos képzés, elviszi azokat a gyerekeket, akik különben a Táncsicsba jöttek volna. Ezt pedig egyetlen iskola sem engedheti meg magának. — Színesebb ettől az iskola? — Szenzációsan színes. A felsőbb évfolyamosok már a kegyeikbe is fogadták a kicsiket. Nem következett be — remélem, nem is fog —, amitől félünk, hogy elgázolják őket. Ellenkezőleg: babusgatják és százosztályosnak nevezik őket. Érdekesek és csodálatosak ezek a kicsi gyerekek, mert hihetetlenül nyitottak, és mindent szeretnének megtanulni. Harmincnégyen vannak: hatvanhat jelentkező közül választottuk ki őket. — A Táncsicsban nem volt tanárelbocsátás... — Két tanárt bocsátottunk el, sajnos: egy matematikust és egy testnevelőt, mert csoportösszevonások voltak. — Azt mondják, hogy a kaposvári iskolákból országos viszonylatban is legkevesebb tanárt bocsátották el. — A kaposvári önkormányzat az intézmények fenntartását és működőképességének biztosítását tartja a legfontosabbnak. Azt, hogy így van, ezzel be is bizonyították. Kercza Imre Őszi tárlatok Ü gy gondolom, egy-egy őszi tárlat színeit mindenkor az elmúlt nyárból menekítik. vászonra a festők. A nyár fehér, kék lobogá- sában csodálatos tiszták a színek, a formák, s talán még a megérzések, sejtések is sokkal könnyebben kristályosodnak gondolatokká, mint ősszel, amikor az egyértelmű sárgát, zöldet, kéket árnyalatok millióira bontja a köd, és sejtelmessé, bonyolulttá válik a táj, az ember, a gondolkodás. Ilyenkor a természet „circumdederunt”- jába bele-belehallgató művész — körülvéve hervadt színekkel, avarillattal, kételyekkel, bizonytalan ítéletekkel — az elmúlt nyár bizonyosságához, egyértelműségéhez menekül. Egy kis riadalommal bár, hiszen e néhány hónapnyi távlat elég már ahhoz, hogy azt az egyértelműséget naivságnak vagy éppen vakmerőségnek ítélje, hogy idegenül, furcsáll- kodva szemlélje némelyik művét, melynek titka június, július átütő sugárzásában oly magától értetődő, nyilvánvaló volt. Ezért hát ősszel olyan tüzek gyúlnak a műtermek, dolgozó- szobák tájékán, amelyek műveket emésztenek meg. Versek, novellák, rajzok, festmények halnak tűzhalált, s az inkvizítor maga az alkotó. Én úgy képzelem, hogy azoknak a műveknek, amelyeket maguk az alkotók semmisítettek meg a történelem folyamán — „fogyó életük növő lázában” — ősszel szállt fel a füstjük, kesernyés, hervadtlevélszagú éjszakákon, amikor a lélek leginkább képes arra, hogy szembenézzen önmagával, hogy összevesse a különös, az öröklét lehetőségét az általánossal, a mulandóval. És amelyik mű állja a próbát, amelyik — úgy tetszik — nem szorul többé szülői pártfogásra, patrónusokra, mert életképes, mert öntörvényű, mert szuverén — az kerül a verseskötetbe, a novella-gyűjteménybe, az őszi tárlatra. Szeretem az őszi tárlatot, ezt a nagyszerű hagyományt, mert nyarakat lobbant fel bennem. Az idei nyarat, a tavalyit, a tíz évvel ezelőttit. Szinyei Merse Pál kék egét, de különösen a magyar barbizon: Nagybánya Napját, amelynek szikrázásában festő lángelmék egész sora alkotott. Azért emlegetem a nagybányaiakat, mert számomra ma is e gyürkőzésre, hódításra elszánt csoport az igazi példa, szellemiségük minden közös tárlaton földereng bennem. Ferenczi Károly, Thorma, Glatz és a többiek a jó Hollósytól megtanulták, hogy a műben legalább annyi szerepe van az érzésnek, mint a tudásnak, hogy a művész saját szemével kell lásson, s nem valamiféle akadémiai szemüvegen keresztül. E közösséghez való tartozás alapfeltétele volt továbbá a művészeti erkölcs, s a lehető legtökéletesebb felkészülés kötelessége. Ezeket az elveket közösen vallották a nagybányaiak, s éppen ezért tudnak egymástól különbözni, ezért tartja őket tartalmi és formai újítóként számon művészettörténetünk. Szeretem az őszi tárlatokat, és általában a közös kiállításokat, akárcsak az irodalmi antológiákat. Sokféle arc, sokféle tekintet: ismerősök, ismeretlenek. A közös kiállítások ritkán okoznak csalódást. Hiszen nem kell több, csak egyetlen művész egyetlen műve, mely egyszerre titokzatos és kitárulkozó, melynek köze van a meséhez, akárcsak a realitásokhoz, a szenvedélyhez, ami emberi; nem kell több, csak egyetlen művész egyetlen műve, amelyet úgy igazán a magaménak érzek — és már elégedetten lépek ki a kiállítóteremből. Szapudi András Rengeteg turista zarándokol a pekingi Tiltott Városba, a régi uralkodók székhelyére. Alacsony díj ellenében császári ruhát is ölthetnek magukra a látogatók fotó: feb
