Somogyi Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 206-230. szám)
1995-09-30 / 230. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. szeptember 30., szombat Falgyári capricco Jiri Menzel-filmek hangnemében írt képek. Téglagyári capricco szemellenzős igáslóra, tűzforró égetőkemecére és kétkezi melósokra hangszerelve. Kezet kikezdő-metsző téglapor. Eleinte staccato, később fortissimo. Ha viszont a cseh filmes iskola nagyszerű koponyájának fergeteg iróniáját kifuttatjuk a gépből, és groteszk szűrő nélkül pergetjük a képeket, a mintha-valóság marad. Kaposmérői Téglagyár, 1995. szeptemberének csalóka délelőtti napsütésében. Magyar falgyár. Benne a tégla tűzége- tett teste azzá, fallá alakul, jómagas falakká. Körülöttünk, értünk. Pianissimo. B. T. LANG RÓBERT KÉPRIPORTJA A teraszról végig lehetett látni a léniákon. Oly egyenesek voltak, mintha vonalzóval húzták volna, meddig terjedhet a lomb és a törzs a nagy erdő szívében, s közepén a kastély. Falaira repkény futott s a megzöldült rézbontás, mint öreg moha, mely régóta szomjú- zik eső után, takarta. Sárga homlokzata, s rajt a szélverte törésvonalak, mint hosz- szús ráncok riasztották a gyanútlant. A fehér zsalus ablakok felett a thimpanonok háromszögei, mintha kacsintanának. így látta Ézsiás, miközben emelte poharát és az aranysárga bort a lemenő nap fénye felé tartotta. Oly tiszta volt, hogy átlátott rajta, és a sugarak, mint szivárvány bontott kévéje terültek el az italban. Körötte kényelmes társaság latolgatta, ráérnek e még, vagy induljanak. A kocsik befogva. Hallani lehetett a lovak mint dobbantanak a ház mögött, és egy-egy széláramlat, orrukba hozta szúrós szagukat, s néha egy elfojtott kiáltást, szitok félét, kocsis módra. Nem érdekelte. Közöttük ő egyedül, s körötte a kesernyés illatú erdő. Október közepén rőthajú angyalok szállnak, és szárnyvégeikkel végig sepernek a lombokon. Érintésükre a zöld sárgás-pirosra bomlik, hogy aztán mint a megperzseltek, megbámuljanak, s zörögve hulljanak. így rendelte Isten — gondolta —, mert az ember nem csak gyarló... Szeme kutatta a lombok felett a lassan ereszkedő ködöt, hogy belőle tán előbukkan egy. Ugyanis, számadása van velük. Hisz jópár éve már, hogy üstökét megérintette az a szárnyvég, s lett azóta feketéből fehér, s egyre szürkébb, és úgy távolodik lelkének aranyos fele, mint a sziklafal ütötte kiáltás hal el a bércek felett. A színes levelek megrezdültek, s a lombok összehajoltak, miközben szélúrfi suhant közöttük tova. Engedelmesen utat adtak, de az is lehet, hogy ölelték, miközben mint könnyűket, hullatták leveleiket. S a színes szőnyeg, mit a természet szövöget, lassan beborította mélygyökerű lábukat. Derekukon elkésett bogár szaladt, s nem csak ott zörög a haraszt, ahol a sün tótja az avart. Tudta ezt Ézsiás, és úgy döntött, türelmesen vár, hisz a nyár virág- fonatú szekerén rég elhajtott már. S a hegedűszó elhalt a füredi móló alatt... — Mire vársz? Jer velünk, unalmas Röthajú angyalok már itt, ahol a madár is csak akkor jár, ha a némaság üt a falak között tanyát. De a városban, a Vörös Szalonba, szőkefürtű nimfák ölelik vaskos derekad, s töltik tele poharad, miközben füledbe huncutságokat súgdosnak... — tette vállára kezét barátja. Az ő göndör haját és szakállát is belisztezte már az idő. S mint egy korosabb Poseidon, emelkedett az ültükben fészkelődet társaság fölé. Ézsiás megrázta fejét, s miután poharát a másikéhoz koccantotta, mondotta: — Menjetek csak. Nekem még itt egy kis dolgom akad... aztán térülök utánatok. Én a rőthajú angyalokat várom... — Minek az barátom. A magunkfajta öregedő szeladon, pengesse ki az aranyakat, s egy csomó felesleges dologtól megszabadulhat. Szerelem ...ugyan már. Esetleg Puttónak rózsaszín fenekét láthatjuk, de azt is ha megfizetjük, nem, hogy felénk irányítaná vesszejét, nyiláról már nem is beszélek. De ha úgy gondolod, vigyázd itt a házat, ameddig jól esik, s ha akarod, a lány megmossa hátadat is! Miközben a társaság szedelőzködött, s mindenféle célzásokat hangoztatott Ézsiás angyalvárására, a hosszú feketeruhás, fehérkötényes lány ezüst tálcán kihozta a János-áldást. A Törley fehéren habzott, s a kis buborékok sercegése, miközben elhaltak a pezsgésben, fülbemászott, mint egy dallam az elmúlásról. Végre egyedül. Ézsiást a fonott karszékben oly nyugalom szállta meg, mit rég nem érzett. A kocsik zörgése távolodott, s a leveleken cseppek képződtek, s a nedves avar a keréknyomon megtörtén keveredett a fekete földdel. A fák feletti utolsó sugarakat bámulta. Miként erdőszélén gyújtott tűz füstje gomolyog a sötétedő világba, a sziporkázó csillagokig, szálltak el a gondolatai. Miként a magányos homokfutó a pusztában, olyan lehet életének vonala a sors tenyerében, mert a rőthajú angyalok akkor érintették, amikor végre eljött a Csónakos s hozta Griselt, és betöltötte a türkiz ragyogás. Ha késnek az angyalok, vagy előbb jön a Csónakos... mindegy már — gondolta. Bár, sok álmatlan éjszakája és kínzó perce — éve siratja, de Grisel már messze jár... — Meggyújtsam a lámpást uram? — kérdezte a lány, aki félénken megállt az üvegezett veranda ajtóban, s idegesen végig simította köténye ráncát. Ézsiás feléje fordult, és a lobbanó utolsó alkonyi sugárban rácsodálkozott. Karcsú volt mint egy pálma. Csípője keskeny, de a ruha fodra dús kebelről árulkodott. Haja fekete kontyba, duzzadt ajka kissé remeg. — Tán félsz tőlem gyermek... — Nem uram... csak kérdeztem. — Gyere közelebb. A lány eléje állt, és felvetette fejét. A kreol arc mintha izzott volna, keze remegett. Ézsiás a tenyerébe fogta. — Csak az ifjúságodat akarom, érezni a lüktetést, egy pillanatig... No, eridj, hozd azt a lámpást, aztán vesd meg ágyam. Itt maradok éjszakára, társalogni az angyalokkal. A petróleumlámpa fénykörébe lassan gyűltek az éjszakai bogarak. Az asztal fehér abroszán tükröződött a kanóc vibráló vörös lángja. A porcelán talp körül égett tetemet, amik túl közel merészkedtek a forró cilinderhez. Egy-egy serce- nés jelezte, végre egy rovar életnek, jajszó nem kísérhette, mivel nem úgy teremtettek. Ezek csendben halnak, és így van még a tőröl metszett rózsa, és lehetne sorolni — gondolta Ézsiás —, miknek nem adatott meg a kiáltás... A palack lassan kiürül, de a tálhoz, amin hideg húsok derengtek, nem nyúlt, így érintetlen maradt a meiseni tányér, s mind az ezüstök s damasztok, mik szolgáltak volna. Nehézkesen felállt. Hűvös volt már és rosszkedvűn gondolta, hiába volt, a rőthajú angyalokat megint nem látta. A szobában a lány hajladozott az ágy felett. Paskolta a párnát és kérdezte, tegyen még egyet vagy elég így ahogy van, az alacsony derékalj. 0 csak bólintott, jó lesz ez, miközben a mozsdóhoz lépett. Kék kacskaringós indák futottak az öblös vizeskancsón, s ölelték, mint folyondár a pusztulásra ítélt fát. Nem tudja miért ez jutott eszébe, miközben töltött az ugyan olyan színű széles porcelán tálba. A víz csobogott, s alján a festett hal, mintha farkával csapott volna. A lány megállt az ajtóban, fejét lehajtotta. Ézsiás kicsatolta óraláncát és az öklömnyi Doxát a komódra tette. Aztán levette zakóját, és bíbelődött a mandzsettával, feketeöves gombjával. — Köszönöm Ilus, elmehetsz. A lány felemelte fejét, mint aki nem jól értette. Aztán biccentett, jóéjszakát rebegett, és az ajtót maga után betette. Léptei távolodtak. Amint elfújta a lámpást és besüppedt a hideg ágyba, arra gondolt, hogy így marad magára az ember, hiába nyújtanak feléje kezet. Hullik a semmibe. Tekintete az ablakra tévedt. A függöny- szárnyak között besütött a hold, fehér fénye vetítette a bólogató leveleket. Csend volt, csak a szú percegését lehetett hallani, s távolban egy bagoly kiáltott. Lehunyta szemét. Megjelent előtte a város esti képe, s a Vörös Szalon. Ott most szól a zongora, és fekete harisnyás, csipkés ingű lányok koccintanak, miközben hosszú szipkáikban illatos ciga- retek füstjei karikáznak. Ivett kérdezi, hogy hol maradt, hisz megígérte... S ahogy fokozódik a hangulat, Ria az asztalra hág, s miként repülnek a bankók, úgy az ingek és harisnyák, a fények megtörnek öle bolyhán. Nyikorog a falépcső, ami az emeleti szobákhoz vezet. A puha szőnyeg felfogja a bizonytalan lépteket. S a kölni permet, ami illatosítja a szobát győzi elnyelni a káliumpermanganát szagát. A széles heverővei szembeni tükör széle lassan megvakul, mintha szemet kívánna hunyni... S ekkor koppantottak. Tán az ablakon, aztán nézett az ajtóra. A képzelet játszik vele. De nem. A rézkilincsen megcsillan a holdsugár, amint lassan mozdul. Aztán egy fénycsík kúszott be a küszöb fölött, s lépett utána a lány. Fehér inge mint az angyaloknak, hullott vállára alá. A szárnyakat is látni vélte Ézsiás, miknek végei visszahozzák az ifjúság varázsát... Feje körül vörös sugárkoszorú lobogott. Ujkéry Csaba Vállalkozó múzeum Volt idő, mikor minden magára valamit adó település saját múzeumot nyitott. Ma az a kérdés, hogy meddig maradnak nyitva ezek a gyűjtemények. Barcson is megkérdőjelezik időnként a múzeum szükségességét. Orzsi Zoltán igazgató szerint ha így mennek tovább a dolgok, hamarosan már a kérdést sem kell föltenni, mert ellehetetlenül a köz- gyűjtemény. Pedig lenne mód a megmentésére, a Dráva Múzeum igazgatója szerint vállalkozásba kellene adni a gyűjteményt, s ez esetben is vállalná az irányítást. Igény van számítógépes grafikákra, kisebb nyomtatványokra. Ők megcsinálnák. S hajlanak arra is, hogy galériát alakítsanak ki, ahol festményeket, iparművészeti tárgyakat, ékszereket, a testvérvárosi kapcsolatok révén köröndi kerámiákat árulnának. Van hely egy szigorúan alkoholmentes kávézó kialakítására is. Barcson rég nem jelent meg idegenforgalmi értékeket kínáló prospektus; Orzsiék nemcsak megcsinálnák, hanem vállalnák egy turin- form-iroda működtetését is, ahol az egész térségről tájékozódhatna az érdeklődő.- Hogyan fogadták a vállalkozás ötletét?- Lesöpörték az asztalról.- Feladták?- Nem. Meggyőződésem, hogy ez a jövő útja. Nagy Jenő
