Somogyi Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 206-230. szám)
1995-09-16 / 218. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. szeptember 16., szombat Tanár a kenguruk földjéről Marik Tamás: A jó tanár demonstrációs eszköz is Nem félek, hogy nekünk valaha is lasszóval kell fogni a diákokat: amíg vannak katolikus szülők, nekünk mindig lesznek gyerekeink — mondta Marik Tamás ferences tanár, a kaposvári Katolikus Gimnázium új igazgatója a Somogyi Hírlapnak. — Hogyan került Kaposvárra? — Mint Pilátus a krédóba. Balás püspök kért: vállaljam, amíg nem talál megfelelő igazgatót. — Ön nem megfelelő igazgató? — Biztos, hogy nem vagyok az, de azért alkalmazom a nyugati módszert: megpróbálom bizonyítani alkalmasságomat. — Hol volt ferences tanár? — Esztergomban 1968-tól 14 éven át tanítottam. 1982-ben Amerikába mentem volna. Március 2-ára szólt a repülőjegyem, de február 11-én egy lelkigyakorlaton a Batthyány- téren mondott beszédem miatt elvették az útlevelemet. — Miért, mit mondott? — Az volt ellenem a vád, hogy szidtam az oroszokat. Nem szidtam én ott senkit. Az újjászületésről, a keresztény életről beszéltem. A budai templomban azt mondtam, hogy becsuktuk Jézust a szekrénybe és elfelejtettük, hogy a szívünkben él. Ettől a kijelentéstől még a rendtársaim hátán is felállt a szőr, s a becsületes papok számára — akik egy egész életet végiggürcöltek és nem jutottak sokra —, megbotránkoztató volt a beszédem. — Amerika helyett Ausztráliában kötött ki. Kilenc évig állt ott a magyarok szolgálatában. Milyen a hívők élete odakint? — 21 százalékuk katolikus, s a kint élő magyarok gettót alkotnak. Csak magyarul beszélnek; gyerekeik pedig elhagyják őket. Templomba nem járnak. Nehéz a helyzetük, én úgy vélem az ő sorsuk haldoklás inkább, mint élet. Aki kimegy, az nem azért teszi, hogy keresztény életet éljen. Általában belerokkan abba, hogy felépít egy házat, vesz egy kocsit magának, s azt mondja: jobb az élet idekint, mint otthon. Közben nem figyel arra, hogy elfelejtett élni. Gyerekeit elveszítette és nincs gyökere. — Mit tudott ez ellen tenni? — Kezdetben könnyű volt az életem. Egy közösségnek voltam a tagja. 100-120 ember volt vasárnap a misén, hétköznap 8-10. Egy lelkigyakorlaMarik Tamás igazgató ton 30-an jelentek meg. Mintegy félezer emberrel ismerkedtem meg a hatezer közül, akik kint élnek Dél-Ausztráli- ában, s nemigen tartanak ösz- sze. Volt egy angol imaközösségem is. Bepillanthattam az ottani papság életébe, amely szerintem borzasztó nagyvonalú, azt mondhatnám: bizniszkeresztény. Egészen más ez, mint amihez itthon hozzászoktam, mert itthon olyan emberekkel találkoztam, akik keresztények akarnak lenni. Jó volt, hogy ferences voltam és nem plébános, mert azzal foglalkoztam, aki hozzám jött. — A gimnázium diákjaihoz viszont ön jött. — A múlt tanévben néhányszor megfordultam már a gimnáziumban. A kollégákkal, a diákokkal azonban most ismerkedem. Jobb helyzet fogadott, mint amire számítottam. Visszajött az életembe az iskola, pedig soha nem akartam már tanítani. Az udvaron sétálva összekacsintottam a diákokkal, rádöbbentem: nekem itt a helyem. Az értekezleten azt mondtam a tanároknak: az iskolában legyenek ők az idejáró gyerekek szülei: szeressék egymást és tartsanak össze, tanítsák meg a gyerekeknek azt, hogy érdemes élni. — Mi a legfontosabb most az iskolának? — Isten kegyelme. ISJincs egyetlen szaktantermünk, de mégis sok mindent tudunk csinálni. így is lehet tanítani. Egy jó tanár demonstrációs eszköz is. De ezzel nem azt mondom, hogy nem kellenének szaktantermek. — Elődje, dr. Ozsváth FeFOTÖ: KOVÁCS TIBOR renc soha nem tagadta, hogy elit iskolát akar csinálni a Katolikus Gimnáziumból. Utódként is ezt gondolja? — Az elsődleges cél az, hogy katolikus gyereket neveljünk. Azt mondtam a gyerekeknek az első nap, hogy a gimnázium nem versenyistálló. Ha egy szülő vidékről ide íratja be a gyerekét, azért teszi, mert fontosnak érzi, hogy itt tanuljon. És közülük nem mindenki zseni. Nincs annyi jó. Én is közepes tanuló voltam, és megfogadtam: segítek a gyengéken. — On mit tanít? — Földrajz-biológia szakos vagyok. Biológiát tanítok. Azt akarták, hogy hittant is tanítsak, de én nem akartam. Azt szeretném ugyanis, hogy a gyerekek ne egy embertől kapják a kereszténységet. Csak a javukra válik, ha több hittantanárt megismernek, hiszen a gyerek egy kicsit másolja is a hitét. A kereszténység minden keresztény munkája. — Igazgatósága mellett négy faluban látja el a hívek lelkigondozását. Nem megterhelő ez? — Segesden káplán vagyok, Somogyszobon plébános, és én látom el Bolhást és Darvast is hétvégenként. Még bírom. Vasárnap estére visszajövök Kaposvárra a diákmisére. — Mi lesz, ha egy év elteltével bebizonyosodik: megfelelő igazgató? — Az első napon úgy álltam be, mintha én mindig igazgató lennék. Ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, és olyan koncepcióval, amely legalább tíz évre szól. Lőrincz Sándor Ertékváltó árvaság Nemzeti kincs, megosztva — Elkötelezettség és történelmi terhek Kisfalussy Bálint kisbíró-jelmezben fotó: kun g. Tibor — Száz magyar színész közül százegy nem vállalná, amit ma én itt csinálok. De az embernek meg kell élni, s a megélhetés nagy úr, amikor család is van. S még nagyobb, ha idegen környezetben kell gyökeret verni. Engem egyetlen dolog motivált: a fiaim. A kisebbik ezelőtt nyolc évvel még nagyon aprócska volt, totá- zott: „édetapám” — így beszélt. Ültünk a konyhában, Szatmárnémetiben, lehetett vagy két-há- rom éves. Az ablakra ráfagyott a pára. Piszkáltam a gázt, aminek 1,3 bár nyomása volt és 1,9-től ég csak. Nem elzárták, csak lecsökkentették a nyomást. Fagytunk meg, szépen; a kicsi fiam be volt bugyolálva egy vastag plédbe, szedreksék volt a szája széle. Tudják, milyen az? Olyan szín nincs, csak a fázós gyereké. Egyszer csak megszólal vékony hangon: ’’Édetapám, mitor medünk mát ortágba”? Hát, megállt a kés a levegőben. Odaát nekem is, a feleségemnek is (egyetemet végzett középiskolai tanár) volt egy hivatásnak elkönyvelt foglalkozása, amivel azt hittük, hogy megváltjuk a világot. De, ha a világot nem is, az erdélyi magyarságot, ha őket nem is, legalább egy embert, két embert. Ahogy a határt átléptük, én a színészmesterségemet félretettem. Előtte huszonöt kerek esztendeig játszottam a szatmárnémeti magyar színháznál, s bár tizenegy színházi szakmához értek, nem kerestem negyedszázad alatt mellékesen ötezer lejt. A munka szent dolog volt a számunkra. Ma már ezen nagyon sokan röhögnek, de mi szép, tiszta pátosszal hittük is, csináltuk is. Negyvenhét évesen kellett megtanulnom egy teljesen új, mondhatni ellenkező értékrendet. Az áttelepülés olyan dolog: ahá- nyan, annyiféleképp beszélnek róla. Akinek nem jön össze az azt mondja: bezzeg megyen, mert áruló. Egy biztos: aki átjött, nem biztos, hogy áruló, s aki maradt, nem biztos, hogy hűséges. Nagyon nehéz dolgot fogok mondani: ez a két nép már nem egy nemzet. Évtizedek történelmi és társadalmi különbözősége másfelé nevelte. Egymás számára már csak mint nosztalgia létezünk. Vagy mint hiedelem. Az erdélyi magyar azt hiszi, van egy Magyarország, amihez ő tartozik, s van egy testvére, a magyar odaát. Közben a valóság az, hogy van egy Erdély, amely tízezer négyzetkilométerrel nagyobb Magyarországnál. Voltunk már nosztalgia, aztán lettünk divat, majd bizonyos körökben jól feküdt, ha azt mondtuk, hogy, most meg már teher a magyarországinak a szegény rokon. Teher az erdélyinek is, hiszen naponta érzi, hogy nem kap annyit, amennyit elvár. És teher egyáltalán a történelemnek, mert úgy néz ki, hogy van egy összmagyar nemzeti kincs, amibe beletartozik a művészet, a tudomány, amit akarsz, minden. És ezt a kincset, furcsa módon, egy adott ponton a történelem kisajátította az anyaországjavára. Nem egy fintora az a történelemnek, hogy a magyar- országi magyar lehet büszke Szent-Györgyi Alberttól, Apáczai Csere Jánostól Ady Endrén keresztül Bartók Béláig és sorolhatnám összes nagyjainkat. De az erdélyi, délvidéki, felvidéki magyar nem vehet részt ebből, csak akkor, ha megengedik. A szakma még nem tudja, hogy átjöttem. Székely Gábor társulatánál vagyok leszerződve. Fizetést kapok, munkát — azt nem mondanám. Ha én olyan szerepekre várok, mint odaát, az azt jelenti: munkanélküli vagyok. De fordítva is nézhetem: olyan időkben, amikor száz színész van az utcán, engem meg úgy hívtak az Új Színházhoz... Megkérdeztem Székely Gábort: azért keresett meg, mert szegény erdélyi menekült vagyok, s adni akart fizetést, amiből megéljek, vagy mert szüksége van rám? Azt mondta: „Bálint, azért hívtalak, mert szükség van rád”. Ezt a szavát hiszem, bár még nem látom. Nem tudom: az Isten, a sors vagy ki tette, de valahogy mindig összejött. Rettenetesen nehezen és körülményesen, de végül sikerült. Első este nem volt hol aludjunk, felhívtam Debrecenből Gaál Gabriella nótaénekest. — „Itt vagy, de jó. Családostul, nahát! Mennyi időre — végleg? Hülye vagy?” Tudniillik előzőleg őket kértem segítségül, de azt mondták: maradjatok, ott is kell legyen valaki. „Na, egy órakor ülj fel egy vonatra, négykor itt van, addig kitakarítom a két kisszobát”. Elmentem hozzá, és majd fél évig laktam nála a négytagú családommal. A Mátyás pince fölött egy nagy bérházban, öt hónapig — velük együtt tizenhármán. Minden reggel megkérdezte: hová mentek, hát villamosjegy kell? Ha te fizettél a tartásért egy forintot, akkor én is. Színész voltam, rendező, táncdalszerző és énekes, akinek hat saját nagylemeze van. Száztíz körüli rádiófelvétel van a szerzeményeimből és több mint negyvenöt televíziós műsor, odaát. Bemutattak nyolc zenés vígjátékomat, terveztem díszletet, vezényeltem előadást, írtam egész estét betöltő kabarét. Ideát nem rám nincs szükség, itt a színházra nincs, egyáltalán. Akinek sikerül ilyen idős korában, mint én, megváltoztatni a céljait, az gyökeret ver. Akinek nem sikerül, az belepusztul. Én a művészetemet odaát megcsináltam, kaptam tapsot, rengeteget. Itt le kellett vele állni, szép emlékként talonba kell tenni. Itt másképp kell. Nyolc év óta elvállaltam mindent, hagytam, hogy részegek a vállamat veregessék, hagytam, hogy unintelligensek letoljanak, hogy hülye paraszt vagyok — azért, mert el kell tartanom a családomat. Most végre, ezelőtt két hónappal, itteni keresetemből Gyálon megvettem a kertes házam. Megérte, nem érte meg? Ez nem üzlet, így nem nem tudok életcélokat méricskélni. Azt kell nézni: elértem-e a célom, meg tudtam-e menteni a gyermekeimet? Igen. Egyébként nem biztos, hogy ezt a töltött csirkét megérte választanom a székelyföldi tejes puliszka helyett. A monológot a királyi szakácsok földjén kisbíró jelmezében előadta: Kisfalussy Bálint, szilágysági születésű színművész. Meghallgatta: Csíky K. Erika Ladakh-ünnep 14 napig tart a tánc, a hegyi falvak lakói őseiknek adóznak tisztelettel. Ezek a hegyi emberek egészen tavalyig teljesen elzárkóztak a külvilágtól, látogató is csak azóta mehet hozzájuk fotó: feb-reuters A nyolcadik férj megint panaszkodik Liz Taylor „semmit sem tanult” Elizabeth Taylornak hét házassággal a háta mögött sokkal több tapasztalata van, mint a legtöbb nőnek. Jelenlegi félje, Larry For- tensky azonban másképp látja. Szerinte Liz semmit sem tanult az előző kapcsolataiból. Ahogy barátainak meséli, az élet nem habostorta a hatvankét éves dívával a világhír és a 60 millió dolláros vagyon ellenére sem. Liz apró, de gonosz trükkjeivel, állandó bosszantásával pokollá teszi 43 éves félje életét. Ha ez így megy tovább, a nyolcadik házasságnak is nemsokára vége lesz. A jelenetek, amiket Larry mesél, felülmúlják még a legrosszabb szappanoperák kiagyalt sztorijait is. A veszekedések a franciaágyban kezdődtek. „Úgy horkol, akár egy kocsis” — panaszkodik a „háziférfivá” vedlett egykori építőipari munkás. „Mindent megpróbáltam, hogy leszoktassam a horkolásról, de reménytelen eset. Még az éjjeliszekrény is beleremeg, ha felhorkant.” A húsz évvel fiatalabb férj — vesztére — azt is felesége szemére hányta, hogy éjszaka sokszor oldalba böki őt hitvese. A ház asszonya erre a száznyolcvan centis férfit bedugta a legkisebb vendégszobába, ami „nem nagyobb, mint egy ruhás- szekrény”. Veszekedéseik másik sarkalatos pontja a dohányzás. Mivel Liznek eddig még soha nem sikerült abbahagynia, a fejébe vette, hogy erősen dohányos férjét szoktatja le. Már egymillió dollárt is felajánlott Larrynek, ha abbahagyja, ám az ő válasza csak ennyi volt: „Ha te leszoksz, én is.” A naponta előjövő témának a férj egyszer úgy vetett véget, hogy elment otthonról és egy hétig nem került elő. Mivel külön szobában alszanak, Larry reggel megy át Lizhez, hogy tévézés közben elfogyasszák reggelijüket. Ám Liz uborkaszeletekkel és teászacskókkal a szemén fogadja férjét, akinek a látványtól elmegy az étvágya. A sztár napi rituáléjához tartozik az is, hogy papagáját beszélni tanítja. Igaz, a madár évek hosszú sora alatt sem tanult meg egyetlen szót sem, a ház lakóinak azonban naponta ezerszer is meg kell hallgatniuk a magnóra felvett szöveget: „Imádom a gyémántokat!” Van még bőven olyan szokás, amit Larry nem képes elviselni. Ilyen például az, hogy Liz napi három órán át nézi a bugyuta szappanoperákat, hogy rendetlen és feledékeny. Larry túlzásnak tartja azt is, hogy a medencét naponta tisztíttatja, ugyanakkor szinte alig úszik benne és azt az „úri” szokást is, hogy az ebédlőasztalnál olyan messze ülnek egymástól, hogy beszélgetni sem tudnak. Bár lehet, hogy ez nem is olyan nagy gond, hiszen Liz örökké a vonalait félti, ugyanakkor nem tud felhagyni a zabálással. Ferenczy Europress
