Somogyi Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 206-230. szám)
1995-09-11 / 213. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP VOLT EGY NYÁR 1995. szeptember 11., hétfő Fiatal olvasóink közül többen tisz- két, utazásaikról szóló beszámolói telték meg lapunkat azzal, hogy kát. Ezek közül az írások közül vá elküldték nekünk nyári élményei- lasztottuk ki az alábbi hármat. Kaposvári fúvósok Angliában A kaposvári ifjúsági fúvószenekar Angliába készült. Vártak ránk a ködös Albion párába burkolózó lankái. Várt ránk a zordon tenger. Várt ránk a szigetország minden legendája és mítosza. És nem utolsósorban várt ránk egy megmérettetés a messze Angliában. Egy igazi próba. Azt hiszem, mindannyian tartottunk a legendás angol hidegvértől, az angol emberek megközelíthetetlenségétől, ám szerencsére ezekkel nem találkoztunk. Szerintem ez egyébként is tévhit, amit az ember a regények alapján kialakít magában, s végül szembesülve a valósággal kiderül, hogy ez egyáltalán nem igaz. Nos, eny- nyit bevezetésképpen, most pedig következzék a rövid élménybeszámoló; remélem megbocsátható, ha nem időrendi sorrendben írom eme rövid krónikát. Az útról inkább ne essék szó; elképzelhető, hogy ennyi zenészpalánta mennyire meg tudja unni a végtelennek tetsző buszozást. A határon történt csak „apróbb” fennakadás. Öt órát kellett várakoznunk Doverban, ennek felét a buszban, a másik felét egy vége- hosszanincs kígyózó sorban, ahová a „Keleti blokk” állampolgárait irányították. Inkább csak annyit teszek hozzá: No comment. Viszont kaptunk egy szép pecsétet az útlevelünkbe. Már felkelt a hold, s kigyúltak a csillagok, mire bepöfögtünk a bathi parkolóba. Álmosak voltunk, fáradtak és a felgyülemlett feszültség csak most kezdte éreztetni a hatását; epedve vágytunk vetett ágyak után. Bár láttuk előre, még csak most kezdődik a tánc. Lótás-futás, rockkoncert, tekeparti, éjszakába nyúló kocsmázá- sok. Ez utóbbiról csak később ejtek szót, hadd csigázzam a tisztelt olvasó kíváncsiságát, hogy miféle züllött életmódot folytattunk odakint, megszabadulva a szülői felügyelet béklyói alól. Lássuk! a. Tekeparti. Nem hiszem, hogy pont teke volt, hanem annak valamiféle tradicionális válfaja, amiben párosával küzdöttünk a győzelemért. Nem tűnt túl bonyolultnak eltrafálni a bábukat, ám amikor én is megpróbáltam, ámulva kellett tapasztalnom, hogy a három gurításból egy sem talált bábut. Pedig kilenc volt. Vígasztalt a tudat, hogy kudarcommal nem maradtam egyedül. b. Rockkoncert. Hát igen. Ezt a programot nem így képzeltük el, amikor elhatároztuk, hogy bulizunk egy hatalmasat. Azzal kezdődött, hogy a nyakunkba szedtük a fél várost, mire végre be- trappoltunk a koncert színhelyére. Tévedés ne essék, nem egy sportcsarnok volt. Nem is művelődési központ. Véletlenül sem színház. Egy egészen közönséges lebuj. A szó legszorosabb értelmében. A nézőközönséget mi alkottuk, plusz még pár kétes kiállású úriember és fiatal hölgy. Hm... Az előzenekart még birtuk. A többit már a dobhártyánk nem. Tudom, nem voltunk tapintatosak. Kimentünk sétálni. c. Kocsmázás. Végre rátérek a „lényegre”. A félreértések elkerülése végett egy angol pub nem hasonlítható egy magyar talponálló, vagy ha úgy tetszik, kricsmi színvonalához. Egy pubba elmehet a fiatal szervezet anélkül, hogy bármiféle külső vagy belső károsodás érné. Tehát az angol pub. Helyes faburkolat, kárpitozott ülőalkalmatosságok, részegmentes övezet. A bamasör harmat- gyenge, ihat belőle a már fent említett fiatal szervezet. Na jó, azért mértékkel. Egyszóval kulturált. A szülők nyugodtan engedik el csemetéiket egy ilyen helyre, ahol találkozhatnak, beszélgethetnek és a megfelelő körülmények között élhetik ebben az életkorban még oly aktív társadalmi életüket. így mi is társadalmi életet éltünk a kocsmában, miután vendéglátóink jóvoltábó, vagy 15-en jöttünk itt össze a magyar csapatból. Tehát fellebbent a fátyol; nem vedeltünk sem sört, sem bárminemű egyéb alkoholt, szóval nem zuhantunk a züllés alacsonyabb régióiba. No persze, koncerteket is adtunk, és meg kell hogy mondjam azt élveztem a legjobban, amit egy alsótagozatos tündén és zabálnivaló gyerekhadnak adtunk. Amint megszólalt a zene, az aprónép megbolydult, mint egy méhkas: tapsolt, nevetett, rettentő mód élvezte a zenét. Élményszámba ment. Ám ennek ellenkezőjét tapasztaltuk, amikor egy felsőtagozatos kamaszcsoportosulást szórakoztattunk, ha szórakoztattuk őket egyáltalán. Az az arisztokratikus ábrázat, amellyel letekintettek ránk... Tanítani kellene. Lehet, hogy elitképző. Bár mint valaki megjegyezte, az ember 11 éves korában elveszti az érdeklődését, és semmi nem tudja lelkesíteni. Talán van benne valami. Térzenét is adtunk egy elbűvölő parkban, ahol nyugágyakban élvezte a muzsikát a közönség. Ugyan az eső eleredt, de a többség mégis ott maradt és végighallgatta a bemutatkozásunkat, ami merem állítani, jól sikerült. Az igazi megmérettetés még hátra volt, amit egy patinás középiskola előadótermében adtunk a bathi együttessel közösen. Elsöprő siker, a közönségből többen is állva tapsoltak. Volt egy darab, amelyet együtt adtunk elő, és amit hosszan próbáltunk előtte Magyarországon; az egyesített zenekarral csak egy fél órát gyakoroltunk. Ám a rövidke egyeztetés ellenére prímán ment. Mint a karikacsapás — szokták mondani. Olyannyira, hogy meg kellett ismételni a zárótételt. Úgy gondolom, hogy a szereplésünkre büszkék lehetünk, kicsit fellengzősen fogalmazva feltettük az utazásunkra a koronát. Jó formánkat nyújtottunk és a bemutatkozás is jó benyomást hagyott a nézőközönségben. Legalább is szerintem, ami elsősorban Bogáthy József tanár úr érdeme, aki fáradtságos munkával készítette fel a zenekart az angliai „turnéra”. Persze, láttunk még sok egyebet az ódon Angliából. Bájos kisvárosokat, ahol rendezett és sze- metgyönyörködtető kertek ölelték körül a kedves házacskákat, és zöldlevelű borostyán futotta be a téglafalú épületeket. Megnéztük a csodás tengert, amibe a bátrabbak meg is fürödtek, bár a víz rettentő hideg volt. A kevésbé merészek a homokos fövenyen elnyúlva élvezték a napsütést. Bekalandoztuk Londont, bár a társaság kissé kimerült a városnézésben. Megtekintettük a Buckingham palotát, a Trafalgaure Squaret és még sok más nevezetességet, amit eddig a legtöbben csak könyvekből ismertek. A bathi polgármester is fogadott bennünket annak rendje és módja szerint a városházán. Végül pedig a búcsúesten angol néptáncot járhattunk, amit mindany- nyian nagyon élveztünk. Pörögtünk, forogtunk, trappoltunk óriási lelkesedéssel, bár akadtak olyan kacifántos tánclépések, amiket sehogy sem sikerült tökéletesen leutánozni, és így csak próbálkoztunk újra meg újra. De egyszer minden jónak végesza- kad, az estének is hamar vége lett. Rövidesen pedig már az öreg Angliától búcsúztunk nem csekély szívfájdalommal. Nem csak a magam nevében beszélek, ha azt mondom, hogy egészen beleszerettem Angliába. Megszerettem a házakat, az utcákat, a zöld fákat, talán még az esőt is, s elhatároztam, hogy egyszer még visszajövök ide. Visszajövök, mert elbűvölt az a különleges hangulat, amit a táj árasztott magából. így hát csak annyit mondtam magamban, miközben a komp távolodott Dover fehér szikláitól: Viszlát, Anglia! Fenyő Zsuzsanna Kaposvári tanítóképzősök a vikingek földjén Természetvédelmi lecke Ahol a rénszarvasokat nem csak tábla jelzi... Hagyomány a kaposvári Tanítóképző Főiskola Természetjáró Szakosztályának nyári külföldi túrája. Negyvenhat hallgató a hónap első felében Skandináviában járt. Svédországról a legtöbb embernek a svédasztal, a Nobel- díj, a Volvo, & Saab, Björn Borg, Greta Garbo, a Berg- manok, az IKEA, az ABBA, vagy a fiatalabbaknak a Ro- xette, az Ace of Base és a RedNex jut az eszébe. Ez körülbelül annyit árul el az országról, mint rólunk egyes német prospektusok, melyekben Magyarország egy nagy puszta, ahol a lakosság egyik fele gulyást főz, a másik pedig karikás ostorral durrogtat. Svédország és Norvégia képéhez hozzátartoznak a nagy nemzeti parkok, a mély és misztikus erdők, a hihetetlenül kék folyók és tavak, vízesések, a fjordok és fjellek (jégkoptatta hegycsúcsok), és az ahogyan az emberek megbecsülik e kincseiket. Korántsem csak arról van szó, hogy ott nem szemetelnek. Más az emberek viszonya a természethez, ráadásul adottak azok az átgondolt törvények, intézkedések, amelyek lehetővé teszik a természet értékeinek megóvását. Hogy az előbbiből következik az utóbbi, vagy fordítva, az kérdéses, lényeg, hogy a dolog működik, a környezet tiszta és háborítatlan. A Dovrefjell Nemzeti Park egyes részein az az érzésünk támadt, hogy olyan vidékre értünk, ahova ember még nem tette be a lábát. Valójában ez az érintetlenség nagyon is „civilizált”, ha nem olyan lehengerlőén, mint nálunk. A turista-útvonalakat például ahol csak lehet természetes anyagokkal, a helyszínen található kövekkel jelzik. Az erdőkben sehol sem láttunk tarvágást. Ha egy erdőrészt kivágnak, néhány fát meghagynak, hogy ezek magjairól az erdő újratermelődjön. így nincs szükség facsemeték nevelésére és ültetésére. Ezt nevezik természetes felújításnak. Ez a módszer nálunk is ismert, de csak ritkán alkalmazzák. Ennek persze éghajlati okai is vannak. Mint ahogy annak is, hogy augusztusban hógolyózni tudtunk, pedig alig voltunk magasabban, mint a Kékes, a hőmérő pedig 18 Celsius fokot mutatott (Celsius is svéd volt.) Meseszerű élményeket adott a Jotunheimen Nemzeti Park. A főútvonal mentén legelésző rénszarvascsapat autóbuszunk láttára, sőt még a megállásakor sem szaladt el. Azt, hogy még megsimogatni is hagyták magukat, már nem írható csak a környezetvédelem számlájára. Ehhez valószínűleg rendszeres etetés és szelídítés is kellett. Könnyű volna a skandináv országok gazdasági erejéből levezetni a környezetvédelem magas színvonalát. A látottak azonban azt is jól példázták, hogy a környezetvédelem korántsem csak pénzkérdés. A siker tényezői között egyaránt megtalálható a skandináv emberek természetóvó mentalitása, a szokásjog, a nevelés és az állampolgári fegyelem is. Elgondolkodtató lehet az Allemansrätten (magyarul: minden ember joga) nevű svéd törvény néhány pasz- szusa. Hasonló törvény minden skandináv országban található. „Mindenkinek joga van: — Sétálni kerékpározni, lovagolni, vagy síelni bármely műveletlen területen vagy úton, ha nem tesz kárt benne. (Magánterületen is!) — Sátorozni, lakókocsival vagy autóval parkolni bárhol 24 órán keresztül. Ennél hosz- szabb idó'höz. a tulajdonos beleegyezése is szükséges. — Vadvirágokat, erdei gyümölcsöket, gombát, mogyorót szedni bárhol, kivéve a kerteket. — Fürödni, csónakázni, vitorlázni bármilyen vizen. (Magánterületen is!)" Meglehet, egy hasonló törvény nálunk a természet gyors tönkretételéhez vezetne. Svédországban azonban senki sem él vissza a gazdag lehetőségekkel. Tudják ugyanis, hogy kellő felelősségtudat, és a természet óvó, érett magatartás nélkül e passzusok a környezet szabadrablásához vezetnének. Mi még csak a bírsággal való fenyegetőzésnél tartunk, s ez az "elrettentés" sem túl sikeres. Igaz, a természet pusztításának példái nálunk is egyre több embert győznek meg arról, hogy e téren csak a skandináv út járható. Alighanem csak emberöltőben mérhető az az idő, mire a svéd és norvég szemlélet nálunk is társadalmi méretekben meghonosodik. Csak legyen még akkor mit megóvni. Cserjés András Hatvankét lábbal két határon át Egyre elterjedtebb nyaralási forma a vándortáborozás. Ilyenkor gyerekek és felnőttek egyaránt nyakukba veszik hátizsákukat soknapi felszerelésükkel, hogy szálláshelyről szálláshelyre gyalogolva ismerjék meg egy-egy vidék természeti és történelmi nevezetességeit. Ezt tettük mi is július végén — huszonhét diák és négy felnőtt kísérő — a Honvéd Utcai Általános Iskolából. Tizenhárom napig túráztunk Szlovákia és Észak-Kelet Magyarország egy részén, Pintye Ildikó néni, iskolánk földrajztanára vezetésével. 28-án indultunk Kaposvárról a Somogy-expresszel, hogy egésznapi vonatozás után gyalog lépük át a szlovák-magyar határt. Estefelé foglaltuk el a szlovákiai Tomaúj faluban két- napi bázishelyünket. Már a második napon egy 24 kilométeres túrán estünk túl, amely a csodálatos panoráma miatt vált felejthetetlenné, hiszen az Európa hírű Szádellői-völgy mentén haladhattunk végig. Itt aztán megtudtuk, mit jelent az ördögszántás! Harmadik napi úticélunk Krasznahorka volt. Útközben megnéztük az And- rássy-Mauzóleumot. Szálláshelyünkül egy kemping szolgált. A negyedik napon kirándultunk a’ környék legjelentősebb városába, Rozsnyóra. Itt megtekintettük a Bányászok terén levő „Fran- ciaska” szobrot és még sok más érdekességet. Másnap reggel Krasznahorka „büszke” váránál jártunk, majd busszal utaztunk a szlovák érchegységben található aragonit barlanghoz. Megtudtuk, hogy ilyen képződményből csak kettő van a világon: Brazíliában, és látogatásunk helyszínén. Az aragonit hófehér, kristályos ásvány, amely tűszerű csoportokban mered elő a kövek közül. A mélyből ismét a napvilágra lépve újabb huszonnégy kilométeres túrára indultunk — minden cuccunkat a hátunkon cipelve. Bizony útközben sokszor megizzadtunk a távolságtól, és a tizenöt-húsz kilós hátizsák súlyától, de vígasztalt bennünket, hogy ezerkétszáz méter magasságban áfonyát csipegetve olthattuk szomjun- kat. A hatodik nap „lustálkodással” telt el, amit a betléri And- rássy-kastély felfedezésével töltöttünk el. Miközben bejártuk, mindenki megállt a fogadóterem előtt, ahol nemrég Göncz Árpád is megfordult. A hetedik napon takarodó után már túl voltam az első álmunkon, amikor éjfél körül éles hang riasztott fel bennünket. Meleg ruhákba bújtunk, és zseblámpával, térképpel a kezünkben éjszakai „bátorságtúrára” indultunk. Öt fős csapatokban hét állomáshelyet kellett megtalálnunk az éj sötétjében. A célbaérés után megtörtént az újonc vándortáborozók avatása. Dupla hátizsákkal a nyakunkban mondtuk el az „esküt”, majd az „avatok” jelképesen bottal veregettek végig bennünket. A Pelsőcön eltöltött nyolcadik nap után augusztus 5-én a domicai cseppkőbarlangot néztük meg, majd nagy ujjongás- sal Aggteleknél ismét magyar földre léptünk. Megnéztük az itteni és a jósvafői Baradla-bar- langot, valamint az előtte elterülő kristálytiszta vizű tengerszemet. Utolsó bázishelyünk Égervölgy volt, ahol friss dinnyével vártak bennünket. Reggel hatalmas felhőszakadásra ébredtünk. Hogy időnk kárba ne vesszen csomagjainkat igazgattuk. Délután már jó időben, júra-kori kőzetek között tettük meg utolsó túránkat. A következő nap vonatozással telt el —, de már Kaposvár felé. Este boldogan meséltük szüléinknek a végiggyalogolt közel 200 kilométer élményeit. Mi harmincegyen megtanultuk, hogy segítsük egymást a nehéz helyzetekben és erősítettük akaratunkat. Remélem, jövőre már én is avathatok újoncokat... Zsobrák Zita volt 6. osztályos tanuló
