Somogyi Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 206-230. szám)
1995-09-09 / 212. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. szeptember 9., szombat Emléklap Marosvécsről A Somogy című folyóirat legutóbbi számában látható egy fotó, amely a szép emlékű Erdélyi Helikon szerzőinek tizedik marosvécsi találkozója alkalmából készült 1937-ben. 23 magyar író néz a fényképezőgép lencséjébe — a bizonytalan jövőbe —, akik az említett folyóiratban publikáltak, s akiknek műveit a Szépmíves Céh jelentette meg jellegzetes „halinakö- tésben”. Köztük olyan nevek, mint Tamási Áron, Dzsida Jenő, Kós Károly, Nyíró József, Karácsony Benő és természetesen Kemény János báró, aki a kastélyában látta vendégül írótársait. A kép egyik eredetije — a 23 „autogrammal” — siófoki lakásom egyik szekrényfiókjában található, több családi vonatkozású relikviával. Siófokra szülőfalumból, Győr- sövényházról került, ahová egykor a marosvécsi kastélyból küldték apai nagyapámnak, aki a díszesen kiállított emléklap szerint az Erdélyi Helikon, illetve a Szépmíves Céh egyik mecénása volt. Nagyapámnak nem túl nagy, de tehermentes birtoka volt, s jövedelme (1937-beri) jóval kevesebb, mint teszem azt ma egy bankvezérnek, újkapitalistának. Mivel azonban módosabb volt az átlagnál (és hadd tegyem hozzá, műveltebb is!), kötelességének érezte a mecénáskodást. Mindenekelőtt a falujában, ahol „kegyúrként” saját költségén renováltatta a templomot, iskolaszéki tisztségviselőként, az iskolát (ahol anyai nagyapám működött főtanítóként, igazgatóként 41 évig), s a helybeli tűzoltószervezet tiszteletbeli parancsnokaként is akadt némi kötelezettsége. És kenyérfejadaggal, tüzelővel segítette a szegényeket, hadiárvákat, özvegyeket, s még fiatal korában, bogiári villatulajdonosként, barátjával, Gaál Gasztonnal közösen kitaníttatott egy Balaton-parti parasztfiút, akit később gazdaként alkalmazott. A 60 éves fotográfiáról a Somogy főszerkesztőjének (Tüskés Tibornak) a többi között (jegyzete szerint) a mai magyar írók szomorú megosztottsága jutott eszébe. Nekem pedig — aki bizonyos történelmi okok miatt nem lehettem mecénás, sőt, író létemre magam is mecénásokra szorulok (szorulnék) — egyenes derekú, szépbaj- szú nagyapám, aki 4-5 éves koromban sétált velem utoljára a Tórét felé vezető úton. Szapudi András Dobro dosli u Madarsku, Hrvatska Valuta! Vegeta-turizmus kockafordultával A tohonya diktatúra éveiben még mi, csóró magyarok csempésztük át dugivalutánkat hozzájuk. Bugyiba, cipőbe rejtve. Emlékeznek, ugye: Cézár konyak, kisüsti Sligovica, Toblerone csoki és Vegeta, mindezekkel megpakolva tértünk meg kárpátmedencei állomáshelyünkre. Jo- sip Broz Tito Jugoszláviája nekünk maga a Nyugat volt akkoriban. Fordult a kocka. Most a jugók, pontosabban a horvátok járnak hozzánk, élénkítve a délvidék kereskedelmét. Jobbára élelmiszereket visznek, de nem vetik meg a jóféle tápot sem. És piszokul megy a drótkerítés, de ami még furcsább: a Vegeta is. Kispiac, száz méterre a magyar-horvát határtól Szombati csúcs A múlt hónapban összesen 168 ezer személyt és 28 ezer járművet léptettek át a magyar-horvát határszakasz berzencei átkelőjén. Az átlagos napi forgalom azóta is 5-7 ezer személy és mintegy 1000 autó, a nagyatádi piaci napokon azonban 3-5000 gépkocsit, és mintegy 10 ezer külföldit léptetnek át. A csúcs szombaton van, amikor közel 20 ezren lépik át itt a határt. Miczók János vámparancsnok azt is elmondta, hogy a horvátok és a horvátországi magyarok javarészt a határhoz közel eső településekről, Kaproncáról, Karlovac- ról és Bjelovarról érkeznek, de sokan jönnek Zágráb, Rijeka környékéről és az Isztriáról is. Nem ritka a szlovén átlépő sem: jónéhányan felkerekednek Ljubljanából is, hogy megejtsék aktuális bevásárlásukat. Lehet-e ezen csodálkozni, hiszen a darabokra szakadt Jugoszlávia fiatal államaiban minden a többszörösébe kerül, ha egyáltalán lehet kapni a keresett árucikket. Vegetát például az itteni ár háromszorosáért kaphatnának otthon. A drótkerítés kötege pedig — ami 100 német márkának megfelelő értéket képvisel odakint — nálunk éppen a felébe kerül. Mindemellett fürdőszobaberendezési és épületfelszerelési cikkekkel, bútorokkal és szőnyegekkel, kapálógépekkel és láncfűrészekkel, valamint különféle vasárúkkal találkoznak leggyakrabban a vámosok. Üdvözöljük Magyarországon! Dobro dosli u Madarsku! — ez a tábla üdvözli Berzencénél a Magyarországra érkező horvátokat, szlovéneket, akik az átlépést követő száz méter megtétele után akár már lassíthatnak is. A Mes- jacnica-Change feliratok magukért beszélnek: az út mentén, Berzence-Perdócmajomál másfél hónapja kialakított kispiacon a pénzváltás után nyomban neki lehet állni a költekezésnek. Ruhaneműket, üdítőket, híradás- technikai cikkeket egyaránt kínálnak itt az árusok. Egyelőre azonban nem teljesen jogszerűen, mert ha hatósági engedélyeik vannak is, az önkormányzat rábólintása még hiányzik. — Ez egy bérbeadott mező- gazdasági földterület. A testület jelenleg azon munkálkodik, hogy a használati lehetőségeit jogilag tisztába tegye — mondja Németh Tamásné jegyző. Hozzáteszi, hogy ha a piac marad, akkor a földet ki kell vonniuk a művelés alól, és a rendezési terv is módosításra szorul. Addigis a placc, állapítható meg, üzemel. Kortárs horvát „költészet” — Húsz lepedőt leteszel, és elviheted a fényképet, különben kérném szépen a filmet — tréfálkozik az egyik standhely bérlője, aki azért láthatóan nem igen örül a „hívatlan nyilvánosságnak”. Azért gond egy szál se — igyekszem meggyőzni ottlétem ártalmatlanságáról, hiszen engem leginkább egy jelenség, sem mint az ő standja érdekel. — Az egyszerűen kamu, hogy itt valami hűdé gyorsan meg lehetne gazdagodni — magyarázzák a körém gyülekező árusok —, nézzen csak körül, most például alig néhányon lézengenék És hát az sem mellékes, hogy mi esőben-szélben, reggeltől-estig itt kell, hogy ácsingózzunk, ha keresni akarunk Kétségkívül igaz: a pénz nem dől csak úgy sehova. Ez az ő rizikójuk, hiszen a pénzük áll vagy bukik rajta. Az ellenük irányuló ellenségeskedésről, esetleges irigykedésről, na és a „horvát költészetről” Radicsné Hadi Tünde, az egyik vállalkozó így vélekedik: — Ha nem itt, akkor Nagyatádon vagy Kanizsán, de elköltik a valutát a horvátok Akkor miért is mennének máshová? Berzence, a határtól 6 kilométerre eső nagyközség arculatát láthatóan megváltoztatta a két éve megkezdődött bevásárlóturizmus. Erősödött a vállalkozási kedv: ha nem is gombamód, de azért szaporodnak az üzletek, no meg az idegen nyelvű megállítótáblák. Akárha Golán, a határról jól látható faluban járna az ember. Ez az érzés márcsak azért is erős, mivel majd mindenütt horvátul köszöntik az idegent. — Dohár dán! — így fogadnak az egyik élelmiszer-vegyesboltban is, amelyet egy horvát származású hölgy vett bérbe két hete. Snjejana Bajsar négy éve települt át, jelenleg Pécsett él. Mint mondja, honfitársai leginkább a füstölt húsárukra, sajtokra, meg hát a Pampers bébipelenkára vevők. Valutának gátat vetni balgaság A szomszédos drótkerítés- és tápkereskedés tulajdonosa inkább a névtelenséget választja. Az ő törzsvásárlói köre Zsdálá- ról és Bjelovárról érkezik, „vöröscsillagos” rendszámú szerb autó, mint meséli, csak egyszer fordult meg a kis téren. A horvátok majd kiestek az üzletből, úgy vizslatták, de csak egy röpke percig, merthogy a bent ülők hamar „kereket oldottak”. A szemközti húsboltban éppen pangás van. Tudunk hát beszélgetni a berzencei önkormányzatról, amelynek testületé — az árusok szerint — végre gördülékenyebb az új vállalkozások engedélyezésében. Mert az, ha kis túlzással is, de elmondható: ha Berzencén van egy talpalatnyi hely, azon a következő napon már valaki valamit árul. Novográdecz László húsbolt- tulajdonosnak több üzlete is van. Szerinte egy a dolgok lényege: — Ha a valuta be akar, márpedig be akar jönni az országba, annak balgaság lenne gátat verni... Váltó-futásban a tranzitváros Csurgó, a 6000 lelkes dél-somogyi város jobbára csak tranzit-állomásként szerepel a horvátok térképein. Azért az ittélők is sokat tesznek annak érdekében, hogy megfogják a pénzt, amit Szászfalvi László polgármester örömmel vesz tudomásul. Ami a csurgóiaknak jó, az Csurgónak sem lehet rossz, véli. A városban járva gyakorta találkozni kétnyelvű cégérekkel, Auto di jelovi-val vagy a bankban például az Izvinite, valutu mijenjamo samo do 15 peták 14 satil, vagyis a pénteki beváltásra vonatkozó praktikus információval. Mert ha csak átutazóban is, de annyi időre viszont egészen biztosan behúzzák a kéziféket az errejáró szomszédok, amennyi a pénzváltáshoz kell. Erre a célra ugyanis központi helye és villámgyors ügyintézése okán tökéletesen megfelel az Agrobank, ahol a hétvégi üzemhez még egy váltóablakot is kialakítottak. Á márka-árfolyam a héten itt volt a legjobb: 86.76 forintért vették a német valutát. (A Horvát Köztársaság hivatalos pénze a kuna, ezt a szabadpiaci valutát azonban hazánkban nem fogadják el a bankok. Feketén 21 forint körül veszik). — A horvátok igencsak számolnak, hol váltsanak, hol vásároljanak, így nálunk nagy a forgalom — kínál hellyel Szabóné Ágoston Zsuzsa. A bank munkatársának elmondása szerint napi átlagban 150-200 váltásuk van, ünnepkor közel 300. Egyébként a valutaforgalmuk 90-95 százalékát a horvátoknak köszönhetik. Érthetően ennél jóval kisebb, 10-15 százalékos az arány a He- gedűs-üzletházban, ahol élelmiszerekből táraznak be az odalátogatók. Itt nemrég egy árengedményt jelentő törzsvásárlói kártyát is létrehoztak, hogy visz- szacsábítsák azokat a vevőket, akik egyszer már megfordultak náluk. Ä tulajdonos vállalkozó, Hegedűs László a kártya népszerűsítése érdekében egy horvát lapban rendszeres hirdető. Az üzlet előtt egy sor KC-s, ZG-s, BJ-s rendszámú kocsi parkol. Kartonszám kerülnek a csomagtartókba az üdítők, a cukor és megannyi élelmiszer. Darko Radica az otthoni állapotokról elmondja, a horvát kereskedelem érthető okokból teljesen összeomlott. A pénzt, amit nálunk elköltenek, legtöbben a Németországba költözött rokonaiktól kapják. Hírek számos vámos változásról Jönnek tehát a horvátok, és ez most sokaknak üzlet. Aminek hallatán az ember — szinte hallom — mindjárt valami törvénybe ütközőre, meg ki tudja, még mire nem gondol. Pedig ez a dolog tiszta: lett légyen a valuta helye a bankban, avagy a kereskedőnél, az csak jó. A kereskedők mellesleg azt mondják, hozzájuk valuta nemigen kerülhet, hiszen a horvátoktól kifelé menet elkérik a hivatalos váltás bizonylatát. Nekik csak elvétve csurran-cseppen pár egymárkás. Jönnek hát a horvátok, hogy aztán meddig, az egy más kérdés. Hírek szerint ugyanis a kormányuk megelégelte, hogy polgáraik kivigyék a valutát az országból, ezt most ugyanis 500 márkáig kiviteli engedély nélkül tehetik meg. A délvidéken többen mondták a „hallomást”: kiürült a horvát államkassza, ezért 30, esetleg 50 márkára csökkentik a vámmentes plafont, és az ezen értéket meghaladó áru bevitelét megvámolják. Jelenleg fejenként 150 márkát költhetnek — következmények nélkül. • Hírlik, a Horvát Köztársaságban inkább a cigaretta árát emelték föl, a plafon marad, mint volt, jó magasan. Balassa Tamás Szökés a hadseregből D élben jött a parancs, hogy mindenki legyen készenlétben, mert a zászlóaljtörzsünk indul, áttesszük bevetési helyünket a nyugati frontra. Ekkor jött Károly Viktor, hogy szökjünk meg, van egy nyílt parancsa lepecsételve, csak ki kellene tölteni. Két szakács bajtársunk szerezte, ők is jönnének. Az oroszok már itt vannak a közelben, elbújhatunk. Nem sok időnk volt tanakodni, de tudva, hogy a Vörös Hadsereget nem. tudjuk megállítani, leradíroznak bennünket a térképről, én is beleegyeztem. Előkészítettük az egészségügyi felszerelésünket, hogy felpakoljunk. Egy bőröndben a civil ruhánk is úti csomagunkat képezte... Elindultak gépkocsijaink, mi pedig a pajtatetőből néztük bajtársainkat. Most kerültem közvetlenül a háború kellős közepébe, és amit ezután leírok, azt könnyű olvasni, de átélni rettenetes volt. A pajta padlásán töltöttük az éjszakát. Ahogy derengeni kezdett, láttuk, hogy a falu tele van különböző fegy- verneműekkel, a repülőstől a gyalogosig. Ha ide bejönnek az oroszok, mi nyomban fogságba kerülünk. Ösz- szenéztünk, és én, aki vezető katona soha sem kívántam lenni, egyetlen csillagommal kicsi csapatunk élére álltam.- Gyerekek! Itt nincs mit keresnünk. Amint bejönnek az oroszok, nekünk itt végünk van. Induljunk Börcs községbe; ott bevárjuk az oroszokat, és ha tiszta lesz a levegő, indulunk haza. Mindhárman beleegyeztek, és én máris írtam a nyílt parancsot. Elindultunk... Már a falu határán egy tizedes igazoltatott... Míg Csornára értünk, három alkalommal igazoltatott bennünket tábori csendőrtől elkezdve mindenfajta katona. Én bátran mondtam a magamét, utána bandukoltunk tovább. Csornára beérkezve azután olyan élményben lett részünk, amilyet sohasem láttunk. Az egyik háznál húzódtunk meg, mert robogtak a teherautók, motorkerékpárok, lovaskocsik vegyesen. A kert kerítését úgy ugratta át egy huszár, mintha olimpián lett volna a legkiválóbb versenyző.- Itt az orosz! Itt az orosz! - kiabálták mindenhonnan. Vártuk az oroszokat, összeszorult szívvel. Eltelt vagy jó 1 óra, de csak nem értek ide... Aztán továbbmentünk Kóny irányában. Amerre csak találkoztunk csendőrrel vagy katonával, akár „A tizedes meg a többiek” című filmben, minket is ugyanúgy igazoltattak különböző rendű és rangú illetékesek. Egy százados igazoltatott bennünket, eréllyel, de én: „Nagyon kérem a százados urat! Én a parancsot minden körülmények között teljesíteni kívánom, ennek végrehajtásában magyar katona ne akadályozzon meg.” Már este 8 óra lehetett, mikor a börcsi Rába-hídhoz értünk. Ahogy átmentünk, előre kiabálva, hogy magyarok vagyunk, ránk világítottak. Atérve láttuk, egy géppuskafészekhez értünk, ahol egy zászlós volt a parancsnok. Itt is igazoltuk magunk a szokott módon, mire ő is tartóztatott bennünk.- Fiúk! Ne menjetek tovább, mert az oroszok már itt vannak a falu határában! Maradjatok itt... Tanakodtak kissé, majd mégis csak kértem az elengedésünket, hogy „majd mi megnézzük azokat az oroszokat!” A zászlós úr utunkra engedett „mindenki a saját bőrét viszi a vásárra” megjegyzéssel. Mi pedig bementünk Börcsre. Először Varga bácsiékat kértük a két szakács befogadására, mi pedig Viktorral mentünk Ivánkovicsékhoz. Március 27-én kaptuk a hírt, hogy Győr is elesett. A németek robogtak visszafelé... Felkészültünk, most már véglegesen civilbe. Katonaruháinkat egy ládában elástuk... A falu átvétele simán ment. Az orosz parancsnokság az iskolában helyezkedett el... Tíz napi ott-tartózko- dásunk után elmentem az őrnagyhoz. Ott egyszerűen előadtam, hogy szökött magyar katonák vagyunk, kérünk valami írást, mert szeretnénk hazamenni... Mondta: „A magyar katonák nyugodtan mehetnek haza...” Kértem, hogy írás kellene. „Nyet bumácska” - mondta. Farkas Kálmán Béke, háború, hadifogság (Rögös utakon 1935-től 1946-ig) címmel most jelent meg Farkas Kálmán kaposvári nyomdász - akkor a 101. vasútépítő ezred katonája - könyve. Ebből közlünk egy részletet.
