Somogyi Hírlap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-03 / 129. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. június 3., szombat Kékcsillag képében Kenyai táncosok türelmesen várakoznak, hogy bemutathassák hagyományos táncaikat az ország nemzeti ünnepén, amelyen a brit gyarmati uralom megszüntetésétnek 32. évfordulójáról emlékeznek meg fotó:feb-reuters S Arvult pipa a verandán Gyuri bácsira hosszú évek óta nem gondoltam. Most bukkant fel emléke a félévszázados háborús élmények kavargásában. Szikár, magas parasztember volt, valahol a hatvan felett. Termetén az elmaradhatatlan csucsus, kopott kucsmája is nyújtott néhány centit. Ritkás, kusza bajusza alatt sárgás, hosz- szú fogai közt buzgón szöttyög- tette meggyfaszáru cseréppipáját. Hozzá és háznépéhez kvárté- lyoztak be bennünket, frontközségből kitelepített családot. Két szobájuk közül az egyiket — a fűthetőt — adták át nekünk, az öregek a menyükkel és pöttöm unokájukkal a konyhában húzták meg magukat. Gyuri bácsi nem a hallgatag parasztemberek fajtájából származott. Nem volt ugyan szószátyár, de egy-két pohár bor mellett szívesen elbeszélgetett. így akkor sem húzódott félre, amikor április elején a második hullámban ott időző szovjet katonák közül be-betértek a házába. (Könnyen tehették, mert a háború kitörése után emelt épülethez már nem futotta kerítésre. Miként vakolatra sem.) Az oroszok persze nem barátkozni nyitottak be. Leginkább ital iránt érdeklődtek, éjjel pedig nőket kerestek. (Ezt most hagyjuk.) Ha borra szomjaztak, Gyuri bácsi fogta a félliteres, füles üvegkorsót, és szó nélkül kiment a kamrába. Ha kellett, akár négyet is fordult. Vagy addig, míg le nem koppant a „vendég” homloka az asztal lapjára. A szíves kínálás azonban minden „felszolgáláshoz” kijárt: — Igyál, az anyád szentségit! Függetlenek filmfesztiválja Ötvenöt alkotás került a publikum elé a 42. Országos Független Film- és Videófesztiválon, amely csütörtökön kezdődött Békéscsabán, s vasárnap a díjkiosztással zárul. Az évenkénti fesztiválra ezúttal 90 művel pályáztak a stúdióhoz, tévés csapathoz nem tartozó független mozgóképesek, a 90-ből 30 került be a döntőbe, 25 pedig a területi szemlékről jutott el a békéscsabai fesztiválra. Versenyen kívül három olyan alkotást is bemutatnak, amelyek nem szereztek jogot a fesztiválon való indulásra, de szakmai okok miatt érdemesek a figyelemre. A rövidfilmek közt 1 perces és 55 perces egyaránt lesz. A vasárnapi díjkiosztás a győztes film bemutatásával zárul. Egy alkalommal tyúkot kívánt meg egy betévedő fiatal katona, hátára vetett dobtáras géppisztollyal. Mire Gyuri bácsi: — Tyúkot akarsz? Én meg nem fogom neked, az biztos! Lüdd agyon, ha enni akarsz belőle! És széles mozdulattal mutatott a hátul kapirgáló baromfiak felé. De hozzátette: — A tyúkot célozd, ne a kakast! Azt ne! Megértetted? Az orosz — vagy talán kalmük, tatár, ki tudja, milyen nemzetiségű — katona értetlenül nézett az öregre. Aztán legyintett, majd levette hátáról a géppisztolyt, és a kezembe adta. Észrevette ugyanis, hogy milyen esengve bámulom az igazi fegyvert, melyhez ilyen közel még nem jutottam. Rövidsorozatra állította — persze ezt csak katonakoromban azonosítottam be — és biztatott, hogy lőjek. Rettentő zavarban voltam. Remegő kézzel markoltam meg a „gitárt”, égnek emeltem a csövét, és elszántan meghúztam a billentyűt. Az asszonyok rémülten szaladtak ki az udvarra. Amikor elment — végül csak egy korsó bort ivott — az öreg megtanított bennünket békát röptetni. Mert akkorra már a fél utca kölykei összecsődültek a géppisztoly ropogására. Az egyik betérővel meg mindenáron vitatkozni akart Gyuri bácsi. Bizonyára dolgozott benne egy-két pohárnyi otelló- noha keverék, mert mindenképpen azt akarta kiszorítani a prémkucsmás legényekéből: ugyan mondja már meg, mi az igaz a sok rémhírből, amit az oroszokról terjesztenek. Csöppet sem zavarta, hogy ifjú partnere egy kukkot sem ért a szavaiból, bármennyire is igyekezett széles taglejtésekkel kísérni kérdéseit. — Azt mondjátok, hogy elvisztek bennünket Szibériába? — És hosszú karját kinyújtva kelet felé mutogatott. — És akkor itthon ki kaszál? És egész testével beledőlve, a képzeletbeli kasza nyelét markolva suhintgatott a levegőbe. A katona szótlanul nézte a buzgón hajladozó öreget, majd némi elismeréssel a hangjában így nyugtázta a mutatványt: — Papa sport. Aztán elmaradtak a látogatók, kiürült a falu a katonáktól. Gyuri bácsi elindult szántani. Nagy boldogságomra engem is magával vitt. Segítettem befogni a két tinót — lovuk nem volt —, fölrakni az ekét a szekérre. Az úton megkérdezte: — Aztán mi akarsz lenni? — Még nem tudom. — Mindegy, csak paraszt ne légy. Ez a legutolsó foglalkozás. Mindenki mást úrnak szólítanak a faluban: a hentest, a kovácsot, a szabót..., csak a parasztnak mondják, hogy hé, maga! Legföljebb így: Maga, Pór... Es hogy ezután mi lesz? Milyen világ? Jó lenne tudni. A tinók nehezen veselkedtek neki a szántásnak. Hiába, hosz- szú volt a téli, kora tavaszi pihenő. — Krumpli lesz bele. Majd eljöttök az ősszel és visztek belőle. Béke lesz, nem kell félni semmitől, és addigra talán a fiam is hazakerül. Ott ballagtam mellette, figyelve, hogyan hasítja, fordítja a nyirkosságtól fénylő, fekete földet az eke vasa. Az egyik fordulónál megálltunk. — Kicsit pihennek, aztán ha akarsz, beállhatsz mögéjük. Én addig megtörnöm a pipámat. Nem is tudtam megszólalni a gyermeki örömtől. Tizenkét évem minden erejével markoltam az eke szarvát. Aztán április végén hazaköltöztünk, és én azóta nem láttam Gyuri bácsit. Bár még voltam náluk egyszer-kétszer — naposcsibét, zöldségfélét hoztunk kosárban, hátizsákban, erdőn át, dombokat mászva apámmal —, de nem emlékszem, hogy ilyen alkalmakkor otthon lett volna. Hanem a pipájával még egyszer találkoztam. 1950-et írtunk. Utolsó éves gimnazistaként halottak napjára utaztam haza. Ahogy beléptem a verandára, a sarokban egy pipát pillantottam meg, újságpapírra helyezve. Fogalmam se volt, kié lehetett. Nagyapám ugyan dohányos ember volt, de ha ritkán el is jött hozzánk, a pipáját soha nem hozta magával. Meg már nem is igen mozdult ki hazulról a nyolcvankét évével. Kérdésemre anyám adott választ. — A Pór Gyuri bácsié. Szegényt elítélték kéthónapi börtönre, mert nem tudta befizetni a boradót. Azt kérte, hagyhassa itt a pipáját. Bent ugyanis nem lehet dohányozni. Itt még leült, elszívott egy tömésnyit, majd szépen ide tette a sarokba. Ha kijön — mondta — az lesz az első dolga, hogy rágyújtson. Paál László A Szürkebarát boltívei alatt könnyező gyertyák; kis halászlé, vagy féladag csülök... no meg, természetesen — egy utánozhatatlan kézmozdulat következik (mintha violinkul- csot rajzolna a levetőbe) — fröccsök, hideg, fehér fröccsök barátom... „ma még nem volt bent a Vadema szerkesztő úr, talán később tessék...” Nem is lesz többé, mondja az Úristen mérgesen, egyetek csülköt, igyatok fröccsöt ezután nélküle. Veszprémben, Siófokon, Székesfehérváron, Győrben, Esztergomban és Tatán — üthetitek a lába nyomát. Vaklárma Anyám szemébe zárva, Éjféli ige, Panaszország: verseskötetei, „ Csak lépsz, Veszprémsz. ” — ízelget- tük ínyenckedve-nevetgélve nyelvi leleményét a királynék városában, éjjel, az 1-es busz megállójánál, miután én az egyik zenés vendéglőben szenténekeket orgonáltam neki, s még nem tudtam, hogy „a vak kakas éjszakát kukorékol, miközben hajnalodik a szemétdomb". 0 tudta. Noha kék szemében a csodálkozás örök kérdőjelei égtek, szitok-átok nélkül vette tudomásul, hogy Panaszország némelyik orgánuma szívesebben ölel (szűk) keblére akár egy analfabétát is, mint őt, a háromdiplomás újságírót (aki éppen olyan élvezetesen tudott írni egy futballmérkőzésről, mint egy színházi bemutatóról), a tapasztalt szerkesztőt, a Szépirodalmi Kiadónál debütált költőt. Legyintett, s az önelégült közepesek, hegyeskönyökű dilettánsok megkönnyebbülésére táskába gyűrte kéziratait s fölszállt egy vonatra. Jött, ment, vándorolt — Balassi pejlován, Csokonai szekerén, a cenki gróf Döblin- get megjárt hintáján — s már csak egy volt a fontos számára: a vers, a ciklusok, a kötetek. Mert: „Hull az ezredévből hó, homok, málladék. Hajamból föld lesz, betemetett logobó. Homlokomon a halál titkosírásai. Hadiút épül újra a fejem fölött." Éppen ezért: könyvet, könyvet akart adni mindenáron Panaszország Mammongyö- törte népének, akár kell neki, akár nem. Honorárium? Bankár uram! Vadema Jóska olyan sorokat írt le, amilyeneket kevesen a magyar nyelvterületen, s egész életművéért nem vágott zsebre annyi tiszteletdíjat, mint az ön egyhavi nettókeresete. Verseiért fröccsöket, féladag csülköket kapott, s önnek és honatyáinknak köszönhetően, ezután kisfröccs és negyedcsülök lenne a pálya bére. De a haragos Úristen elszólította közülünk; fejébecsapta divatos fekete kalapját, fölhajtotta utolsó fröccsét valamelyik pályaudvaron, s a Hazánk utolsó példányával a hóna alatt felszállt egy vonatra. Talán visszajön egyszer *kékcsillag képében. Szapudi András *(45. évében elhunyt Vaderna József író, újságíró, a Magyar írószövetség tagja) A béke jegyében öt különböző folyadék keverékével öntözik meg szent Adinath 10 méteres szobrát a bombayi Dzsain közösség tagjai. A fesztivált ötévenként rendezik meg és központi gondolata a világbéke fotó: feb-reuters Csűrös Miklós esszékötete Bertók Lászlóról Karcsú kötettel tiszteleg a kaposvári Megyei és Városi Könyvtár Bertók László költő 60. születésnapja évében: Csűrös Miklós róla írott esszéit adja közre. A Somogyból — Véséről— származott, indult, s Pécsen megtelepedett lírikus pályaképének, poézisé- nek elemző foglalata ez a gyűjtemény, amelynek legkorábbi darabjai 1973- ból valók (megjelentek a Kortárs, az Életünk és a Jelenkor hasábjain), a legutóbbit pedig a Holmi közölte 1994-ben, illetve a Ki simogat láncaival? című, e kötetben jelent meg először. Mindebből talán kitetszik, hogy a Bertók Lászlóról szóló írások, ( szám szerint: tizenhárom ), korántsem alkalomra szóló műelemzések és pályaképek, hanem a szerző a költő „nyomába” szegődött szívósan, kitartóan. Kritikus, értékérzékeny figyelemmel követte az első publikációktól az első kötetig vezető — időben na- gyonis hosszú utat, — aztán a továbbit, melyben a verseskötetek mellé prózai munkák is sorakoztak. Mint például a Móra Kiadó népszerű így élt... sorozatában a Csokonairól és a Vörösmartyról szóló. Mint olvasható, Csűrös Miklós szívesen, s érdemei szerint adózott a „literátor-Bertók” erényeinek, azonban nem tévesztette szem elől sohasem a költőt. Akinél - mint 1976-ban írta - van egy „visszahajított időív”, amely a megrendültén , de illúziók nélkül búcsúztatott paraszti világba vezet; kivesző rekvizítumai közül Bertók nem folklorisztikus sallangokat cipel magával, hanem a munka, a hűség, a „halálig tisztességben” erkölcsi parancsát és egy megta- nulhatatlan, eredendő természetköze- liséget, amely kielégíthetetlenül is, nosztalgiává zsugorítva is a nagyobb egészhez tartozás evidenciáját jelenti számára.” Akik Bertók László költészetét ismerik, szeretik jóváhagyják a fenti idézetet, s ahogy szigorú-egyszerűségében szikár-őszinteségében megismertem, feltehetően ő maga is. Talán egyik jellemű pontja, ahonnan Csűrös a irodalomtörténész szívósságával, a műelemző igen meggyőző mesterségbeli tudásával és beleérző képességével elénk bocsátja a kortárs költészetét. Amely természetesen mindig több, titokterhesebb mint amit róla írnak. Érdekes, ahogy a pedáns kronológiai megjelenés-sorrend helyett Csűrös Miklós füzérré szerkesztette Ber- tók-esszéit. Mondhatnánk úgyis a tegnapból és a mából, mint „együttlátásból” indítja a kötetet, aztán a teg- napelőttből, egy-egy kötet, vagy egy-egy vers elemzéséből kanyarodik vissza az 1986-os „szintézise” felé. Megteheti, ugyanis így egy izgalmasan, többszörösen kidolgozott portrét képes adni, rímelő és új vonásokat mutató többszörös felvételekkel, meg azzal az okos példázattal is, hogyan érdemes olvasni vagy újraolvasni a verset. Megvallom, számomra igen megragadó a Villany világított fák Jaj- céban című a Jelenkorban majd húsz éve napvilágot látott verselemzés. Nem idézem, olvasásra ajánlom inkább, de mindenekelőtt a költeményt, amelyet Csontváry képére így kezd a költő: „Az ember végül útra kel / és eljut eljut Boszniába / általában alko- nyodik / általában már ég a lámpa / a Nagy Fekete Kutya háttal / még eljátszik kicsit a házzal / mögötte még mindent lehet / hát belecsobog a folyóba / szamara farkát megszorítja / ordítsa el megérkezett -. ” (Tröszt)
