Somogyi Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-05-10 / 108. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. április 8., szombat Takáts Gyula az episztolák üzenetéről A barátság szőtte nemzedék Takáts Gyula Jékely Zoltán képével. fotó: kovács Tibor A közelgő költészet napjára, április 11-re készülve a poézisek rokonságáról, az irodalmi barátságok természetéről és értékeiről kérdeztük Takáts Gyula Kossuth-díjas költőt. Kiindulva abból, hogy gondoljunk akár Goethe és Schiller vagy Petőfi és Arany kapcsolatára, számos irodalomtörténeti barátság kínál tanulságot a múltból is. — Hozzám a Berzsenyi-Ka- zinczy barátság áll közel. Ez a barátság végeredményben a magányt pótolta. Noha nem mindig mondható sikeresnek, mert: ahogy tisztelte Kazinczy Berzsenyit, ő is ugyanúgy viszont, s volt, ami eltávolította a két költőt egymástól. — Az talán, hogy a széphalmi remete, a maga szigorúan vett klasszicista ízlésének „erőszakosságával” lépett fel? — Igen, talán lehet azt mondani, ha olykor rejtve is, de befolyásolni akarta Berzsenyi ízlését. Nemcsak tájékozódását az irodalomban, hanem versei megírásában is, még talán a stílust, a nyelvet is. Ezért ez bizonyos távolságtartást is eredményezett... — Ennek ellenére a levelezés, az episztolák mégis igen sok rokon szándékról, az együvé tartozás szükségletéről szólnak. — Valóban. Az episztolát tartom a legőszintébbnek, mert legtöbbször úgy sikerül, hogy az emberről ad képet, a környezetéről, az életéről, s ezzel együtt irodalom. Kazinczy például azt írta Berzsenyinek, hogy: minden leveled egy költemény. S ehhez vegyük hozzá, hogy anélkül tudtak oly sokat egymásról, hogy életükben valaha is találkoztak volna. A barátság levelezésben öltött testet, abban ért meg és abban is távolodott el. — A költői levelezés Takáts Gyula pályáján, kortársi kapcsolataiban is sokat jelentett? — Mivel Kaposváron éltem egész életemben, nálam nem röpültek el a szavak, a gondolatok. Ha közölni akartam azokat, az többnyire levélben történt, s jöttek a válaszok... Sikerült így egy jelentős gyűjteményt is megmentenem a nehéz időkben, s ez meg is jelent a Helyét kereső nemzedék című kötetemben. Ha jól emlékszem, mintegy háromszáz levelet közlök Weöres Sándortól Radnóti Miklósig vagy Jékely Zoltántól Vas Istvánig... — Máris hajdani kortársak sorjáznak, a kötet tanúsága szerint igen nagy számban, melyből adódik a kérdés: mely kapcsolatok váltak meghatározóvá? — Én Pécshez kötődtem sok vonatkozásban, mert olyan szerencsém volt, hogy akkor ott tanult Weöres Sándor is. Úgy alakult, hogy akik vele jóban voltak, hozzám is kötődtek Sándor barátsága révén. Aztán vele és Jékely Zoltánnal nemcsak leveleztünk, hanem találkoztunk is. Kaposváron is, Fonyódon és Csöngén is, ez utóbbit idézi a Csöngei emlék című versem, melyet Jékely Zoltánnak és Weöres Sándornak ajánlottam. Hogy miből adódik a kapcsolat? Először is abból, hogy körülbelül egyidősek voltunk, s ennek a korosztálynak nehéz volt megtalálni azt a folyóiratot, amely az övé. Igaz, ott volt a Nyugat, az „első nemzedék” folyóirata, de az nem volt eléggé a sajátunk, ha bele is kerültünk... Ezzel együtt kerestük közösen a közlési lehetőséget, a stílust, s így épült közöttünk a barátság is. Mert akkoriban nemcsak a közlés, hanem a megélhetés is nagy kérdés volt — a harmincas évek második fele —, ezért is kellett egymást segítenünk. A Nyugat úgynevezett „harmadik generációját” oly sok minden tartotta össze, ahogy most a levelezések tanúságát felidézem, szinte természetes, hogy soha nem klikkesedett... Csak kiemelve a „névsorból”: Jankovich Ferenc, Weöres Sándor, Rónay György, Vas István, Képes Géza, Devecseri Gábor, Tolda- lagi Pál... Azt hiszem, kimondhatom: a barátság szőtte a harmadik nemzedéket. Az egészet a költészet ragyogta be. Maga a költészet! Nagy szerepe volt a generáció megismertetésében Szabó Lőrincnek, aki a híres Est hármas könyve antológiában bemutatott bennünket. Mert Szabó Lőrinc is, akár Babits, minden megjelent verset elolvasott, így kaptam tőle aztán én is egy levelet, hogy küld- jem el a Reggeli szendergés című versemet, mert olvasta egy lapban... — Ahogy Takáts Gyulát hallgatom: e nemzedék őt ma is megszólítja... — A nemzedékhez a barátság szólít. S éppen a költészet napján kell idézni a halott bajtársakat, az irodalmi bajtársakat. Minket elsősorban a vers lényege érdekelt, a szép, a tökéletes, a szakmai tudás. Ez építette fel mindazt, amelyről el lehet mondani, hogy nemzeti jellege mellett egyetemes is. Miként egy festészet sem lehet nagy, ha csak kaposvári — íme, a példa rá Rippl-Rónai —, ugyanúgy nem lehet csak vasi vagy csak pécsi, hanem egyetemes. Úgy, ahogyan Berzsenyinél vagy Hölderlinnél. Erre a nemzedékre elválaszthatatlan barátsággal s annak emlékével gondolok, kiváltképp a költészet napján. Tröszt Tibor TAKÁTS GYULA Csöngei emlék Jékely Zoltánnak és Weöres Sándornak A Lánka sása közt liliomok ültek. Kacsák csőre csergett vizének vánkosán, kék gyíkok körme szólt a száraz nádtorzsán, s mint ezüst pohárban, halak hegedültek. S mint költő, ha szavait tüzére rakja; ujjunkon zenélve pattogtak az ágak. Tejfehér tengerit nyújtottunk a lángnak, s keserűn könnyezett akácnyársunk habja. A füst az égből csüngött, mint ringó selyem. Kék díszén át madarak, pásztorok jöttek. A fűzfa kontya közt leányok fürödtek, s tüzünk fészkén kikelt a hamvas sejtelem. Az est, mint rókafark, súrolta a vetés fejét. S mint gyertya, melyet kivájt tökbe rejtenek, oly ferde szemmel szálltak ránk a szellemek, s köd pólyázta orvul a templom tetejét. SZIRMAY ENDRE Szárnyaló remény Forr, lüktet, lángol, sodor, dobol a ritmus ma újra daloljuk hittel, harsonásan a líra lobogó, áradó tűz-szavát és föl nem cseréljük soha semmi mással — mert mi túlzengjük a hársak lombzenéjét viharok zúgó förgeteg-szenvedélyét szembeszegülve minden torzító szóval sejtelmes hanggal, sötét lobogóval s hirdetjük, védjük a SZÉP igaz szavát vers-művek szülte, győztes igazát... És holnap...? új források buzognak föl a fényre új dallamot dudorász majd a szél a diadalmas szépség kórusaiban új ritmust ringat a szárnyaló remény. KELEMEN LAJOS Gyümölcs Függ, mintha testes gyümölcs volna, e föld, temető, fáid valamelyikén ahány sejtje ép: páráll, buzog parány, összebogózott univerzumként, téged helyettesítve, míg lent, kallódó kert-szentélyed reccsenő, venyige-hangú fájdalma nyelvünkön ott marad kimondatlan akkor tehát, hogy mivé vált: némán csak szemléleti a minap még termés; amit polcodon, szekrényed tetején tárolnállátjuk, igen, sorvadni, töppedni. ROZSOS GÁBOR Századvégi töredék Csapatnyi gyermek a kerítésnél. A túloldalon öreg parasztasszony: kezében csorbult pohár. Jéghideg kútvizet kínál a kirándulóknak. Persze ingyen. Szeretetből, mintha mindegyikük az unokája volna. Ugyan ki mondaná el neki: a városban olyan faj él, ki még a szomszédját sem ismeri. BAYER BÉLA Golgota Feszítve tested kereztjére, vonaglik körébem tártcombú kín. Stigmaként: örvénylő szajha-csókok sózzák beleim. Homlokom odvábán pulzáló zsarátnok, cicázó lázrózsák gyötrelme: kiáltok! Torkomban azonban gügyögés donog, (a veretes szó helyén), s egy botor szenvedély tövissel megkoszorúz. Attila nyomában Balatonszárszón József Attila emlékhelyét a szárszói fürdőtelepen, a vasútvonal és a Balaton-part közötti részen, az egykori Hor- váth-panzió épületében találtam meg. Ott élte a költő utolsó napjait. 1972-ben alakították ki a most is látható múzeumot. A kiállítást nem érintette az „idő múlása”; a felújítások szinte kizárólag az állagmegóvásra korlátozódtak. Itt nincsenek tárgyi emlékek, hiszen a bérelt lakásban néhány személyes, használati eszközön kívül semmi sem volt József Attiláé. Egy kéziratokkal teli bőrönddel érkezett, s így magától értetődő, hogy a kiállítás elsősorban írásainak szellemét idézi; a nagy költő a verseivel a mának is üzen. — A kiállított anyag, sajnos, nemhogy nőtt volna az idők folyamán, inkább kevesebb lett. Az eredeti kéziratok közül többet elvittek — mondta Farkas Zoltán gondnok. Az épületre inkább az emlékház kifejezés illik, hiszen múzeumi munkáról, anyaggyűjtésről, feldolgozásról szó sincs. A bemutató nagy részét fölnagyított fotók, illusztrációk képezik. Egy frissen készült prospektust ad kezembe, jelezve, hogy itt nincs átrendezni való, mert József Attilán nem fog ki az idő. Két hölgy, özv. Pesti Sán- dorné és Pesti Veronika — anya és lánya — élete jelentős részét a József Attila-múzeum- ban töltötte. Kegyelettel ápolták a költő emlékét. Mostanában — szavaik szerint: „méltatlanul elbocsátva” — otthonukban dédelgetik emlékeiket, az összegyűjtött relikviákat. — Kutattuk, szerettük „Attilát”. A múzeumban eltöltött 15 év alatt hozzánk nőtt minden fotó, tárgy — mondta Pestiné. Könyvtárnyi anyagot gyűjtöttek a róla szóló írásokból. Dedikált példányokat mutatnak, szó szerint idézve nemcsak a versekből, hanem életrajzi, kritikai, elemző írásokból is. Előkerülnek a különlegességek. Cserépfalvi kiadását forgatjuk 1947-ből, József Attila betiltott emlékkönyvét 1957-ből. Közben beszélnek Kozmucza Flóra és a költő kapcsolatáról, titkos találkozásaikról. Az emlékezés feledteti egy rövid időre idős koruk fájdalmait. — Zarándokhely Balatonszárszó; már 1943-ban itt tanácskoztak az írók, politikusok, a magyar nép sorskérdéseit elemezve. A szomszédban lakik Farkasházi Tivadar édesanyja, s még nagyon sok ismert ember hozzátartozója él itt. Nem véletlenül rendeznek itt évente a .Jurtában” sorsdöntő megbeszéléseket. A hely szelleme mindenkit kötelez — mondta Pesti Sándomé. Hobo — vagyis Földes László szavait idézte Pesti Veronika, utalva József Attila tragikus életelemeire: „Vannak kikezdhetetlen nagyságok, akiket mégis kikezdenek. Vannak kisajátíthatatla- nok, akiket mégis folyton kisajátítanak. Vannak múló divatok, aktualizálások és vannak múlhatatlan, időtlen teljesítmények”. A szó nem fogyna el, de az óra jelzi a búcsúzás idejét. Az emlékekből visszatérünk napjaink szorongató gondjaihoz. — A szegénység ránk szólt, hogy el kell adnunk valamit. Lehet, hogy a könyvtárunk egy részétől kell megválnunk — mondta a 81. éves, de friss mozgású Pesti Sándomé. Lakos T. Katalin PAP GÁBOR Tavasz és ősz í Apró bölcsők a parányi rügyek, virágsátrak védik a kisdedeket; a levelek szeletelik a levegőt, a föld nedvei most lombkoronák. 2 Spiccel a balerina, perdül, mint a szellő... Beleszövi hangját a hegedű a levegőbe; ha pattan a húr és kiszárad a lelke, porba hull és elalszik örökre.
