Somogyi Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)

1995-05-02 / 101. szám

I 10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1995. április 1., szombat Egy somogyvámosi „lidércálom” nyomában Elszakadt a film... A belga balett porcelántánca Igazán nem kényeztetik el a kaposvári közönséget balettel. Jó, ha évente egyszer láthatunk e műfaj jeleseitől egy-egy elő­adást. A párizsi Frenák társu­lat, s a Szegedi balett két évvel ezelőtti bemutatkozása után ezúttal a belgiumi Tournai-ből érkezett Ballet du Hainaut volt a Tavaszi Fesztivál vendégei. A Csiky Gergely Színházban rendezett balettest — Paksi Lajos tanácsnok köszöntője után — leginkább látványos voltával, és „slágerszámaival” bűvölte el a közönséget. így a néhol érzékelhető biztos szín­padi mozgás és tánc hiánya nem volt oly szembetűnő. Jean-Jacques Van Velthem koreográfus néhány kitűnő táncosra, a népes tánckarra és többnyire közismert Beetho­ven-, Brahms-, Chopin-, Mo­zart- és Vangelis-muzsikára építette darabjait. A Sonate apró „etűdjei” a zene és tánc egységét próbálták igazolni. A legfiatalabbak mutatkoztak be, s jelzésként ott volt a próba­termek korlátja is... Ravel Bolerójában már gaz­dag térformákkal, csiszoltabb mozdulatokkal találkoztunk. A spanyol koloritú zenekari műre koreografált balett sajá­tos atmoszférájával követelt vastapsot. Csakúgy, mint a Francois-Joseph Péterinek to- umai-i porcelánkészítő alakját megidéző mű. A keretjátékba foglalt táncbetétek közül a színpadra belógatott óriás por­Porcelaines de Tournay - részlet celántányér előtti madár-em­berek mozgása, a hófehér pár lírai száma, valamint a Vange­lis-muzsikára koreografált „porcelántánc” villantotta fel azt a mesterségbeli tudást, amely vitathatatlanul megvan néhány táncosban. A társulatszervező koreog- rágus, Jean-Jacques Van Velt­hem a klasszikus elemeket és a modem formákat együttesen alkalmazta műveiben. A né­hány éve alakult társulat a konzervatív és a szabadabb gondolkodású közönséghez egyaránt kíván szólni. Oda­haza, Belgiumban s a világot járva, a nemzetközi fesztiválo­kon is. És Kaposváron, ahol FOTÓ: TÖRÖK ANETT mindegyik kompozícióban igencsak érzékelhető volt a ko- reográfusi művészi ars poe­tica: egy-egy balettben a fia­talság mindig a szépséget, a tisztaságot szimbolizálja. Ta­lán éppen ezért fogadta oly lelkesen a fiatalokból álló pub­likum a toumai-i balett ven­dégjátékát. (Lőrincz) A válasz: kétharmados némaság NAT-csend van Somogybán Mindezt Fekete Józseftől a me­gyei pedagógiai intézet igazga­tójától és dr. Giber Vilmostól, az igazgató helyettesétől tudom, akik elmondták, hogy hasonlóak a baranyai arányok is, továbbá: „kérdőíven kívül” érkezett né­hány szöveges feljegyzés, amely ugyan a minisztériumi szisz­téma szerint nem feldolgozható, de mégis beszédes. Maradjunk a válaszolóknál, a már (talán úntig?) ismert prob­lémakörök mentén. Az iskola- szerkezetről kialakított prognó­zis zömében nemtetszéssel ta­lálkozott, mert a mai általános iskolát megint hat osztályos „elemivé” fokozza le. Az esé­lyegyenlőség sokat vitatott kér­déskörében ez azt jelenti, hogy nemcsak újratermelődnek, ha­nem sokszorozódnak a vidék hátrányai, különösen a kis tele­pülések körében. Ami pedig a financiális, iskolafenntartó sze­repeket illeti: igen nagy a ború­látás, hogy a vékony pénztárcájú önkormányzatok a gyengébb el­lenállás szerint viselkednek majd, ami azonnal tartalmi kér­dés is, mert a pedagógiai-tantár­gyi minimum 50 százalékos elő­írása sok helyütt „kényelmes” száz százalékot jelenthet majd. Vagyis azt, hogy a költségvetési támogatást is feltételező szak­mai szinttartás, amely igen sok iskolánál már most meghaladja az „előírt” minimumot, végülis arra fog visszacsúszni! Az isko­lák zöme nem adná fel a jelen­legi nyolcosztályos általánost, a tantárgycsoportos („témakö­rös,,) pedagógiai munkára a fel­sőoktatás eddig nem készített fel, nagy kérdés, hogy mikor és miképpen tud áttérni erre. A gimnáziumok feleslegesnek tart­ják a tizedik osztályos alapvizs­gát, míg a másik oldalon nagy kérdés marad, hogy miként mű­ködik majd a „társulásos” felső tagozat. Summa summárum, az eddigi elemzések hozadéka: ha a fentiekben leegyszerűsítve, tendenciák szerint fogalmaztuk is meg, az átdolgozás igénye is lényegében az alapvetően java­solt változások elutasítását je­lenti. Dr. Giber Vilmos szerint lehet ugyan majd szavazni a NAT sorsáról, de az igazi dön­tést a társadalom hozza meg, amely voksolni kényszerül , hogy ezt a fajta szellemi „priva­tizálást” amely város, de inkább fővárosközpontú, elfogadja-e. Igaz, — teszem hozzá —, mi­korra ez a döntés érzékelhető lesz, addigra tetemes lehet a visszaléptető „hozadék” is. Természetesen nem lehet könnyű lélekkel napirendre térni a nem-válaszolók nagy száma fölött sem. A két szakember vé­leménye érthetően megoszlott, hiszen ebben a somogyi NAT csendben többféle motívum is együtt hat. Például a csömör a különböző fórumokon már agyoncsépelt téma iránt, vagy az értetleneség a bonyolult szak­tárgyi kombinációk kapcsán, vagy egyszerűen a fásultság, ne­tán a megrögzött félelem is... Abban bizonyosan van valami, hogy ez a NAT-tervezet nem az ötödik, hanem jól visszate­kintve, legalább a tizenötödik, minélfogva, finoman szólva, ki­csinység kihűl az aktivitás. És sok iskolában a hideg nem csak kívülről, hanem belülről is fe­nyegető. Ugyanis oktatásunk, melyről nemzetközi „stratégiai” össze­hasonlító elemzés alapján is ki­mutatták, hogy állja a sarat, ok­kal fázik a további „ráfázás” le­hetőségétől, ezért inkább vála­szol kétharmados némasággal. Ami azért mégiscsak szóra bír­ható lenne... Tröszt Tibor — Sajnálom, hogy Császárné azt hitte, hogy a faluba kerülve megválthatja majd a világot. Most már talán belátta, hogy ez nem könnyen megy. Hanzel László, Somogyvá- mos polgármestere vélekedik így Császárné Sánta Magdol­náról, aki két éve Százhalom­battáról költözött a községbe. Korábban itt nyaralt; megtet­szett neki a vidék, s a levegő meggyógyította leányát. — Azt ígérte a polgármester, ha idejövök, megkapom a falu­házat — mondta Császárné. — Ki is nevezett ifjúsági klubveze­tőnek havi 4500 forintért. Én elvállaltam, hiszen minden fillér jól jött rokkantnyugdíjam mellé. Az asszony tele tervekkel ér­kezett Somogyvámosra. Úgy gondolta: megtanítja szabni-varmi a lányokat, asszo­nyokat, a gyerekekkel játékokat készíttet, modem táncra okítja a fiatalokat, s németből-angolból nyelvtanfolyamokat indít. Falragaszt tesz elém, amely­ből kitűnik: természetjáró, ol­vasó, környezetvédő és videó­szakkörre toborozza a helybéli­eket. Közvéleménykutatást végzett, mire van igény a 804 lelkes Somogyvámoson. Mint megjegyzi: a falulakók örültek a kezdeményezésnek, sokan meg­fordultak lakásán is, ahol 2-300 videókazetta közül kölcsönöz­hettek. — Az önkormányzattól tá­mogatást kértem a különféle programokra — meséli. — Ta­valy az október 23-i ülésen én is részt vettem, ahol a polgármes­ter elvörösödött fejjel kérdezte meg: Mégis, kinek képzeli ma­gát? Én nem szoktam ehhez a hangnemhez, és otthagytam az ülést. November 1-jén meg is érkezett a felmondásom, min­den indoklás nélkül. Úgy lát­szik, az volt a baj, hogy többet akartam csinálni, minthogy hét­végenként kinyissam a kultúr- házat... Császárné azt fájlalja, hogy nem foglalkozhat a gyerekek­kel, pedig Százhalombattán filmezésre is okította őket. Alapvégzettsége — mint mondja — gépésztechnikus, de operatőri tanfolyama is van. — A gyerekek kórusban kia­bálták az iskolaudvarról, ami­kor megláttak: a tanító bácsi — mármint Hanzel László — meg­tiltotta nekik, hogy szóba állja­nak velem, s feljöjjenek hozzám — meséli. — Olyan itt, So­mogyvámoson minden, mint egy lidércálom, de eltökéltem:“ én a cigánygyerekeket megtaní­tom írni, olvasni. Nem lehetnek analfabéták a XXI. század­ban!... Ami a legjobban elkese­rít, az egy információkérő levél a százhalombattai jegyzőtől. Mi jogon érdeklődnek az én múl­tam iránt? Három éve, amikor a hivatalépületet átadták a köz­ségben, egy ötszáz fős vacsorát rendeztek. Hanzel László ott ismerte meg Császárné Sánta Magdolnát. — Filmfelvevővel rögzítette az eseményeket — emlékezik a polgármester. — Elbeszélgettünk, s nekem im­ponált a hölgy. Végre lesz egy verebem, akivel dolgoztathatok — gondoltam. Megállapodtunk, hogy klubvezetőként mi lesz a munkája. Én azt kértem tőle, hogy biztosítsa a fiatalok kultú­rált szórakozását. Aztán ahogy múlt az idő, a maga városi stílu­sával egyre inkább kritizálta az itteni állapotokat. Sok hívet szerzett magának, még a régi testületi tagjaimat is „megszédí­tette”. Ha nincs pénz, akkor nem lehet látványosat produ­kálni. Eléggé bezavart nekem. Nagyreményű tervei nem Vá­mosra valók voltak. Azt mondta: minek építtetek én könyvtárat, itt zeneiskolának kell működnie! Nem kell ide te­niszpálya sem — vágta a fe­jemhez. Szerintem meg kell! Főleg, hogy viszonylag olcsón meg tudtuk építeni, s pályázat útján is nyertünk pénzt. Arra a kérdésre, hogy a pol­gármester miért tiltotta meg a tanulóknak, hogy Császárnéval találkozzanak, így válaszolt Hanzel László: — Hogyne há­borodtam volna fel az esti prog­ramok ellen! Hogy engedhet­ném mindenféle előképzettség nélkül karatézni a gyerekeket, és asztmás kislányt művészi tornára? A nyelvtanfolyamra pedig az iskola keretein belül is van mód. Nem kell más szerve­zésben. Én fűtött tantermet, táb­lát és tanárt biztosítok, ha van rá igény. Az ominózus információa­dásra is ráterelődik a szó. Miért volt ez fontos? A polgármester szerint azért, hogy tiszta képet kapjanak a hölgyről. — Ő csak mondta, hogy mi­lyen végzettsége van, de papír­ral nem igazolta, azért akartuk megtudni, ki is valójában — ál­lítja a polgármester, s hozzátette azt is: szerinte joga van ilyen jellegű információt kérni. A levél — amelyben a száz­halombattai önkormányzat jegyzője tájékoztatja a somogy­vámosi jegyzőt — viszont 1994. december 7-én kelt, ho­lott Császárné munkaviszonya 1994. november 1-jével meg­szűnt. Somogyvámoson új klubve­zető van. Egy érettségizett lányt bízott meg a polgármester. Elé­gedett vele, s mint megjegyzi: nagyon jól csinálja a dolgát. Búcsúzóul pedig megmutatja a salakos teniszpályát és az épülő könyvtárat. Lőrincz Sándor Lábod keresztnevei Csúcstartó Máriák, Istvánok és Józsefek A nyolcszáz éves Lábod ke­resztneveit kutatja szakkörö­seivel a fiatal, történelemsza­kos tanárember, Molnár Sán­dor. A település anyakönyvei alapján dolgozzák fel a diá­kok a neveket. — Ebben a tanévben fog­tunk hozzá a kutatáshoz — mondta Molnár Sándor, a honismereti szakkör vezetője. — Az 1895-től meglévő pol­gári anyakönyveket lapoz­gatva gyűjtjük ki a keresztne­veket. Egy összehasonlító dolgozatot készítünk, amely­ben statisztikai módszerekkel mutatjuk ki: mely női és fér­fikeresztnevek voltak a leg­kedveltebbek Lábodon. Eddig még nem tudták ki­mutatni, vajon mi az oka an­nak, hogy az 1920-as években megcsappant a születések száma Lábodon. Ám amikor újra a régi lett a szülési kedv, a szülők a Mária nevet adták leggyakrabban kislányuknak. A fiúk között pedig a József és az István név volt a csúcs­tartó. A lábodi honismereti szakkörösök 1895-1950-ig készültek el a feldolgozással. Azt tervezik, hogy kutatási eredményeiket publikálják. A szakkörbe egyébként ti­zenöt diák jár rendszeresen. Többnyire a felső tagozatos tanulók vállalkoztak a hely- történeti, honismereti mun­kára. (Lőrincz) Elfűrészelte a falábat A történelem megismétlő­dik. Már javában benne voltunk a második vi­lágháborúban, amikor nagybá- csikám hazatért a keleti front­ról. Némi hiányossággal érke­zett a Tisza partjára, és sokáig ki sem mozdult a lakásból. Egé­szen addig, amíg el nem készült a műlába. Fából és némi csava­rokból, meg nyikorgó-csikorgó forgókból gyártották. Panasz­kodott is miatta nagybátyám és minden este gondosan kezelte új szerzeményét. A falábbal együtt azonban a tekintélye is alapo­san megcsappant. Míg annak- előtte bezupált főhadnagy lett a tanító úrból és két vitézségi érme is volt, most csak Károly lett belőle. Zsuzsa néném is így kereste: „Károly! Hol botor­kálsz?” Tűrte, ha nehezen is, a kö­töttségeket, de idővel fellázadt. Akkor betelt a pohár, amikor el­jött a tél, és Zsuzsa néném mo­rogva aprította a tűzrevalót, fű­tötte be a nagy cserépkályhát. — Már mindent nekem kell csinálnom, ebben a házban — szokta volt mondani, és ez egyre jobban felborzolta Károly bá­tyám idegeit. — Megállj! Egyszer még be­bizonyítom neked, hogy tudok még fát aprítani. Meg is tette. Zsuzsa néném azzal jött haza a bevásárlásból, hogy nem szól a rádió odabent, pedig Károly bátyám hajnaltól napnyugtáig bömböltette. Főleg a frontokról érkező hírekre volt kíváncsi, ha már személyesen nem lehetett jelen. Most meg ez a nagy néma­ság. Zsuzsa néném rosszat sej­tett, és óvatosan nyitotta az aj­tót. De csak félig, mert odabent akkora volt a felfordulás, hogy alig tudta a lakásba bepréselni magát. — Megmondtam — fogadta Károly bátyám — Fát aprítot­tam. Mindent összevágott, min­dent megfelezett: az ágyakat, a szekrényeket, az asztalokat. Az­tán felmutatta a kisbaltát, ezzel a megjegyzéssel: — Tegnap éleztettem a szomszédnál. Szó, ami szó, éles volt a kis­baba, nem tudtak neki elle­nállni a bútorok. Aztán asztalost hívattak, összerakták a bútorokat, és na­gyokat hallgattak. Újra szólt a rádió, és ontotta a győzelmi hí­reket. A csend mögött azonban izzott valami a levegőben. Egy reggelen nyúlt Károly bátyám a műlábáért, amit az éjjeliszek­rényhez támasztott lefekvéskor, de kihullott a kezéből. Három darabban emelte föl a padló­ról. — Én is tudok aprítani — mondta Zsuzsa néném, és fel­mutatta a fűrészt, ezzel a meg­jegyzéssel: — A szomszédban éleztettem, éppen tegnap. Mindez a minap ötlött az eszembe, amikor olvastam, hogy a 34 esztendős Gary Bruce a ködös Albionban szét­fűrészelte a családi vagyont, így állt bosszút a feleségén. Hiába, a történelem és a tör­ténetek megismétlődnek. Gáldonyi Béla ■

Next

/
Oldalképek
Tartalom