Somogyi Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-05-16 / 113. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. április 15., szombat Hattyúkkal ágyútűzben Csoóri Sándor: Az irodalom benne van a társadalomban, de nem látszik Az életünkből kikopott a művészet — ez a véleménye a költő, Csoóri Sándornak, aki a Magyarok Világszövetségének elnöke is. A politika útvesztőibe kirándult költő egy ideje újra tollat fogott a kezébe, legújabb verses kötete nemrég jelent meg. Beszédes a címe: Hattyúkkal ágyútűzben. — Évtizedekkel ezelőtt nyugati-európai írók-költők, zenészek, festők panaszkodtak, hogy az irodalom már nem fontos tényező a nyugati ember számára — mondta. — Egyikük nagyon szép hasonlatban meg is fogalmazta: az irodalom olyan, mint az az orvosság, amelyet az ember beleejt egy pohár vízbe. Pezseg, föloldódik, benne van, de már nem is látszik. Vagyis az irodalom benne van a társadalomban, de nem látszik, hatása nem érződik. Bevallom: én ezzel a szemlélettel akkor nagyon ütköztem. Az volt a véleményem, hogy a magyaroknak nincs nyersanyaga, nincsenek természeti kincsei, de megszenvedett élete van. Ebből a megszenveCsoóri Sándor költő dett életből kellene művészeti, szellemi életet teremteni. Mert az nem igaz, hogy a művészet csak cifra ornamentika. Az valóságos élet is. A művészetben lehet megváltoztatni a betegséget egészséggé; ha az ember egy igazi drámát elolvas, átérzi a katarzist, akkor újjá is születhet és az életét berendezheti másként, bármilyenek is a körülmények. Csoóri Sándor szerint a szellemi életünk az utóbbi öt évben tönkrement, összeomlott: az értelmiségiek, az írók mással foglalkoztak, mint ami a dolguk lett volna. — Régen azt mondták, hogy az irodalom megelőzte a korát. Jött Illyés Gyula, aki úgy fogalmazott: ez téves nézet, a kor maradt el az irodalomtól. Én most megtoldom ezt valamivel: azt mondom, hogy az írók maradtak el a koruktól. Ez nehéz és nagyon fájdalmas állapot, amin változtatnunk kell, mert az a véleményem: ha egy korszakban nincs igazi szellemi élet, akkor helyes értékrend nem alakulhat ki. Mert ott, ahol csak a politika határozza meg az értékrendet, az az egyik napról a másikra elmúlhat, megváltozhat. Hiszen a politikában az alku nagy szerepet játszik. Egyébként szerintem még politizálni sem lehet igazán, ha nincs egy ellenpontként működő szellemi értékrend. Ha viszont fontos gondolatok fogalmazódnak meg a szellemi életben, azok áttételesen hatni tudnak az élet más területén is. Ezért (is) nélkülözhetetlen a művészet. Ehhez az kellene, hogy folyóiratok, szellemi vállalkozások induljanak, igazi, megcélzott vitákon formálódjanak az érvek. — Mekkora ma az értelmiség súlya? Sajnos nagyobb szerepet kapott az értelmiség, mint amilyent a mostani állapotában megérdemelne. A költőnek, írónak, festőnek, zenésznek, mérnöknek most verekednie kellene azért, hogy ő értelmiségi lehessen. Ne politizáló elit, ne politizáló értelmiség, hanem igazi szellemi értelmiség! Én ezt igazán mondhatom, aki akaratlanul keveredtem bele a politikába, amiatt, mert az előző 30 esztendőben olyen reflexeim alakultak ki, hogy a politika is foglalkoztasson. A saját tapasztalatomból tudom, hogy mit veszítettem én, és mit veszített mindenki más, aki nem a szellemi életben lépett előre... Czene Attila Bellái Juditnak a Marica grófnő a kedvence Az operett bűvölete Az egykori tanítványból ope- rettprimadonna lett. Bellái Judit, a szép hangú szoprán először a Csárdáskirálynőből Silvia belépőjét énekelte a kaposvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában a névadó hete alkalmából rendezett Elődöm az utódom című „show-ban”, majd a Hajmási Pétert, ezt már az „utóddal”. — Ebben az iskolában végeztem. Cziff Agnes és Kardos Kálmánná tanítványa vagyok, de mint magánénekes sokat köszönhetek Balatinecz Mártának — mondja. — A pécsi zene- művészeti szakközépiskola, majd a főiskola következett, aztán egy évre visszajöttem Kaposvárra. Tanultam, és tanítottam. Két év a pécsi színházban telt el. Jelenleg Békéscsabán a Gróf Rinaldóban énekelek. Előtte csináltam egy cigánymusicalt, aztán megpróbálkoztam egy prózai szereppel is, amit Levente Péter rendezett. Ez egy felnőtteknek szóló mese volt. Pécsett tanultam a szakmát. Beálltam a karba, kisebb szerepeket kaptam, s ami jelentősebb alakításom volt, az a Marica grófnőben a cigánylány. Ebben énekesként is megszólalhattam. Bejártuk vele az egész Dunántúlt, Németországban havonta turnéztunk. Aztán hívtak Békéscsabára, s én mentem. Bedobtak a mélyvízbe, primadonnaszerepeket kaptam. — Nem érzi hiányát a szín- művészeti főiskolának? — Előnye és hátránya is van annak, hogy én a zeneművészetin végeztem. Előnye az, hogy zeneileg többet kaptam, mint a színészek. A hátránya az volt, hogy két évem kisebb szerepekkel telt el, mert tanulni kellett a színpadi játékot, mozgást. — Kedvenc operettje? — Igen, a Marica grófnő. De akárhová megyek, mindenhol azzal fogadnak, hogy már műsoron volt. Az igazgatóm azt mondta: Nyugi, a Maricát még tizenöt év múlva is eljátszha- tod! Olyan szerepeket akarj magadnak, amelyekben tizenöt év után már nem lehetnél benne. — Kaposvárral nem kacérkodik? — Dehogynem! De azt hiszem, itt már megvannak a felállások. Én mindenhova örömmel megyek, ahová hívnak. Egy jó szerepért a világ végére elmennék. Békéscsabán igazán elégedett lehetek, de azért jobbra-balra kacsingatok. Kovács József meghívott az Inte- roperettbe. Az újévi koncerten operát énekeltem, de szeretném az összes nagyoperett főszerepét elénekelni. — Mi vonzza az operettek világába ? — Szerintem az egyik legnehezebb és legösszetettebb műfaj, mert egy operettben úgy kell énekelni, mint egy operaénekesnő, úgy kell táncolni, mint egy táncosnő, s úgy kell prózát mondani, mint a legkomolyabb prózai színésznő. Én nagy kihívásnak érzem. — A kaposvári Csárdáskirálynő hogy tetszett? — Meglepődtem. Érzem, hogy Mohácsi János, a rendező le akarta vakarni a cukormázt az operettről. Én ezzel tökéletesen egyetértek. Csak ne a zenéről vakarta volna le! Az operettnek van egy stílusa, amit meg kell hagyni. Nem szabad a habostorta felé elmenni, de az íratlan szabályokra, szerintem, ügyelni kell. Égyébként a Csárdáskirálynő nagyon őszinte volt. Lehet, hogy éppen ettől? Nem tudom... Lőrincz Sándor Húsvéti kívánság — Én nem ezt kértem — mondta keserűen a kisfiú. — Én olyan nagy kamiont akartam, amilyet Feri kapott. — Fiam — guggolt le melléje apja —, nekünk nem telik olyan drága játékra. Majd talán később, ha jobb lesz minden. — Mindig ezt mondod, te is meg anyu is... De én most szeretnék jobbat, nem majd! — A kisfiú durcásan elfordította arcát. Apja szomorúan pillantott a feleségére. Azután lassan sétálni kezdett. — Ilyenkor, húsvétkor nem az ajándék a fontos. Ez az ünnep is olyan, mint a karácsony. Egy picit a szeretet ünnepe; örülünk, hogy eljött a tavasz, és békében élünk. Meleg van, itt üldögélhetünk a kertünkben. — Engem ez nem érdekel, apu. Én a kamiont akarom — makacskodott a fiú. Még folytatta volna, de észrevette apja arcán a keserűséget. A férfinak barátja jutott eszébe, aki délen él, a háború sújtotta országban. Vajon ő mit tud adni a kisfiának, kislányának? Adhat-e valamit a szere- tetén kívül? — Figyeljetek rám — mondta halkan az apa. — Szeretném, ha együtt gondolnánk a barátomra, Stepanra. És az ő húsvétjukra... * * * Az orvlövész már kora reggel elfoglalta helyét. A fal és a nagy fa közötti rejteket alig lehetett észrevenni. Viszont ő könnyen átlátta a terepet. Belátott a szétlőtt házak közé is. Csak egy kis bokor zavarta a kilátást, egyébként minden tökéletes volt. Azaz mégsem. Mielőtt elindult, nem volt elég ideje tüzetesen megvizsgálni puskáját, s újra beolajozni. Csak a parancsra gondolt: a feladatra. — Gyertek, gyerekek! Nézzétek meg, mi van a fészekben — hívta gyermekeit a fiatal apa. Előbb persze, mielőtt kiléptek volna, kinézett a nyílt térségre. Aztán kislányára és kisfiára pillantott. — Még olyan kicsik, és már annyi szörnyűséget láttak — gondolta. De talán elfelejtik majd. Azt, hogy a géppuskalövedék átszakította a keményfából készült bejárati ajtót, és végigszántotta az ebédlő falát. Szállt a por, a vakolat, a család pedig sikoltozott... Szerencsére le tudtak menekülni a pincébe, s ott átvészelték a rohamot. Milyen rég történt mindez! Azóta ott húzzák meg magukat. S rokonoknál, barátoknál, ahol hely akad. Már arra is gondolt, hogy el kellene menni innen — át, gyerekkori barátjához, akivel a háború előttig tartotta a kapcsolatot... A lesben álló katona figyelt. Mintegy ötszáz méterre tőle négy alak lépett ki a házakat övező kis erdősávból. Két felnőtt meg két gyermek. A ház sarka felé igyekeztek. A fal tövében hosszú szárú, zöld fűből készített fészek lapult. Belenézett a puska távcsövébe. Közelebbről látta a célt, de most ő is — különös módon — arra lett kíváncsi, mi van ott. Bosszúsan rántotta félre a fegyvertávcsövet. Épp az egyik kisgyerek állt be a képbe. Égy szakadtas ruhájú kislány, s kiemelt a húsvéti fészekből egy kis csomagot. Ruha volt benne. S már röpködött is a friss szélben, ahogy kibontotta. Még ilyen messziről is látszott, hogy mennyire örül. Szüleihez szaladt, s boldogan ölelte őket... A házaspár könnyes szemmel nézte a gyermekeket, hogyan bontják ki a kis csomagokat. Látták az örömet: lányuk az egyik rokontól kapott használt ruhácskának örvendezett, a kisfiú a fényesre pucolt, meleg kis bakancsnak. — Bár csak többet adhatnánk — húzta magához a feleségét Stepan. — Bár csak béke lenne! '— Nézd, hogy örülnek — súgta felesége. — Ők még megtehetik... Az orvlövész újból vállához szorította a puskát. A távcsőben jól látszott a kis család. Lassan pásztázta őket, mígnem férfi került a távcső célkeresztjébe. — Ez még fegyvert foghat — gondolta —; neki nincs kegyelem. Ujja ráfeszült az elsütőbillentyűre. Nem érdekelte, hogy milyen nap van ma. Mielőtt eljött volna a táborából, azt mondta társainak, minden nap olyan, mint a többi. A távcsőben a két ember összesimult. Moccant a lövész ujja — és a kis acéldarab, amelynek útja dönt az életről. A kattanást azonban nem követte dörrenés. Beszorult a fegyver závárzata. — Futás, gyerekek, meneküljünk! Be az erdőbe! Gyorsan, gyorsan! — riadt meg az apa, hallva a dühös átkokat a térség másik oldaláról. Ahonnan — jól látta — egy bokor ága gyanúsan rezeg. Nem hallatszott a golyó sivítása, míg beértek a fák közé. Szinte újraszülettek. Ajándékot kaptak: az életüket. * * * — Menjünk be. Remélem, elért valahova a kívánságunk. — Az apa átkarolta családját, és lassan besétáltak házukba. Somogyi Gyula i* rr ** r Értesítjük ügyfeleinket, hogy a Marcali Körzeti Földhivatal költözése miatt az ügyfélfogadás 1995. április 18-21-ig SZÜNETEL Az ügyfelek fogadása az új címen: Marcali, Széchenyi u. 44. sz. 1995. április 24, 13 órától lesz. Somogy Megyei Földhivatal (79203) Somogyi festőiskola KORONA TAXI minden kedves utasának! (79232 Mosdós, a Pallavicini-kastély 1919-ben vonult be a magyar művészettörténetbe. Nagy lelkesedéssel fogott hozzá Rippl-Rónai József a szabadiskola megalakításához. Sok évtizednek kellett eltelnie addig, amig újra szerveződött a faluban letelepült Riba Márta festőművész körül az a művésztelep, festőiskola, amely tanítványok sorát bocsátotta útjára. A nyári művésztelepre az ország minden részéből érkeznek ide. Mosdós nemcsak otthont biztosít számukra, összefogva a helyi kórházzal, hanem a tájélmények is meghatározóak. A minap került sor a tanítványok első közös kiállítására Pécsett a Gyöngyszem Galériában. Hatan mutatkoznak be: a Mosdóson élő Báli Mária, a barcsi Czigány Boglárka, a dombóvári Freidrich László, a komlói Janiga Eszter, a kaposvári Galambos Marianna és Tóth-Pál Zsuzsanna. A kiállított képek közös vonása az a tájlíra, amely Riba Márta művészetét jellemzi. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a tanítványok munkáira rányomta bélyegét Riba Márta látásmódja, stílusa. Ám egyre inkább az egyéni hang megteremtésére törekednek a tanítványok, egyéni utat járnak. Tóth-Pál Zsuzsanna a grafika terén jeleskedik. Portréi meggyőzőek rajztudásáról. Úgynevezett gyógyító képeket fest Janiga Eszter, aki a porcelánfestészetet váltotta fel a pasztellel, az akvarellel, hogy elhelyezze képein azokat a különös jeleket, amelyek a néző felé sugároznak. A művészet szerepe egyébként is az, hogy belső harmóniát teremtsen a nézőben: Riba Márta tanítványai mind erre törekednek. A hófedte téli táj, a tavaszt idéző domboldal, az erdei patak, a rét gazdag virággyepe mind-mind megragadja a nézőt. Míg Báli Mária erős színekkel fejezi ki a táj „lelkét”, Galambos Marianna a „csend festője”. Czigány Boglárka, Friedrich László a rajzra fekteti a hangsúlyt. Tanulmányaik fontosak alkotói kibontakozásukban. A szabadiskola tanítványai a maguk útját járják, de ragaszkodnak az együttlét ihlető varázsához. H. B. KELEMEN LAJOS Húsvét Kérdezte egyszer, még egyszer - újból nem kérdezi a prokurátor: ki legyen az, melyik fogoly, akit ma eleresszen; s vak hangotok akaratos morajából se próbál kiérteni másik nevet - biztos, Barabbásét is kórusban az irgalmasság mondta csak mikor őt már nem kísérik, ocsúdtok rá, a keresztnél, mi veszett volna el, ha akit a Koponyadombra fölűztetek, odaveszik. „Nagy kihívásnak érzem az operettet” FOTÓ: TÖRÖK ANETT
