Somogyi Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-04 / 54. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. március 4., szombat Kis Bosznia Nagyatád peremén 1992. december 3-án jöttem a nagyatádi táborba. Este fél tízkor értünk ide a kislányommal. Az uramtól még otthon elváltam, nem is nagyon akarok erről beszélni. Magyar vagyok, jugó-ma- gyar, ahogy tetszik. Tolmács- kodtam sokat az ittenieknek, forgolódtam mindenféle delegáció, diplomaták és amolyan főemberek közt. Ezeket mindig két csoportba soroltam: az egyik azért jött a táborba, mert megszólalt a lelkiismerete, a másiknak meg a főnöke szólalt Földhözragadt vagyok, ugye? És még inkább annak hisznek majd, ha elmondom, mit gondolok olykor, amikor az ilyen látogatások alkalmával elnéztem vendégeink autóit a tábor parkolójában: árukból akár húsz család is meggyökerezhetne Magyarországon. Drága autók nagyképű sofőrökkel, akik egykedvűen olvasgatják újságjaikat, míg utasuk körbe nem járja a tábort és át nem adja adományait. Estére aztán hazamegy a főember. Pestig egyfolytában telefonál a kocsijából, éppen a másnapi útját készíti elő. Otthon leveszi a zakót, megoldja a nyakkendőjét, s a felesége laza kávét tesz eléje két cukorral. A másik típus ugyanúgy cselekszik, csak éppen nem kér kávét, mert amúgy sem tudna elaludni, s azt mondja a feleségének: „Tecám, kéne ezekkel ott lenn valamit csinálni; segíteni kéne nekik valahogy.” Máskülönben nem foglalkoznék én senkivel, a sofőröket sem tartanám olyan nagyképűnek, ha nem érezném folyton azt, amit odahaza soha: nekünk csodánkra járnak, nekünk nagykegyesen adományoznak, minket segítenek és mellesleg „megnéznek”, ahogy egy állatkertben szokás. Sokszor gondolom azt is, hogy a ketrecünk — láthatatlan rácsokkal — nem más, mint maga a szó: menekült. Vagy ami még szebb: menedékes. Persze ezek amolyan jogi megjelölések, de ettől a menedékestől feláll a szőr a hátamon. Mert voltam én már kedves ballagó diák, tisztelt elvtársnő meg nyájas olvasó, de hogy majd egyszer menedékes leszek, azt nem gondoltam volna. Furcsa szó. Ha sokat ízlelgetem még, eszembe jut egy nyakát behúzó ember, amint tépett esőkabátban rohan, hogy fedél alá bújhasson valami nagy vihar elől... © Már több mint két év eltelt azóta, hogy én is fedél alá bújtam. Sok minden történt velem, sokszor segítettek, és én is segítettem másokon. Emberek jöt- tek-mentek, együtt sírtunk és nevettünk, ábrándoztunk, ígérgettünk és jósoltunk. Volt, ami beteljesült, de a dolgok többnyire nem úgy estek, ahogy mi szerettük volna. Ha elnézem akkori magamat, ha ráébredek, hogy csak időtöltés, időhúzás és szórakozás volt minden, ami akkor fontosnak tűnt. Az ember olyan lény, aki képtelen fontos dolgok nélkül élni. Ha nincs, akkor teremt magának. Fontos dolgaink otthon maradtak. Pedig nagy szükségünk lenne rájuk, ebben a kis menekültfaluban, ahol most éppen ezerkét- százan lakunk, de laktunk már kétszer ennyien is. Furcsa falu, furcsa emberekkel. Nap nap után érkeznek újak, és én, aki a szemükben őslakosnak vagy bennszülöttnek tűnhetek, úgy látom, hogy egyre elesettebb emberek jönnek, egyre kicsináltabbak. Én tolmács vagyok, ami itt mást jelent, mint a puszta mondatokat fordítgatni. A tolmács itt aféle híd. Olyan, mint régen az írástudó, áld vitte társainak a dolgait. Mi jóformán mindent otthon hagytunk, nemcsak fontos dolgainkat, hanem a családunkat, barátainkat, házainkat és kertjeinket. Sok a gyászoló közöttünk. Egy asszony, aki itt él a táborban, tizenöt évesen ment férjhez. Néhány hónap múlva jött a háború. A férjet elvitték, és megölték a fronton. Az asz- szonyka hónapokig egyetlen szót sem szólt, csak végezte mindennapi munkáját. Közben tűrte anyósának a vádaskodásait, hogy ő hozzájárult a fia tragédiájához. Tűrte egy darabig, aztán elindult Magyarországra; ide menekült. Ebben az egész történetben csak az bánt, hogy az embereknek nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy saját nyomorúságukat tetézzék — hogy a bajban a sajátjaik ellen fordulnak. így van ez a táborban is: menet- rendszerű összeveszések és kibékülések. Örömhöz is bánathoz is elég egy kis semmiség. Vannak persze másmilyen asz- szonyok is, olyanok, akiknek jót tesz a háború, mert távol lehetnek férjüktől és valami furcsa kétségbeesésből egyik férfi öleléséből a másikéba esnek. Persze a férjeket sem kell félteni! Eljött hozzám kávéra a szomszédasszonyom kisírt szemekkel... Miért csak a rosszat meséljem el, ha egyszer a ragaszkodásra is van példa? Egy asszony — csinos asz- szony — négy éve nem látta a férjét, de mindennap levelet kap tőle, és ő is mindennap ír. Egy ideje már nem is a történésekről írnak, hanem az érzéseikről. Pedig csak egy egyszerű takarítónő, és egy müncheni csatornákat tisztító munkás levelezése ez. Karácsonykor végre találkozni fognak, és Nermina azt is bevallotta nekem, hogy egy kicsit fél a találkozástól, mert attól fogva másként kell majd szeretnie férjét. © Biztos rájöttél már, hogy ezek a dolgok engem sem hagytak hidegen. A muzulmán nők nagyon szégyenlősek, csak közvetlen szülés előtt mennek el nőorvoshoz vagy még akkor sem. Persze mint minden nem asszonyai között, közöttük is van nagyszájú. Ők azok, akik asszonytársaságokban szurká- lódnak, néha tabutémával kapcsolatban is. Szurkálódnak, és erre a bosnyák nyelv nagyon alkalmas, bár sokkal kevésbé, mint a magyar. Ezek a nagyszájú asszonyok — egy kicsit talán hasonlítok rájuk — gyakran mondják a szemlesütős fajtának, hogy „hát a fiad hogyan született, talán rávigyorogtál az uradra és úgy maradtál?” Ők, a bosnyákok, minden évben böjtölnek egy hónapig, és ilyenkor a férfiaknak csak éjszaka megengedett, hogy kedvüket leljék asszonyaikban. Allah prófétái szerint ugyanis az asszonyok a férfiak, a férfiak pedig az asszonyok öltözékei. S Allah szerint nincs abban semmi, ha az emberek vágyják azt, ami megíratott nekik. Miért is ne? — mondja Allah a Koránban, persze nem egészen ezekkel a szavakkal. A ramadán hónapban lehet enni és inni, de csak addig, amíg el nem különül számukra a hajnal fehér fonala az éjszaka fekete vonalától. Azaz míg föl nem kel a nap. Egy kis nép fiait menekülttáborba zsuppolta a történelem. Nem szabad hát összetéveszteni a következményt az okkal, Hatévesen egyedül nem szabad az okozatot mércévé és mértékké tenni, ezt ne felejtse el senki, amikor enge- met hallgat. Ezek az emberek nem úgy éltek otthonukban, mint ahogy mi szeretünk élni. De ők sem voltak adósai soha önmagunknak, se másnak. Mindenük megvolt: kis gazdaság, szántóföld és állatok. Igaz, kemény fejű emberek, de erősek és igazi barátok. Ha akkoriban látogatóba mentem volna hozzájuk, mada- ricával és mezával kínáltak volna. A madarica azt jelenti, hogy „magyar lány”, különben szilvapálinka. Állítólag a magyarok ültették tele Boszniát szilvafákkal a monarchia idején. Mostanság asszonyok sokaságát lehet látni egy-egy szobában, amint beszélgetnek, és kávéznak. Nagyon sok kávét isznak; a kávészemeket maguk őrlik, kicsiny sárgaréz kézidarálóban, majd az őrleményt forró vízben felöntik. Kávéőrlés közben lehet beszélgetni, elmondani minden egymásnak, ami a szívüket nyomja. Megesik, hogy együtt szidják a tábort, szidják az ügyintézőt, szidják a portást, a gondnokot és a direktort, meg akit csak érnek. Mert hát egy-két éve táborban élő embertől nem mindig várható Az asszonyok békét remélnek el a béketűrés, még akkor sem, ha a tábor számukra végső menedék. A férfiak kisebb része hajnalban ébred, elmegy a mecsetbe, imádkozik Állahhoz, megissza a kávéját, aztán indul dolgozni. Van, akit rendszeres alkalmi munkára visz egy-egy környékbeli gazda. Kőműves mellé, farmokra, mindegy, mert a bosnyák ember jó és igénytelen munkás. Ezt Európa-szerte bizonyították a háború előtt. A kinti kapcsolatok főleg érdekből kötődnek. Husszein például egyezséget kötött egy taranyi gazdával. Az egész kertet műveli egynegyednyi termésért. Azt hiszem, Husszein nem az anyagiak miatt jár a kertbe, hanem mert szüksége van valamire, ami elég ahhoz, hogy keretbe foglalja mindennapjait. Az emberek másik része tétlenségre van kárhoztatva. Közülük sokan magukban hordozzák a beletörődést: természetes állapotnak kezdik érezni a tétlenséget. © Egy kisebb Bosznia alakult ki itt, Nagyatád szélén. Egy falu furcsa emberekkel, akikben otthon nem volt semmi furcsaság. Titóban sincs, aki a táFOTÓ: LANG RÓBERT bor — ezerkétszáz ember — közszeretetnek örvendő macskája. Azt beszélik róla, hogy ő is menekült, emellett a világ legkövérebb kóbor macskája, igazi gazdái pedig már valahol Torontóban élnek. Tito néha kisétál a kapuba, végignéz a kanyargós taranyi úton, s reménykedik gazdái visszatérésében. © Hallottam már olyan rendőrviccet, amit rendőr talált ki. Hallottam már olyan bosnyák viccet is, amit bosnyák ember talált ki. Volt érzékük a tréfához. Például amikor Musztafa elment Németországba vendégmunkásnak, egy nap alatt odaért repülőgéppel. A visszaút viszont négy napig tartott, mert azon az autón, amit Musztafa a fizetéséből vett, hátramenetben csak egy sebesség volt. A háború előtt ők is jót nevettek volna ezen a viccen, még rá is tettek volna egy lapáttal. Ma már azonban a bosnyákok nem mesélnek egymás között bosnyák vicceket. Ez egy kilométerkő egy nép történetében. Hátramenetben. Azt hiszem megalázónak lettek. Izing Antal Tamás Origamikészítését tanulják a gyerekek a Zrínyi iskolában fotó: török anett Japán csoda Somogybán Készségfejlesztő gyakorlat művészi igénnyel - kiállításon A gyerekek kézügyességének fejlesztésére számos módot találtak ki a japánok. Ebben a rajz mellett fontos szerep jut a papírhajtogatásnak is. Ősi hagyományt tartanak ébren a japán iskolák. Az ő példájuk nyomán Magyarországon is meghonosodott az origami, azaz a papírhajtogatás „művészete.” Élő- ször Kecskeméten alakult ori- gamikör, nem sokkal később Kaposvár is csatlakozott a gyerekek kézügyességét fejlesztő programhoz. A Somogy Megyei Pedagógiai Intézet is fölfigyelt erre, és fölkérte Petó'né Mózes Gabriella tanárnőt, hogy a pedagógusok továbbképzésébe iktassák be a japán kézségfejlesztő technikát. Somogybán a kaposvári Zrínyi Ilona Általános Iskola az origami honosítója. Az iskola folyosóin a megszokott gyerekrajzok helyett a papírhajtogatás csodáit látjuk. — Bármilyen kép kialakítható ezzel a módszerrel — mondta az origami somogyi megszállottja, Petőné Mózes Gabriella. — Mostani bemutatónk a téli ünnepkörökkel kapcsolatban készült. Célunk a kézügyesség fejlesztése. Ezzel hozzájárulunk az íráskészség fejlesztéséhez, s emellett figyelemre is ösztönöz. — A rajztanárok nem féltékenyek? — Iskolánkban kéthetente játszóházba hívjuk a diákokat. A gyerekek szívesen jönnek ezekre a foglalkozásokra: gyurmázhatnak, sportfoglalkozásokon vehetnek részt. Ügyességi versenyeket rendezünk, és a kézművesség is fontos helyet foglal el a szabadidő hasznos eltöltésében. A papírhajtogatás talán azért közkedvelt az iskolában, mert kötetlenebb foglalkozás keretében sajátíthatják el a gyerekek, és néhány óra után már igazi alkotásra képesek. — Hol tanulta meg az ori- gamit, a papírhajtogatás technikáját? — Több szakkönyv is megjelent; ezek elegendő alapot szolgáltattak ahhoz, hogy otthon gyakoroljam. A papírhajtogatás művészetét ugyanis bárki könnyen elsajátíthatja; a siker szinte garantált. (Horányi)
