Somogyi Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-25 / 71. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. március 25., szombat David Haevy és Jean Christophe Cuny fotó: táborszki istvánné Két új lektor Csurgón A csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium 1993-ban újraindításakor kiemelt szerepet kapott az idegen nyelvek tanítása. A második tanévet talán a vártnál is jobb feltételekkel kezdhették: három anyanyelvi lektor - élő idegen nyelv gyakorlati oktatásával megbízott tanár - állt munkába. Igazából azonban csak kettő, mert a németet oktató Bertalan Marlies már 15 éve Csurgón lakik. A két új tanár célja közös volt: mindkettő Magyar- országra akart jönni. David Haevey most 25, Jean Christophe Cuny pedig 23 éves. David Haevey az Egyesült Államokban, Pennsylvaniában nó'tt fel. Tavaly végzett az ottani egyetemen, matematika- fizika szakon. — Az ok, amiért Magyarországra jöttem az, hogy szeretem megismerni az embereket, és világszerte az idegen kultúrákat. S persze az is fontos ok, hogy szeretek tanítani. Jean Christophe Cuny Franciaországban, a festői Vogé- zekben született; Strassbourg- ban végezte az egyetemet. — A vasfüggöny leomlása után elhatároztam — mondta —, hogy meglátogatok egy kelet-európai országot. így léptem először 1991-ben Magyarország földjére, s találkoztam egy gazdag és csodálatos civilizációval, egy nagy történelmi múltú országgal. Ezután minden alkalmat megragadtam, hogy legalább évente magyar földre léphessek. Többször is jártam itt, míg értesültem a lehetőségről. A budapesti Francia Intézet programjának köszönhetően most hosszabb időt itt tölthetek. Varga Jánosné nyelvtanár, a magyar-francia kapcsolatok lelkes ápolója sok jót tud mondani a két fiatal tanárról: — Nagyon jól megtalálták a a közvetlen hangot tanítványaikkal. Kapcsolatuk a gyerekekkel kiváló, s ennek eredménye diákjaink nyelvtanulási igyekezetében, gyarapodó szókincsében is lemérhető. Az anyanyelvi tanár mellett elsősorban társalgási órákat, szakköröket tartanak, a nyelvi laboratóriumban pedig a kiejtést javítják. Óráikra sokat készülnek, sok szemléltető eszközt hoztak, sőt ilyeneket maguk iS készítenek. Jean Christophe már pár éve, David Haevey csak augusztus óta tanul magyarul. Igényesen, tervszerűen. Még az ebédnél is mindennapos kérdése, helyesen használta-e a toldalékot. Az igényesség a tanítási óráikra is jellemző, átragad a diákokra. A francia lektor is szereti a tanítványait, mert érdekli őket a nyelv, figyelmesek, és szívesen beszélnek. Tetszik neki, hogy Magyarországon nemcsak magyar irodalmat tanítanak, s a diákok feltűnően sokat tudnak a külföldről. A francia tanár dicséri a magyar diákokat, s fontosnak tartja a magyarságtudat. David nem tagadja meg matematikus voltát, keresi a magya nyelv logikáját. Szeretne játékosan tanítani, komoly, érdekes, hasznos ismereteket közvetíteni, de szórakoztatva. A tanár-diák kölcsönösen nyelvet tanul, keményen megdolgoztatják egymást. Idejükkel tudnak bánni. David jól ismeri már Tiszafüredet, Miskolcot, visegrád nevezetességeit meg Esztegomot, sőt Gyöngyösön, Egerben is megfordult. S egy „hivatásos” turistát meghazudtoló tervszerűséggel járja a környéket. A Szlovén Alpok, Salzburg, Bécs, Zágráb kétszer is belefért az idejébe. A télen a Tátrában tíznapos sítáborban volt a tanítványaival. Oda — természetesen — szlovák nyelvkönyvvel utazott. Pár hete vasárnap Kaposváron, a Gyertyánosban indult egy tájfutó-versenyen... David könnyebben el tud majd válni Magyarországtól. Amerikában várja Leila Childs, a menyasszonya. Chapell Hill városában szeretne dolgozni, ahol sok a magyar, s bízik benne, befogadják. Addig is a csurgói városi könyvtár rendszeres látogatójaként a magyar néprajzot tanulmányozza (a gimnáziumi farsangon palóc ruhában lépett fel). Jean Christophe ragaszkodóbb. Mint mondta: még maradni szeretne... Horváth József Nem a padrend a lényeges Karsai József né és a tanítványai fotó: török anett Emberépítés A színpadon élőképekben elevenedik meg egy 11 éves kislány elképzelt napja a reggeli zaklatott ébresztőtől az iskolai kudarcokon át az esti pofonokig. Nem a közönségnek készült: a tanítónevelés eszköze. Drámapedagógia. A drámapedagógiát fakultációs tárgyként évek óta oktatják a kaposvári tanítóképző főiskolán, és a személyiség- fejlesztést szolgálja. Az iskolákban sok a „problémás” tanuló, s gyakran a tanár beleélőkészsége, figyelme oldja fel a feszültségeket. A dráma- foglalkozásokon ezeket a tulajdonságokat erősítik, s ezt segíti Tolnai Mária adjunktus könyve: Dráma s nevelés. — Ez a játék hogyan segíti a tanári munkát? — A hallgatók megkapták egy 11 éves kislány elkeseredett levelének részletét, s fel kellett építeniük a történetet, a gyermek személyiségét, a környezetét. Tehát megtanulják a beleélést, az alapos feltárást, végiggondolják a lehetséges segítséget. Tanítóként naponta kerülnek olyan helyzetbe, amikor ki kell deríteni a konfliktusok eredőjét: miért figyelmetlen a tanítványuk, miért nincs barátja, miért közösítik ki a többiek. — Tehát szolgálja a főiskolások „emberépítését”, és a szakemberek képzését is? — Nagy szükség volna ma olyan tanárra, aki partneri viszonyt tud kialakítani diákjaival, s fejlesztő pedagógiát alkalmaz. A gyerekek feszült családi környezetből mennek iskolába, s ha a tanár fel tudja oldani a légkört, eredményesebbé válik a tanulás is. Igaz kapcsolat nem alakulhat ki, ha méterekre vagyunk a másiktól. A pedagógus tanítványa közelében él, megsimogatja, bátorítja. A mozdulatok is érzelmet fejeznek ki! S meg kell tanulni bánni a gesztusaival, a mimikával is. A tanítóképzésbe először fakultációként került be a drámapedagógia, ám alkalmazói szeretnék, ha akkreditált szakká válhatna. A miniszter asztalán ott a szakalapítási kérelem. Kaposváron posztgraduális képzés keretében oktatnak diplomásokat ifjúságsegítő, illetve dráma- pedagógusnak. Izményi Éva Azok közé a pedagógusok közé tartozik Karsai Józsefné a kaposvári Kisfaludy utcai általános iskolában, akinek óráin, de nevezzük inkább azokat foglalkozásoknak, nem a padrend a lényeges. A lényeges az, hogy körbevegyék, oda-vissza bizalom és érdeklődés áradjon, mindenki lássa és mindenkit lásson. Ez a vezérelv akkor is, amikor kollégáknak tart foglalkozást , amit nevezhetünk szakmai-metodikai továbbképzésnek is, s melyekre Kecskemét, Szeged, Győr különböző intézményei kínálnak alkalmat. Ahova szakértőként hívják, s ahova szívesen megy beszámolni tapasztalatairól, továbbadni a maga készítette pedagógiai programokat. Azért Kaposváron is, csakhogy saját „hazájában” neki is nehezebb a prófécia, valahogy sűrűbb a közegellenállás, több a zárójelbe tevő fenntartás...Ám, nem adja itt sem fel. Ha a pályájáról, pedagógiai elveiről kérdezi az ember, nagy lendülettel, meggyőző erővel beszél, minden kivagyiság nélkül, de meglehetősen magas mércéjű belső tartással. Például a hetvenes évekbeli indulásról, amikor pályakezdőként Barcson még tanulva kellett tanítania. Olyan iskolában, ahol a tanulók nagy többsége hivatalosan szólva hátrányos helyzetű és túlkoros volt, vagyis cigány- gyerek, aki a közeli telepről indult az iskolába, ha oda indult... Ez a barcsi kezdés számára azért meghatározó, mert ekkor találkozott szembe azzal, amit kudarcnak neveznek. Ami valóságosan és kegyetlenül tartósan hátrányossá béklyózza a tanulót és a tanárt. Amivel meg lehet alkudni, csak nehéz elviselni. Karsai Józsefné nem kért rendőri kíséretet a putrikba a családlátogatáshoz, elfogadta a döngő legyek közepette, a tiszteletére sütött fánkot is, szót próbált érteni - aztán egyre inkább tudott is, - a jótorkú családapákkal... Esténként pedig pedagógiát, filozófiát tanult. Mert feltette, hogy a megannyi hiábavalónak látszó nekilendülésre a legjobb gyógyír az újabb nekilendülés. Ösztönösen is, a szakirodalomban tovább búvárkodva, majd a posztgraduális továbbképzések grádicsain bizton haladva, meggyőződésévé vált, hogy a lehengerlő kudarcokkal szemben a cigány- tanulóknál is meg kell és lehet találni a kitörési pontokat. Fel kell fedezni azokat a tanítónőnek, ha rajzban nem, hát tárgyalkotásban. Mert azokra a a siker élménye építhető. S most, a kezdeti pályakép után akár egy nagyot is ugorhatunk...Igaz, „csak” szorgalmas-kitartó éveket ugrunk át, amikor a makacs, „csakazértis tanítónő maradok” alapon eljutott addig, hogy a saját praxisát összevesse mindazzal, amit például a komprehenzív pedagógiáról ír a szakirodalom. Sőt addig, hogy maga is publikáljon. Itt már nem pusztán a cigányság, hanem általában véve a deviáns magatartása hátrányos helyzetű gyermekekről van szó. S nem a régi beás, barcsi környezetben, hanem a városiban, sok esetben jóval bonyolultabb, , kudarc-zó- násabb „terepen”. Az alapelv a régi, a módszerek, a pedagógiai programok viszont ehhez a környezethez idomultak. Konzekvensen arról van szó, hogy tanárnak, diáknak együtt, egymásra számítva kell farkasszemet néznie a kudarccal, fel kell azt dolgozni, túl kell jutni azon és valahol, valamilyen ponton megtalálni azt a rejtőző nyiladékot, ahol kifele vezető út mutatkozik...Ehhez azonban útmutató pedagógus is kell. „Igazi önállósággal nem rendelkező pedagógusok nem tudtak kellően önállóságra nevelni” - írta le 1993-ban egy pályázati dolgozatában , amely a személyiségközpontú pedagógia egy modelljét mutatja be, Tevékenység, személyiség, szocializáció címmel. Egy másik pályázati programjának a mottója pedig ez: „A cigányok holnapjáért, a holnap cigányaiért. ” Szóval Karsai Józsefné olyan tanítónő, aki szívesen nyitja ki az osztályterem ajtaját, nem restell követelményt állítani magával szemben, ezért másokkal szemben sem, s azt tartja, ha programjának megvalósítása akadályokba ütközne, akkor másutt folytatná tovább... Tröszt Tibor r\. Egy orvos Afrikából Ahol a Kék és a Fehér-Nílus összefolyik, egy elefántormányra emlékeztető félszigeten áll Kartúm. Központi székhelye egy országnak, amelynek 2,5 millió négyzet- kilométerén 25 millió, túlnyomórészt mohamedán vallásé ember él. A valahai angol gyarmat, Szudán északi részét az arabok, a déli területeket a pedig a különböző fekete-afrikai törzsekhez tartozó népcsoportok lakják. Dr. Roshdi Abdalla Fadol távoli hazája az európai ember számára tömény egzotikum, amelyhez sivatagi viharok, vadrezervátumok, bozótos szavannák és vörös-tengeri kikötők kínálják a hátteret. A nyolcgyerekes, tisztviselői családban felnőtt Roshdi doktor az egyiptomi határhoz közeli Wadi Halfában született, s az érettségit követően egyetemi ösztöndíjjal került Magyarországra. Gyermekgyógyászként 1990 óta dolgozik a marcali városi kórházban. — Mindenképpen orvos akartam lenni, de az otthoni felvételiről néhány ponttal lemaradtam. Akkor még volt magyar nagykövetség Szudánban, s ott tudtam meg: lehet jönni Budapestre. Az előkészítőben az angol volt a közvetítő nyelv, amely a külföldi diákokat átsegítette a kezdeti nehézségeken. Ha most, 12 évvel ideérkezésem után azt kérdi: mit szoktam meg a legnehezebben, azt felelem: a disznóhúst... A magas, jókötésű, csupa mosoly doktor eredetileg úgy tervezte: a pécsi egyetem befejezése után hazatér az övéihez. Atbarában, a Nílus menti városban munkahely is akadt volna számára, s a szakorvosokat arrafelé igencsak megbecsülik. Közbejött azonban a házasság, és a most kilenc - hónapos kisfiú, Aimen. A „nagy utazás” néhány évre lekerült a napirendről. — Én vallásos vagyok — mondja, széles gesztusokkal kísért, folyékony magyarsággal a marcali gyerekek „Rozsdi bácsija”. — Magammal hoztam az imaszőnyeget, s bár a munkám miatt a napi öt alkalmat nem tarthatom be, ha késve is, de mindig pótolom a mulasztást. A mohamedán vallás szerint a férfi elvehet keresztény nőt. Nálunk nem hordanak fátyolt az asszonyok, és szabadon elmehetnek bárhová, de a hosz- szú, karokat is elfedő ruha azért kötelező. A feleségem egyébként kész arra, hogy Szudánban éljen velem; a szülei már kevésbé lelkesednek... Én is sokat hallottam arról, hogy óvják a magyar nőket az arab életformától. Erre csak azt mondhatom: reméljük, lesz elég ragaszkodás bennünk, hogy végigcsináljuk. Az ellátási hiányok és a trópusi éghajlat okozta betegségek szinte mindennaposak az északkelet-afrikai országban. Kevés a szakképzett orvos és akadozik a gyógyszerellátás is. A vizsgálatokért — igaz, csak jelképes, száztól ötszáz forintig terjedő összeget — fizetni kell az állami kórházakban is. A magánklinikák borsos árait pedig a gazdagok pénztárcájához mérték. — Négyszáz szudáni font tesz ki egy amerikai dollárt, s egy szakorvos fizetése 250 dollár körül van. Nekem itt huszonhatezer a bruttóm (jól mondom?), ami még az adólevonás előtt van. Odahaza majdnem minden szakorvos dolgozik a magánklinikákon is, így jön össze a magasabb jövedelem, a nyugati kocsi és a szép családi ház. A Roshdi család az önkormányzattól kapott szolgálati lakásban él Marcaliban. Szabad idejében focizni szokott a kórházi csapatban vagy kollégákkal, barátokkal találkozik. A marcali betegekben kellemesen csalódott: először tartott tőle, hogy elriasztja őket bőre színe. Istennek hála, nem ez történt. A legnagyobb atrocitás, ami egy évtized alatt érte, az volt, hogy megkérdezték tőle: mit keres itt; menjen oda, ahonnan jött. — Ezt is egy idős néni kiabálta, még Pécsen, s én inkább korának tudtam be, mint rosszindulatnak — magyarázza. Nyíltságával, segítőkészségével dr. Roshdi Abdalla Fadol maga a létező bizonyság: ki mint él, úgy ítél. Nem számít, hogy melyik kontinensen. Csíky K. Erika A kudarcra siker felel