Somogyi Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-25 / 48. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. február 25., szombat Verkman Józsefek az új ház udvarán fotó: kovács tibor A hófehér ikerház mellett tárva a kapu, bent kutyák szaladgálnak vidáman, s meg sem próbálnak a birtokon kívülre kerülni. — Jól vannak nevelve — mondja a házigazda, s odébbparancsolja az állatokat. Az asszony a hátsó ajtón — saját birodalmán — át tessékel be bennünket. A hatalmas konyhán az látszik, hogy ebben a családban gyakran jut főszerephez a háziasszony. Kadarkűton Verkman József polgármester is betelepülő. A falu azonban jól fogadja űj lakóit. Azt mondják, könnyű kadarkú- tivá válni. A Verkman család Mikéből származik. A falu első embere hosszú évekig onnan járt át naponta. — A nagyanyám egyáltalán nem beszélte a magyart, és a nagyapámnak is könnyebben gördült nyelvére a német szó — mondja a polgármester. — Én a barátaim segítségével ápolom a nyelvtudásomat, Mikének ugyanis van egy remek német testvérkapcsolata, velük rendszeresen látogatjuk egymást. A sváb hagyományok azonban már nem élnek igazán a családban. — A sváb konyhaművészetnek nincsenek már nyomai? — Talán disznóvágáskor használnak néhány régi receptet, de valójában megszoktuk a környezetünk ízeit, s ma már ezek ízlenek jobban. Az asszony kezében gyakran van fakanál: két műszakban emelgeti a lábosok fedelét. Délelőttönként szociális munkásként az idősek klubjában szakácsko- dik: 15 takarékszövetkezetben töltött év után kellett megismernie a munkanélküliséget. A polgármesterné délután sem reprezentál, hanem saját családjának készíti a friss, meleg vacsorát, amit a három férfi mindennap elvár. Mindennek tetejére Mikében még ott van az édesapja háztartása, s a régi ház körül a művelésre váró kert. Kertészkedési hajlamait így három helyen is kiélheti. Nem csoda, ha tiltakozott, mikor a családfő kárpótlásként földet vett. — Attól félt a feleségem, hogy még ott is kapálnia kell. De a farmergazdaságban már nincs szükség a kétkezi munkára. A gépesítésre viszont kell áldozni. A szüleim a földből éltek: dohánytermesztők voltak. A mező- gazdaságban műszakiként eltöltött húszegynéhány év alatt azért rám is ragadt valami. Húsz hektárunk van. Ennek Gábor fiam lett a gazdája. Végszóra toppan be a kisebbik fiú, Gábor. Olajos a ruhája, szabadkozik is miatta, de szabadságon van és minden idejét a farmergazdaságban tölti. Közismert sváb jellemvonás: a szorgalom. A polgármester fia két hónappal az esküvője előtt nem a menyasszonyát viszi szórakozni, hanem a munkagépeket bütyköli. — Ha pörög a traktor, én már jól érzem magam — vallja be. — Tavaly még nem hittem, hogy megtanulok egyszer szántani! Hatalmas kórótenger volt az egész, alaposan meggyötrődtünk vele. Az idén derül ki, hogy mit ért a küszködésünk. A mama féltőn-büszkén meséli, hogy a munka dandárjában a 26 éves fiatalember képes éjszaka is dolgozni a földeken, s hajnalban indul a munkahelyére. A családfő fölszerelte a gazdaságot a legfontosabb gépekkel, s a fiúnak ez vonzerő. A nagyobbik fiú — aki az ikerház másik felében lakik — nem érdeklődik a mező- gazdaság iránt, ő a szakmája „bolondja”. A család mindhárom fér- fitagja villanyszerelő, s ez a tény nagy segítség volt az öt évvel ezelőtti építkezéskor. A házban néhány állatbőr a családfő kedvenc időtöltését jelzi, a vadászatot. Valójában nem a trófeaszerzésért, hanem a sétáért járja az erdőt, figyeli a vadak vonulását; kikapcsolódás a természetközeliség. Nem titkolja, hogy időnként jó összeülni a vadásztársakkal, s ínycsiklandozó vaddisznópörköltet főzve boroz- gatni, vadászélményeket föleleveníteni. Ám a falu élén töltött tíz évben csak néhanap jut ilyenre idő. Izményi Éva Kilenc gyermekkel, boldogan „Nem vagyunk csodabogarak, nekünk ez a természetes” FOTÓ: KIRÁLY J. BÉLA Madarász Dezső és családja Bodrogon él, a Menedék alapítvány otthonában. Feleségével kilenc gyermeket nevelnek, a négy saját csemete mellé még ötöt vettek magukhoz. — Négy éve jártunk itt először, szemlélődni, s akkor nem értettük a látottakat. Akkoriban két gyermekünk volt, elképzelhetetlennek tűnt, hogyan lehet így élni — emlékezik vissza Madarász Dezső. — Hazaérve aztán, egymástól függetlenül, rájöttünk, hogy ez az a küldetés, ami nekünk rendeltetett. Nevezhetjük isteni sugallatnak, megvilágosodásnak... — így tervezték az életüket, sok gyerekkel? — Nagy családot szerettünk volna mindig is, három gyereket — mondja a felesége, Ágnes. — Amikor ideköltöztünk, akkor vártuk a harmadik babát. Két hónapon belül már hat apróságról kellett gondoskodnunk, mert négy állami gondozott gyermeket is magunkhoz vettünk: a legidősebb négyéves, a legkisebb négy és fél hónapos volt. Azután született meg a pici babánk, s került hozzánk az ötödik fogadott csemeténk: tizenegyen lettünk. — Hogyan illeszkedtek be a gyerekek? — Nem volt könnyű, de ösz- szekovácsolódott a család. — meséli mosolyogva az édesanya. — A sajátjaink testvérként, nagy-nagy szeretettel fogadták az új családtagokat, s lassanként ők is megtanulták ezt viszonozni. Amikor a legkisebb született, már ők is ugyanúgy várták a testvérkét. — Lehet egyformán szeretni a saját és az örökbefogadott gyerekeket? — Lehet, sőt kell is — válaszolnak szinte egyszerre.— A hitünk segít ebben: minden nap azért imádkozunk, hogy legyen erőnk teljesíteni a küldetésünket, hogy meglegyen bennünk a vágy: én szeretni akarom ezeket a gyerekeket. Az örök- befogadott gyerekeink ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint a sajátjaink, nincs megkülönböztetés, de ők mégiscsak másabbak, mint azok, akik teljes családba születtek. Talán még nagyobb odafigyelésre, toleranciára van szükség velük szemben. Meg kell tanítani őket családban élni, s ehhez nagy türelemre van szükség. Mindegyikük hozott magával valamit, öröklött dolgokat, sebeket, amiket megváltoztatni nem lehet. De ha elfogadjuk és szeretjük őket, akkor teljes és értékes ember válik belőlük. — Hogyan telik egy napjuk? — Negyed hét körül ébredünk, reggelit készítünk a férjemmel. Másfél kiló kenyér, fél kiló párizsi, két liter tej és egy doboz Rama fogy el ilyenkor. A gyerekeket elindítjuk, kettőt iskolába, ötöt az óvodába. A délelőtt minden nap a takarításé, főzésé, no meg a mosásé — mutat az előtérben kinyitott két hatalmas ruhaszántóra. — Igaz, egy mosógépünk van, de az szinte megállás nélkül megy. A férjem eközben a ház körüli teendőket végzi el. Ebéd után van másfél órányi szabadidőnk, ezt tanulásra fordítjuk: mindketten a baptista egyház misz- sziói főiskoláján tanulunk. Délután hazajön mindenki. Uzsonna után még tanulunk a nagyobbakkal, aztán kinti játék, séta. Este a szokásos program: vacsora, fürdetés. Minden este felolvasunk a gyerekeknek, történeteket, bibliai részleteket, s utána beszélgetünk róla. Amikor a picik elalszanak, ránk még vár a házimunka és a tanulás. — Szabadidő', pihenés? — Nem is tudnám megmondani, hogy mikor voltunk utoljára színházban vagy moziban. Évente egy hétvégére utazunk el kettesben, s a házassági évfordulónkon vacsorázni viszem a feleségemet. — Nem sokan vállalnák ezt... — Nem vagyunk csodabogarak, nekünk ez a feladatunk, ez a természetes — mondja Ágnes. — Nehéz, de mozgalmas, érdekes és gyönyörű. Nálunk mindig történik valami. Mindegyik gyermek külön egyéniség, ezt nem szabad elfelejteni. Azt hiszem, ma az a legnagyobb baj, hogy az emberek csak a rosszat keresik egymásban, nem a közös vonásokat, az értékeket. Pedig mindenkinek vannak jó tulajdonságai értékei, amit becsülni kell. Mi megpróbáljuk eszerint nevelni a gyerekeket. — Milyen útravalóval indítják majd ókét? — Szeretnénk, ha mindegyikük szakmát tanulna, de nem elérhetetlen álom a továbbtanulás sem. Felnőtt korukban is visszatérhetnek ide bármikor, ott állunk a hátuk mögött. Mind a kilenc gyerekünk gyerekeinek mi igazi nagyszülei szeretnénk lenni. De a legfontosabb, amit útravalóul szeretnénk adni, hogy becsületes, tiszta szívű emberek legyenek. Jakab Edit Sűrű nyomorúság Istvándi peremén Istvándiban mindenki vár valamire: ki a segélyre, ki a tüzelőre, ki csak egy szelet kenyérre. Otthonok, földes szobákkal, és szívet tépő panasz. Istvándi lakosságának a fele cigány — csaknem 400 ember él nyomorúságos körülmények között. Vérfagyasztó dolgok is történtek már itt; tavaly hat késszúrással ölte meg testvérét egy férfi — állítólag egy szelet kenyérért... S megesik, hogy részeg szülők fejszével űzik ki a házból gyerekeiket. A többségre azonban nem ez a jellemző. Gyarmati Józsefék tizenöten élnek — szűkösen — otthonukban. A kölcsön törlesztése jövőre lejár, de nem tudnak fizetni. Lehet, hogy kilakoltatják őket? Az önkormányzattól kapják a segélyt, s jól beosztva mindenkinek jut harapnivaló... — Jöjjön csak be hozzánk — invitált be Göjtenár Jánosáé. — A szegénységet nem lehet takargatni, és tagadni sem akarom. A gyerekek munkanélküliek; unokám, a csöppség sokat betegeskedik. Rendkívüli szociális segélyt kapok, abból tartom el ezt a nagy családot. A szobában, ahol laknak, nincs égő a foglalatban; a bekapcsolt tévé adja a fényt. Göjtenár Jánosné havonta vesz 50 kiló lisztet, abból süt kenyeret meg pogácsát. — Ma lencsét főztem ebédre — mondta —, de vacsorára már nem jut. Régen elmentem kéregetni. Most? Mit kérjen a szegény a szegénytől?... Ha nem lesz mit ennünk, majd nézzük egymást... A munkanélküliség a cigányok között a legnagyobb. Istvándiban negyvenkilencen kapnak jövedelempótló támogatást. Károlyi János, a szociális bizottság elnöke állítja, hogy az itteni cigányságot engedték elkanászodni. — A felemelkedésért persze maguk tehetnek a legtöbbet. De hát őszintén: a cigány nem a kitartásáról híres. Elmondta azt is: alkalmi munkákkal, átképzésekkel próbálnak segíteni rajtuk. — Tavasz végén már a gyógynövénygyűjtés is megindul — mondta Károlyi János. — Meg itt van a közhasznú munka, amely a munkaadónak kedvezményes munkaerőt jelent... Orsós Jánosék a Rákóczi utca 13. szám alatti házban kilencen élnek a szoba-konyhás házban. Nemrég beszakadt a tető; úgy-ahogy összetákolták. Van mosógépük, s ott a parabolaantenna is. — Még szerencse — mondták —, hogy a gyerekek naponta egyszer esznek főtt ételt a napköziben. Ezt az önkormányzat fizeti. Pavelka Jenó't, a polgár- mestert sokan sajnálják, de ezzel nem sokra megy. — Már kétszer elutasították pályázatunkat — mérgelődött. — Mi harmadszor is beadtuk, mint önhibáján kívül hátrányos helyzetű település. A pályázati pénz mintegy négymillió forintot jelentene. A kerítés nélküli udvar, földes padlatú ház, dohányzó gyerekek látványa mindennapi Istvándiban. A szegénység azonban leginkább a Rákóczi utca 38. számú, zsúpfe- deles kunyhóban érzékelhető. Orsós György négy éve él itt az egyetlen, másfélszer kétméteres helyiségben. — Nincs semmi jövedelmem — mondta —; alkalmi munkákat vállalok, hogy éhen ne haljak. Ma például még egy falatot sem ettem. Lássa, ezt a darab szalonnát kaptam, de kenyér nincs hozzá. Orsós György nem szé- gyelli a nyomort. Mutatta szekrényét is, melyben a ruhától kezdve az edényekig minden található. Az asztal alatt műanyag kanna; önt belőle, hogy lássam, vízzel van tele. — Nem lopok én; nem akarok börtönbe kerülni — mondta. — Dolgoztam Barcson, Da- rányban, de most nincs munkahelyem. Pedig elmennék dolgozni. Négy osztályt végeztem, a nevemet is leírom, ha kéri... Rég ettem valami finomat — mondta búcsúzóul —, nem is emlékszem már, hogy mikor. Csak az újságpapírba csavart cigányszimfóniát szívom, az ilyen büdös... Nem tudtam szóhoz jutni. Láttam szegénységet több helyen is: Darányban, Babó- csán... De olyat, amilyen Istvándiban van, még sehol. Gamos Adrienn Kadarkúton könnyű gyökeret verni
