Somogyi Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-23 / 46. szám
1995. február 23., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP MŰVELŐDÉS 9 A NAT-os oldalon állunk A nemzeti alaptantervről nagyokat lehet vitatkozni mostanában, például azt eldöntendő, hogy csupa nagy kezdőbetűvel illendő-e írni: mármint NAT, vagy csupa kis kezdőbetűvel, mint jelentőségét nem kisebbítendő magam is írni merészeltem, vagy kompromisszumosán, így: Nemzeti alaptanterv. Két mondat A közoktatás fejlesztésének stratégiája (1994. december) című vitaanyagból: „A tudásszint nemzetközi ösz- szehasonlító vizsgálatai szerint, a magyar közoktatás színvonala általában jónak tekinthető. ” Nyolc sorral lejjebb: „Az általános iskolák és a középiskolák túlnyomó többségét konzervatív hagyományok és avult nevelési-oktatási módszerek jellemzik. ” Akkor most mi van? Most leginkább (és újra csak) vita van. Minélfogva egyáltalán nem tragikus, ha egy vitaanyagban ellentmondani látszó megállapítások is megfogalmazódnak. Ha mindazok, akiket érint, megállapodásra jutnak végre. Ám nem csak az idézett stratégiai dokumentum a viták tárgya manapság, hanem az 1993. évi három oktatási törvény módosítása is, melyekről az idézett dokumentum megállapítja, hogy előkészítésüket „egymástól elkülönült szervezetek végezték, előzetes egyeztetés nélkül." Most viszont az egyeztetések időszakát éljük, a szálak egyetlen tárca kezében összpontosulnak, s nem csupán a stratégia és a törvénymódosítás kapcsán, hanem a harmadik szálon is, amiről manapság a legtöbb szó esik: a NAT, vagyis a nemzeti alaptanterv kapcsán is. Melyet pedagógusok, s az erre hivatott szervezetek ezidőben véleményeznek, vitatnak meg. Mert NAT még nincs, csupán a tervezete... Nem tagadom, a helyzetbe vegyíthető lenne némi kajánság is, amikor az ember szakemberek körében máris (vagy mégis?) azt hallja: vajon a fent idézett három dpkumentum szervesen, logikusan, átgondoltan épül-e egymásra, „apróbb ellentmondásokat” leszámítva, amelyek túlmutatnak majd ön- magukon a másik irányába, avagy újabb kérdőjelekhez vezetnek. Mégis, mellőzném a ka- jánságot a tanáros türelemmel megáldott fejcsóválás láttán, amely arra int, hogy ha már egyszer tapasztalható „fent” bizonyos kapkodás, „lejjebb” nem árt a tolerancia. A jobbat akarás feltétlen feltételezése. S ez azt jelentené, hogy közoktatásunk holnapja, legyen bármily ellentmondásos is a mai helyzet megítélése, azért ne politikai széljárások, pártérdekek át és felhangolt ítéletei, vagy előítéletei szerint haladjon, hanem a szakmai realitás alapján. Ámbár bujkál bennem a kisördög, miszerint: ki hivatott arra, hogy eldöntse, valamely vegytisztának áhított szakmai kérdés, mikor és miáltal válik politikaivá... Arról viszont beszélni kellene, hogy ezen „ötödik” változat miként épül az előzőkre, azok hibáit elhagyva, értékeit megőrizve: s valóban konszen- zusképes-e. A kiindulópontokat elsőként Somogybán egy maroknyi szakember fogalmazta meg, korántsem a lezárás, sokkal inkább a vitára gerjesztés, a további tapasztalat- gyűjtés szándékával. Történt ugyanis, hogy a Magyar Pedagógiai Társaság Somogyi Tagozata "első fecskeként” nyilvános ülést hirdetett a tárgyban. Maradjunk annyiban: jöttek jelzések, de főként a társintézmények , szervezetek vezetői, akik elmondták a kamara, a megyei pedagógiai intézet részéről, hogy milyen irányokat vesz most (és majd) a feldolgozás, a tapasztalatok horizontális és vertikális összesítése, vagyis mindenki tegye a maga a dolgát. Abban mélyen egyetértek dr. Walter Károllyal a megyei tagozat elnökével, hogy minden tapasztalatot továbbítani kell, elrendezni a kérdés mentén, hogy kell-e NAT. Amennyire egyértelműnek mondható a kell, annyira szerteágazó, a hogyan, s mire kell, válasza. Néhány „törésvonal” máris betájolható, amely remélhetőleg némi „fejtörésvonalhoz” is vezet majd. Nevezetesen: a dokumentum szabad pedagógiai szelleme és az iskolaszerkezet struktúrája között; a tantárgy- csoportok és a képzettség, szakképzés irányai (arányai) között; aztán aközött, hogy kinek mit jelent az ötven százalékos minimumterv, nem is szólva arról, hogy ”ki fizeti majd a révészt?”, vagyis az elgondolásoknak ki, hogyan, milyen buksza szerint biztosítja majd a fedezetét; s mint a pedagógusszakszervezet jelezte, hol jár(hat) ez a szakemberek érdeksérelmével. Szerintem ezek a lényeges, alapvető kérdések amelyek eldöntése után majd láthatóvá válik, hogy nálunk kialakulhat tantervpiac is, az adok-veszek logikája szerint, s a közoktatási „olló” szélesre nyílik, a sebesen előrehaladok és a sebesen elmaradók között, melynek okán a sok év gyakorlatában edzett tanárfejek okkal gondolkodnak el azon, amit úgy nevezünk: esélyegyenlőség... Troszt Tibor Az engedelmességtől a bűnözésig Az óvodákban csak a feltűnő mértékben fogyatékos gyerekeket szűrik ki, pedig a korai felismerés volna a kívánatos — állítja sok évtizedes pedagógiai gyakorlattal a háta mögött Böröcz János. Az Öreglakon működő, Somogy Megyei Általános Iskola és Diákotthon , igazgatója szerint érthető az is, hogy a család és a nevelők esélyt akarnak adni a gyereknek, de — állítja — a hagyományos iskolai keretek közé került fogyatékos esetében a dolog éppen fordítva sül el. A „normál” iskolában megtűrt debi- lisek súlyos személyiség-sérülést szenvednek. Az 1976-ban létesített öreglaki iskola kezdetben hat, később már nyolc osztállyal működött. A szűkös viszonyokra jellemző, hogy van olyan tanterem, amelynek galériája egyben a bentlakók hálóhelye is. Nincs pénz se a felújításra se a bővítésre. A 113 iskolaköteles gyermek oktatására berendezkedett épület egyben nyolcvanszemélyes diákotthon is. — Fölösleges hangsúlyoznom, hogy az enyhe fokban eltérő értelmi fogyatékosok esetében mennyire fontos a technikai képzés — folytatja az igazgató. — Legtöbbjük ugyanis tőlünk kikerülve az ország különböző szociális foglalkoztatóiban keresi majd meg a kenyerét kétkezi munkásként. A legjobbak előtt pedig nyitva állnak az úgynevezett speciális tagozatok, ahol elsajátíthatják az egyszerűbb szakmákat. A korszerű technika-szoba azonban csak az új, 10-12 tantermes iskola kialakításával párhuzamosan valósulhat meg. A fenntartó megyei önkormányzattól bírunk egy tavalyi ígérettel, miszerint az idén 8-10 millió forintot áldoznának erre. Öreglakon nincsenek párhuzamos osztályok; a leegyszerűsített, lényegretörő tananyagot 12-14 tagú kiscsoportokban oktatják. A debilisek nehezen kezelhetők, s felfokozott érzékenységgel reagálnak a környezeti hatásokra. — Akadnak lányok, akik őszintén megmondják: „igazgató bácsi, én már nem tudok maguknál megmaradni.” Együttélések, ivászatok, nemkívánt terhességek vannak mögöttük. Ez a mai szigorú rendszerünkbe csak kínlódva préselhetők be. Elvileg — legkésőbb — első-második osztályban kellene idekerülniük: velük nyolcadikra szép eredményeket lehet elérni. De a serdülőkorú, elcsavargott, ferde hajlamúak és bűnözők közé keveredett debilisekkel, ha vissza is hozzuk őket, már alig lehet valamire jutni. A statisztikai adatok szerint Magyarországon ma az összné- pesség 10-12 százalékára érvényes a „másság” megjelölése, amelybe a beszédhibástól az idiótáig sokan beletartoznak. Az alapfokú oktatásban részt vevő értelmi fogyatékosok aránya ezen belül „csak” 3,2-3,6 százalék. — Azt hittük, a népesség csökkenésével a fogyatékosok száma is csökken. Azt, hogy ez ennyire nincs így, az intézményünk iránti állandó érdeklődés is jelzi; az egész megyéből jönnek, s a bejáróktól az állami gondozottakig terjed a skála. A hazai gyógypedagógiának volt egy olyan korszaka, amikor a debilisek egy padban ültek a normál értelmi képességű társaikkal. A kiválasztódás vagy integráció polémia azóta sem ért véget; hívei mindkét tábornak szép számmal akadnak. Az átlagosnak mondható inteligen- cia-kvóciens alatt teljesítő debilisek között is nagy a szóródás, attól függően, hogy agyhártyagyulladás vagy elhalva születés okozta-e náluk a fogyatékosságot. — Ennek megállapításához az édesanyák kikérdezése kell. Helyesebben kellene — mondja Böröcz János. — Az állami gondozott gyermekeinknél erre, sajnos, alig van lehetőség. Én, személy szerint ellenzem az integrálást; egy középsúlyos értelmi fogyatékos és egy debilis gyerek között ugyanis óriási a nevelhetőségbeli különbség! Míg előbbinek több hónapra van szüksége ahhoz, hogy megtanulja a cipőjét befűzni, addig az utóbbi képes a folyamatos munkára és tanulásra. Mi arra törekszünk, hogy diákjaink állandóan le legyenek kötve, mert ha nincs mit csinálniuk, bizony hamarost eszükbe jut törni-zúzni... Csíky K. Erika Simára teátruma Sáfár Mónika SIMARA LÁSZLÓ FELVÉTELE Simara László színházi fotói láthatóak március 12-ig Kaposváron a városi művelődési központban. Igaz, a meghívó „fényfestményekre” invitál, s az emberben elültet bizonyos előzetes gyanakvást, hogy itt amolyan fellengzős, szakmai trükkel találkozik majd. A látottak után azt hiszem, mégsincs semmiféle fellengzősség, „csupán” annyi, hogy egy tehetséges, színházban élő-gondolkodó ember, valamiféleképpen bizonyítani tudja, hogy egy jó fotó képes megörökíteni valamit az előadások megismételhe- tetlenségéből. Avagy egyetlen képbe sűríteni; jelezve, kép és gondolatsorokat elindítva mindarról, amiről az előadás szól. Ahogy Simara László képeit nézegeti az ember, következtetésképpen eszébe jut, hogy az amit kapott, egy színház több előadásban testet öltő sokszínű törekvéseinek „látlelete”, egyaránt feltételez valami szerves teátrumi kötődést és nagyfokú, jószemű, biztos érzékű fotósra valló technikai tudást. Mert ezek a fényfestmények, többek, másak, izgalmasabbak, mint a megszokott színházi felvételek, nem egy közülük akár a drámakönyv borítójaként vagy képzőművészeti igényű plakátjának alapjaként illusztrációja is lehetne a színházi produkciónak. Minélfogva úgy véli a szemlélő, hogy Simara nem pusztán fotósa a színháznak, hanem beavatója, tudósítója, in- terpretátora is. Aki vagy egy elkapott pillanatban, vagy a nagyon jól átgondolt stratégiaitaktikai terv alapján szimatolva kiválasztja, hogy mikor, hol, mit kell megörökítenie. Mikor kell közelhoznia, kinagyítania az arcot a figurát, akár a szerepében vagy a szerepére készülő összpontosításában, olykor kíméletlenül a szerepbe „ájult” torzulásaiban is, mikor kell kompozícióba simítva „Simara módra” arról szólni amiről az előadás szól. Amiről a Csiky Gergely színház előadásai szóltak a legutóbbi évadokban. Bár legyen igaza a tárlatot nyitó színésznőnek Molnár Piroskának, hogy adassák meg: mindez albumból is üzenjen a nézőnek... (Tröszt) Reneszánsz játszóház Reneszánsz játszóházba hívja az érdeklődőket a hét végére a budapesti Történeti Múzeum. A várbeli játékteremben szombaton több ügyességi vetélkedőn vesznek részt a vendégek. Kézműves mesterek - fazekasok, bőrművesek, faesztergályosok, ruhakészítők - bemutatóját tartják, s portékáik megvásárolhatók. Koncertet ad a Camerata Hungarica, illetve a Musica Historica együttes. A „reneszánsz” forgatagot bohócok, dalnokok is szórakoztatják. 45 somogyi csapat a vetélkedőn Országos történelmi vetélkedő kezdődött tavaly a középiskolás diákok számára. Az idén a honfoglalás, az Árpád-kor a témája a feladatoknak. Somogybán befejeződött az első forduló, amelyre negyvenöt csapat nevezett be. írásos feladatokat oldottak meg a részvevő tanulók, akik a helyi ismeretekből is vizsgáztak. A középiskolai honismereti mozgalom legaktívabb diákcsoportjai a vidéki középiskolákban működnek — mutatták a pályázatok. A megyei döntőt március 25-én tartják Kaposváron. Néptáncot tanulnak a pedagógusok Húsz lelkes tanító, általános iskolai és középiskolai tanár vesz részt azon a tanfolyamon, amelynek a kaposvári Gyakorló Általános Iskola ad otthont. A tanfolyam célja: a pedagógusok fölkészítése a néptánc- és társastánc-oktatásra. Szakkörökben, napközis foglalkozásokon hasznosíthatják tudásukat a tanfolyam részvevői a következő tanévtől. A tanfolyam anyagáról videófdm is készül, s ezt valamennyi részvevő megkapja segédanyagként. Úszni tanulnak a gyékényesi nebulók A gyékényesi óvoda 35 ezer forintot nyert pályázat útján az úszásoktatás megszervezésére. A szülői támogatás sem maradt el, hogy a gyerekek heti három alakalommal a nagykanizsai uszodában sajátítsák el az úszás alapismereteit. A gyékényesi iskola vezetése további 50 ezer forinttal járult hozzá, hogy a kicsinyek megtanuljanak úszni. Azért is szorgalmazta az óvoda az úszásoktatás bevezetését, mert a falu térségében összefüggő, mélyvizű tórendszer van. Középiskolákban vállalkozástan Alapfokú vállalkozási ismeretek oktatását kezdik meg tavasszal három Veszprém megyei középiskolában. Az újszerű képzés indítását a megyei vállalkozási központ finanszírozza, pályázat alapján. A támogatásra pályázók közül a pápai Jókai Mór Közgazdasági Szakközépiskola és a Türr István gimnázium meg a sümegi Kisfaludy gimnázium felelt meg a feltételeknek. A vállalkozástant azok a pedagógusok oktatják, akiket a megyei vállalkozási központ erre felkészít és folyamatosan ellát szakkönyvekkel, információkkal. Hiszünk mégis a versben Az olvasó bizonyára emlékszik a Budapest sportcsarnokban 1994 kora tavaszán megrendezett koncertre. Akkor is emlékszik, ha nem volt ott — a közel tizenötezer néző előtt föllépő Koncz Zsuzsa, Bródy János, Hobó, Zorán és a többiek előadását ugyanis azóta jóformán minden magyar tévé számtalanszor, különféle részletekben, összeállításokban közvetítette már. Ennek a Hiszünk a dalban című koncertnek a bevételéből született meg a Független Magyar Művészeti Alapítvány. Kuratóriumának elnöke vagyok. Két alelnökünk: Baja Ferenc nyíregyházi népművelő (akkor még nem volt miniszter) és Marx József filmesztéta lett. Az előadás kezdeményezője Jancsó Miklós és Böjté József volt. Előbbi egyben rendezője, utóbbi — és az ő Kreatív Média Műhelye — az esemény producere. Most nagyjából ugyanez a csoport József Attila kilencvenedik születésnapjának méltó megünneplésére készül. A szervezőbizottság elnöke Farkasházy Tivadar, a Hócipő főszerkesztője (különben bala- tonszárszói telektulajdonos). Tagjai: Bereczk Gyula, Szárszó önkormányzatának elnöke, Jancsó Miklós filmrendező, Jordán Tamás, a Merlin Színház igazgatója, Böjté József, a producer, valamint alulírott, az alapítvány nevében. A terv: a szervezendő emlékest bevételéből József Attila tragikus halála színhelyén, Balatonszárszón emlékművet kívánunk állítani. Szegény az ország — a versért és a költőért azonban képes talán összefogni. Csak pénzünk hígul, a vers örökkévaló és tömör. Csak nagy költőitől megfosztva lehetne kicsinnyé tenni a nemzetet. Velük: mindenkor nagy. A művészet birodalma nem mérhető négyzetkilométerekben, és nincs az a Trianon, amely költőinket el vehetné. Hiába esett határon túlra Nagyszalonta, Arany János mindünké. S a sort folytathatnám. Szárszó és József Attila műve, élete és halála is a miénk. Balatonszárszóé és Budapesté, „vidéké” és fővárosé. Bodor Pál
