Somogyi Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1995. január 7., szombat Elő klasszikusok Takáts Gyula versválogatása SZIRMAY ENDRE: Búcsúzkodók Bellyei Lászlónak Az elmenők mindig köszönnek a csöndet gyöngyöző időnek; a múlás selymét elsimítják, szívüket a végtelenre nyitják. Csodát valóra igazítanak, hogy ragyoghasson minden pillanat; sorsokkal mérik, mi következik, tett a tettel bennük szövetkezik, s ahol éveiken átzuhog a fény, kiteljesedik minden szép remény, mert tudják: mind, akik itt maradtak, megtartják minden pillanatnak szándékaink sziklatömbű mását, emberségünk ember-tisztaságát. Dráma és nevelés pályázatból A „Pedagógus szakma megújítása” című projekt pá­lyázatán nyert támogatásból, a budapesti Korona Kiadó gondozásában jelent meg Tolnai Mária Dráma és neve­lés című füzete. A kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanító­képző Főiskola adjunktusa a drámapedagógiáról, mint ta­nulási módszerről értekezik és a pedagógusképzésben betöl­tött szerepét elemzi. Műfordítási gyöngyszemek Verseskötet, kultúrtörténeti esszé, krimi és humoros csa­ládregény egyaránt található az Európa Könyvkiadó e havi újdonságai között. Az Európa Diákkönyvtár sorozatban jele­nik meg válogatás a francia szimbolizmus három legna­gyobb alakjának verseiből. Baudelaire, Verlaine és Rim­baud költeményei Babits Mi­hály, Tóth Árpád és Szabó Lő­rinc tolmácsolásában egyúttal a magyar műfordítás-irodalom gyöngyszemei is lettek. Wenders-filmek az évfordulóra Wim Wenders német film­rendező születésének 50. év­fordulója tiszteletére indít ret­rospektív sorozatot a buda­pesti Goethe Intézet a Magyar Filmintézettel közösen, január 9. és 30. között az Örökmoz­góban. A nyitónapon láthatják az érdeklődők a Nyár a város­ban, illetőleg az Alabama: 2000 fényév című munkákat. A kapus félelme a tizenegyes­nél című filmet szerdán vetítik. Magyar színház a tengerentúlról A New York-i Magyar Szín­ház is részt vesz a Határon Túli Magyar Színházak VII. Fesztiválján, amelyet a közel­jövőben rendeznek meg Kis­várdán. A New York-ban mű­ködő társulat először lép fel a fesztiválon. A tengerentúlról még egy magyar társulat ér­kezik, a torontói. Alapítványi támogatás­sal és nemes céllal szüle­tett meg az Örökségünk könyvsorozat, amely — ugyan ki nem mondva, de az értékre figyelve — az élő klasszikusokat mutatja be. Kiadóként a Trikolor és az Intermix kiadót sikerült meg­nyerni Dupka György kárpátal­jai írónak, a sorozat szerkesz­tőjének. Á kiadványok ungvári nyomdában készülnek. A szü­lőföld, Somogy is hozzájárult a könyv kiadásához, Tab, Ka­posvár és a megye önkor­mányzata támogatta. 1930-tól a legújabb versekig válogatott verseiből a sorozat napokban megjelent, legújabb kötetébe Takáts Gyula, Kos- suth-díjas költő. „Az innen és a túl” című kötet jelentősen eltér a gyűjteményes kötetek­től. Azoknál szigorúbb, fe­szesebb a válogatás: az életmű lényegét, filozófiáját is sugározza felépítése. A szerző válogatásában olyan verseket találunk a karcsú kötetben, amelyek ugyan is­merősek, ám sorba helyezé­sük új dimenziókkal lepi meg az olvasót. — Nem soroltam ciklu­A középfokú oktatás tabi jö­vőjéről folyik a vita a város­ban: jelenleg a siófoki gimná­zium kihelyezett tagozata mű­ködik. A város képviselő-testülete májusban határozatban mondta ki: 1995. szeptember 1-jével önálló gimnáziumot alapítanak, részben önálló gazdálkodással. Az alapító ok­iratot a jegyzőnek január 1-ig kellett volna elkészítenie. A humán bizottságnak pedig azt meghatározni, hogy milyen sokba, mint hajdanán kötete­imben, a verseimet. így ter­mészetes folyamatosságban ismerhetik meg olvasóim a mediterrán jellegű világot és lírát, amelyben élek és dol­gozom — vallja a költő. Talán az eddigieknél is jobban kirajzolódik Takáts költészetének két alappillére: a materiális valóság és a líra, a pegazusi szárnyalás. A vi­lágmindenség titkait kutató költő legegyénibb vonása, hogy a valóságként érzékel­hető bemutatása mellett a felszín mögötti titkokat is ke­resi. A szépen túli messze című versében például így ír: Zöld és csontszín alapok... Én kedvelem az élő és holt virágokat. Ők mindig voltak és vannak velem. Beszélgetünk a Teljesről sokat... A materiális környezetnek, a világnak hangja van — ítéli meg a költő. Az ihlető való­ság, mint a repülőtér kifutópá­lyája, bocsátja útjára a szár­nyaló költői képzeletet, amelyben a misztikum és a líra egyaránt a minden titkok közvetítője. Várkonyi Nándor, az egykori pécsi barát „rej­tőzködő költészet”-nek ne­legyen a gimnázium szerke­zete. Ez az anyag azonban nem készült el. A tabi középiskola vezetői­nek eltér a véleménye a régi közgyűlés álláspontjától. Sze­rintük a komplex oktatási for­mát meg kell tartani, vagyis biztosítani kell a gimnáziumi, a szakközépiskolai oktatást és a szakmunkásképzést. Az isko­laszék úgy látta, hogy a gim­náziumi képzés sokkal bizton­ságosabb, ha a megyei ön- kormányzat a fenntartó, mint vezte Takáts Gyula líráját. Épp e rejtőzködés mögött fe­dezhetjük föl sajátos filozófiá­ját is. Remetének is mondhat­nánk néhány verse alapján, de cellájában nem elzárkózó a világtól, hanem csupán on­nan figyel a világra, hogy va­lójában kitárulkozhasson. Ezzel a költői magatartással a magyar költészet sajátos színét nyújtja. A rendről ejtve néha szól című verse talán kulcsot ad azok kezébe is, akik kevésbé ismerik Takáts Gyula költé­szetét. Két versszakot idézve is kitűnik a költői summázott szándék. Akár a virág, vagy a tégla kitöltjük ezt a mély teret. Bibékkel vagy reszkető zölddel, miként a pontos ismeretlenek... A csúcsról így lejt égre út s talpunk alatt csillog a fény. Köztük a rendről ejtve néha szót a csillagokba üt egy költemény. Ezeknek a soroknak a be­vezetője egy cella emlékét idézi. Ám hogy „rendbe rak­tam itt a cellám” — írja, kitá­rulkozik a fény, és megszüle­tik a költemény. Horányi Barna ha városi pénzből finanszíroz­zák az önálló gimnáziumot. Javaslatukat elküldték a város vezetőinek is azzal, hogy te­gyenek le szándékukról és a helyi gimnázium alapításával kapcsolatos határozatát mó­dosítsa. A döntés vissza van még: ha elkészül az oktatás-fejlesz­tési program, akkor ennek fi­gyelembevételével döntenek majd, hogy lesz-e önálló gim­názium a városban. Krutek József Dr. Bellyei László, a tanító­képző főiskola nyugalmazott tanszékvezetője írt színdara­bokat (még szülővárosában, Beregszászon), elbeszélése­ket, tanulmányokat, esszéket, irodalmi kritikákat. Dolgozott a Somogyi írás szerkesztőbizott­ságában, 1957-1963-ig a So­mogy Megyei írócsoport el­nöke, majd titkára volt, s jó ideig a Somogyi Néplap szer­kesztőségi lektora is, elhunyt, és 1994. december 21-én szűk családi körben temették el. Bellyei László öt évig vezette egy anyanyelvi tantárgypeda­gógiai kísérlet munkáit és gya­korlatait. S mindemellett egy negyedszázadig nevelte, ok­tatta a jövő magyar pedagógu­sait. Mindezt azért teljesíthette, mert — tehetségén kívül — egész élettevékenységét, egyéniségét a humanitás, em­bertársainak tisztelete, a ki­tartó, magas színvonalú munka, a nyíltság jellemezte. Minden gesztusában, tanári és emberi megnyilatkozásában je­len volt a másokért érzett fel­elősség, az őszinteség, a sze­rénység. Mindig az igazabbat, a jobbat, az emberibbet ke­reste. Meg a méltányosságot. S ha olykor feltűnt egy-egy ár­nyék a nyugalom és a sikeres munka nyomában — volt ereje józanságával, bölcsességével, egészséges humorával elosz­latni az árnyakat. Mindezt akkor is érvényesítette, amikor be­osztott tanár, gimnáziumi igaz­gató, kísérletező kutató, iroda­lomkritikus vagy tanszékvezető főiskolai tanárként dolgozott. Bölcs magatartása, nyugodt munkatempója, megértő — vagy ha kellett, jó humorú megoldásai — mindenkit le­fegyvereztek. Tudta, bár meg­nyilatkozásaival nem hangsú­lyozta Hérakleitosz igazát: „Az út, amely emelkedik, s az út, amely lejt: ugyanaz az út”. Dr. Bellyei László a maga út­ján egyenesen és emelt fővel ment végig. A vers, mellyel a pályatárs most elköszönt, 1977-ben — nyugalomba vonulásakor — született, s a Maroknyi sors című kötetben jelent meg. Tab és a gimnázium Adj még egy kortyot, Manci! A sápadt-rozsdabarna bundájú macska lus­tán emelte föl fejét az ismerős kopogásra. Gazda- asszonya — hatvanéves, egyedül élő nyugdíjas tanárnő — kissé bosszankodva tessé­kelte be a barátnőjét; egy istá- poltját szerette volna megláto­gatni, már a kabátját készült felvenni. A vendég szuszogva hup- pantott le szokott helyére, a kanapé sarkába. — Adj egy korty pálinkát — mondta fáradtságtól fátyolos hangon. Barátnője, Manci, tudta: Gizi csak akkor iszik, ha valami tra­gikus hatás éri. Igaz, ebből jócskán kijutott neki. Még a polgári iskola első osztályában ismerkedtek meg és lettek örökké civódó, de egymás hiányát alig tűrő barát­nők. Gizi szülei a várossal egy­beépült faluban gazdálkodtak. Életmódjukat egyetlen érték: a pénz-, a vagyonszerzés hatá­rozta meg. Egyszem gyerme­kük különösen az anyjától távo­lodott el emiatt. Amikor a számviteli főiskolát elvégezték — mindvégig egy szobában laktak —, mindketten a szülővárosukban kaptak állá­sát: Gizi az OTP-nél, ő pedig egykori alma máterét, a köz- gazdasági szakközépiskolát vá­lasztotta. Gizi — bár csinosnak nem volt mondható — gyorsan párra talált. Egy halkszavú, szorgal­mas, tizenkét évvel idősebb au­tószerelő felesége lett. És szinte az esküvővel egyidőben megkezdődött a harca, szusz- szanásnyi pihenést sem magá­nak, sem a környezetének nem hagyón ádáz küzdelme a pén­zért, a karrierért. Harminckét évesen vezetője lett az OTP helyi fiókjának; 23 év után on­nan is ment nyugdíjba. Egy cik­lus kivételével tagja volt a vá­rosi pártbizottságnak. Néhány év múlva nagy épít­kezésbe kezdtek. A munkát Gizi szervezte, párt- és üzleti kapcsolatainak teljes beveté­sével. Férje a pártgarázsban dolgozott, mellette munkát vál­lalt egy maszek szerelőnél. Már a vakolást végezték az emeletes épületen, amikor pár­ját holtan találták meg a város szélén, a kormányra bukva. Egy kocsit vitt ki próbaútra a kisiparos műhelyéből. Józsika, egyetlen fiuk akkor nyolcéves volt. Manci tartotta keresztvíz alá. (Persze titok­ban, a szomszédos megye székhelyén.) Némi rendelle­nességgel született: bal lába három centivel rövidebb volt, füle alatt az arcán, a nyakára is lehúzódva élénkpiros folt ékte­lenkedett. Manci a horgolt térítőre tette a pálinkáskupicát. Gizi gyorsan lehajtotta. Kézitáskájából zseb­kendő« húzott elő, megtörölte a száját, a homlokát. — Képzeld, azt a kurvát ott találtam ma reggel Józsival. Az én ágyamban! Gizi jó esztendeje özvegy, magatehetetlen anyjához köl­tözött a külvárossá előlépett, egykori szülőfalujába. A hatal­mas házat a fiatalokra hagyta. Bérbe vett egy kocsmát nekik — persze a saját nevén, mert Józsinak priusza volt, nem kaphatott erkölcsi bizonyít­ványt. Egy ideig ment is az üz­let. Csakhogy a csinos asz- szonyka hamar megunta a haj­naltól késő éjszakáig ismétlődő műszakokat, a részeg vendé­geket, akikkel egyre gyakrab­ban maradt magára. Férje so­kat volt távol beszerzőúton, amibe rendszeresen belefértek félnapos biliárdozások, egyéb kikapcsolódások. Az ifjú asz- szony egy napon összecsoma­golt, és eltűnt egy debreceni férfival. Teljes volt a kétségbe­esés. Néhány napig zárva is tartottak. Aztán fölvettek eg fia­tal lányt felszolgálónak, csa­posnak, szóval mindenesnek. Manci már semmin sem le­pődött meg, ami a barátnőjével történt. Közömbös hangon kér­dezte: — Kit találtál az ágyadban? A Józsival? — Azt a csajt. A fölszolgálót. — Na és? — Mi az, hogy na és? Éppen te mondod ezt, aki olyan nagyra vagy a szigorú valláser­kölcsöddel? — Azt hiszem, téged nem etikai megfontolások vezetnek. Sokkal inkább a félelem, hogy Józsival elveteti magát. Mert a gyerek nevén van a házatok meg a fenyvesi villa. Aztán ré­szesedik a vagyonból... — Az a lány? Tudod, milyen annak a családja? — Igen. Egy jó barátnőm ket­tőt is tanított közülük az általá­nosban. Tudod, a Rózsi. Érdek­lődhetsz felőlük. — Nyolcán vannak testvérek! Koldusabbak a kolmdusoknálj — De tiszták, rendesek. És te magad mondtad, hogy a lány ügyes, szorgalmas. — Ezt nem tagadom. De egy ilyen családból... No, most kellene egy kis elő­adást tartanom a barátnőmnek — gondolta Manci. — Mondjuk arról, hogy miért nem jut vállal­kozói engedélyhez Józsika. De erről évek óta nem esik szó köztük. Pedig először hozzá fu­tott Gizi, az ájulás határán, hogy letartóztatták a gyereket! Atyaisten! ott álltunk leforrázva. A fiú 19 éves volt, néhány hete érettségizett (hagyjuk, milyen módon), és egy 1500-as Ladá­val furikázott a barátaival. Csoportosan elkövetett, ha­lált okozó testi sértés... Egy átmulatott éjszaka után a sió­foki parkban megtámadtak egy fiatal párt. A lány el tudott sza­ladni, a fiú másnap belehalt sé­rüléseibe. NDK-s turista volt. Ráadásul szembeszálltak a ko­csiját megállító rendőrökkel. Igaz, ő nem ütött. Csak asz- szisztált. Az anya mindent megmozga­tott. Hiába mondta neki Manci, hogy ezzel csak ront a gyerek helyzetén. Gizi bízott az össze­köttetéseiben, a párt segítsé­gében. Mert „pártember” volt, ahogy a városban emlegették. Temérdek időt töltött a pártbi­zottságon, értekezleteken ült, jelentéseket készített, estén­ként taggyűléseket látogatott. A gyerek meg kapott egy hú­szast, ötvenest, hogy vegyen valamit vacsorára. Józsika így rendszerint a barátjánál — aki egyébként főszereplő volt a ga­rázdaságban — vagy a szom­szédos családnál várta anyja hazatértét. Három év, két hónap. — Megföllebbezzük! — Gizi, könyörgök, ne tedd! Csak rontasz Józsika helyze­tén. Legalább most az egyszer hallgass rám! Ott álltak a hideg folyosón, könnyeiket maszatolva. A fel- lebbviteli tárgyalás eredménye: négy év, két hónap... Manci szótlanul nézte köny­nyekkel küszködő barátnőjét. Töltött neki még egy pohárká­val. — Nagyon eltávolodtatok egymástól. — Tehetek róla? Nem értem rá játszani vele, mert azt akar­tam, hogy könnyebb élete le­gyen, mint nekem. Elláttam mindennel, kocsit vettem neki; villát, házat örököl, ha megha­lok. Egyedül voltam, dolgoz­nom kellett. — Szóval, kirúgtad a lányt. — Ki. — És most mi lesz? Ki vezeti a kocsmát? — Mit tudom én? Egyelőre bezárunk... opogtak az előszoba aj­taján. Józsi nyitott be. — Csókolom, ke­resztanya. Anyu nincs itt? — De. Gyere be! — És oda­súgja neki: — Aztán ne indula- toskodj! Józsi köszönés nélkül lépett a szobába. — Anyám, csak azt akarom, hogy mutasd meg, melyik az én ágyam. — Amelyiket te vetted. Az a tiéd! De olyan abban a házban nincs! — Szóval, ennyi a mondá­sod. — Ennyi. — Megértettem. — Csóko­lom, keresztanya! És elnézést. Amikor betette maga mögött az ajtót, Gizi fölemelte az üres stampedlit: — Adj még egy kortyot, Manci! Paál László

Next

/
Oldalképek
Tartalom