Somogyi Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1995. január 21., szombat A látrányi iskolaigazgató boldogsága Sokat elmond egy településről, hogy milyenek a közintézményei. Látrányban a legszebb épület az általános iskoláé. Furcsa hangulatban találom Farkasné Szabó Ildikó igazgatónőt, éppen a költségvetés-készítés időszakában. így hát számolunk együtt. A látrányi általános iskola és a hozzá tartozó babodi 1-4 osztályos tagintézmény, illetve az óvodák mint a tanügyi igazgatási egység fenntartásában négy település osztozik, a székhely községgel együtt Somogyba- bod, Somogytúr és Visz. A legtöbben, 73-an Babodról járnak be, a másik két szomszédos faluból 20- 30-an, ami most 241 gyermek oktatását jelenti itt, a következő tanévben 257-re számítanak. S az intézményi költségvetésben ugyanannyira, mint tavaly: a 30 millió 739 ezer forinthoz évközi módosítás révén 575 ezret kapott az iskola, és ebből csak 13 millió az állami normatíva. Az intézményi költségvetés döntő részét a működtető önkormányzatok adják. Sorolja az igazgatónő hol ázik be a lapostető, hol kellene a nyílászárókat javítani, de pontosan tudja, hogy ezeknek a költségeknek a nagy részét házon belül kell kigazdálkodni, mert tisztában van a községek áldozatvállalásával és teherbíró képességével. Az állam pedig, amelynek elviekben elsőrendű feladata az alapoktatás biztosítása, ennek csak alig több mint egyharmadát vállalja. Igen, ezt hallottuk már országos szinten sokféle érdekképviselettől. Fontosabb az, amit tömören így fogalmaz meg: — Nehéz a közös fenntartás, de itt a gyerekeknek békét, nyugalmat és biztonságot jelent. Látszik, hogy nagyon szeretik ezt az épületet. A téli latyak nyomait észre sem veszem. Késő délutánra patyolattisztára törölnek mindent a szorgalmas kezek. Az 1992-es bővítés után 12 tanteremben kabinetszerűen oktatnak. Az udvari régi házikóban meg játéktermet rendeztek be, jutalomból járhatnak ide a diákok. Szükség is van rá, mert a tornát két teremből nyitott 110 négyzetméteres tornaszobában tartják. 20-25 gyerek gimnasztikái foglalkoztatására elegendő. így aztán kihasználják az időjárás adottságait, most a téli sportokat, az udvari labdapályákat, a községi fut- ballpályát, a biciklitúrákat. A testnevelés a szabadban nagy mozgásigényű sportokkal zajlik. Kell ennél nagyobb változatosság a gyerekeknek? Ilyen egyszerűen lehet a szükségből jó szervezéssel erényt kovácsolni. Amíg ezt a gondolatot rögzítem, mondja az igazgatónő, hogy a gyerekek a környező világban azt látják, a pénz körül forog minden. Persze az iskolában is. Csak más előjellel... A tavaly alapított zeneiskolába, ahova hetente egyszer járnak a fonyódi intézmény pedagógusai oktatni, két pia- nínót és egy zongorát vásároltak. A furulyákat megvették a szülők, de a költséges hangszereken az iskolában gyakorolnak a gyerekek. Ma már önálló estet képesek adni a művelődési házban a falvak közösségének. Sor is kerül rá, ha előbb nem, májusban, az immár hagyományos jótékonysági műsoron. A már megrendezett házi ki mit tud?-ban legjobban szereplő osztályok is előadhatják itt színpadi produkciójukat, amelyekről egyébként a zsűriben pontozó kaposvári szakemberek csupa jót mondtak. A bevételből futja majd újabb taneszközökre vagy túrázásra, meg amire szükséges. A művelődési ház pedig finanszírozza és szervezi azokat a szabadidős programokat, kiscsoportokat, amelyekre az iskolának nincs ereje. Várják a németországi partneriskolát tavasszal. A négy község gyerekei is jártak már Triebesben, háromezer forint volt az útiköltség a türingiai városkába. Elképzelhető, mennyi pénzszerző leleményre és az önkormányzatok támogatására volt szükség ahhoz, hogy a családoknak ne legyen megerőltető a gyerekek öröme. A kapcsolat éppen az iskolabővítéshez kötődik: annak idején a tanítás előtti takarításban együtt dolgoztak a pedagógusok, szülők, no és az egyik család német vendégei, akik látva a lelkes összefogást otthon jó szívvel ajánlották iskolájuk figyelmébe a Balaton-közeli szép települést. Ilyen egyszerűen kezdődött. Ma már a négy szomszédos településen sok-sok családnak vannak németországi barátai a gyerekek révén. A két iskola azóta együttműködési megállapodást is kötött. Miután a türingiai UNESCO-s iskola, az onnan kapott juttatást a látrányi cserekapcsolatra költi, így jut ide német tankönyv például. Szabó Ildikó meglepetéssel tapasztalta, hogy erre a csereüdültetésre nem lehet pályázni. No, azért kihasználnak minden más lehetőséget: nyolcvanezer forintból vettek túrasátrakat meg hátizsákokat, húszezerért sportszereket, 83 ezer pályázati plusz pénzből könyveket az iskolai könyvtárnak, nyolcezerből meg dísznövényekre, parkosításra futotta. Pályázati pénzből csináltak fürdőmedencét az óvodának, és segít a szülői munkaközösség is a korszerű eszközök finanszírozásával vagy az apróbb javításokkal. Februárban bált rendez, hogy az iskolai alapítvány kasszájából tudják a gyerekeket jutalmazni, tábort szervezni. S vannak ésszerű „beruházások”, amelyek megtakarítást hoznak, mint egy másológép, amely megfizethetetlen segítség a pedagógusoknak a gyakran tankönyvpótló feladatlapok készítésében. , Ennyi szeretetteljes összefogás láttán nem lehet szó nélkül hagyni: költségvetési nehézségek ide vagy oda, rengeteg öröme kell legyen a látrányi iskolaigazgatónak. Van is, mondja, a sikeres házi tanulmányi versengések, a felzárkóztató, illetve képességfejlesztő fakultációk, a középiskolákból kért és kapott visszajelzések a tanulóik előmeneteléről vagy egy-egy délelőttöt átfogó beszélgetések a szülőkkel, amelyek után szépen kerekednek a diákok jegyei, és sikerül a képességeiknek megfelelő intézménybe irányítani őket a családi ház megnyugtató egyetértésével... Gáldonyi Magdolna Tanóra a számítógépteremben Fotó: Lang Róbert Sármellék, a néma reptér Baljós előjelek közt indulunk a sármelléki reptérre: a rádió hajnal óta rossz híreket sugároz: hatalmas földrengés Japánban, véres harcok Cse- csenföldön, Boszniában. Idehaza: kemény fagy, sűrű köd, fokozott veszély az utakon. Kiguvadó szemekkel vánszorgunk a 7-esen, majdhogynem vakvezetéssel. Balatonszentgyörgyöt elhagyva, Zalában némileg enyhül a helyzet, kétoldalt látszanak a berek dérlepte nádasai, rövidesen megérkezünk. Zóka István, a repülőtér igazgatója szívélyes, de nem igazán vidám. Kellemetlen hír hallatán jöttünk ide. Dobolyi László, a szentgyörgyi téglagyár új igazgatója panaszolta a minap: a gyár német tulajdonosainak sok gondot okoz, hogy a sármelléki repülőtéren landolás után egyre több a kellemetlenség, indokolatlanul drágult s hosszadalmas, körülményes a vám- vizsgálat, fölöslegesen veszítenek sok időt. Külfödinek zárva — Erről annyit — mondja a Balaton Airport igazgatója —, hogy a németek talán a decemberi helyzetről beszéltek. Ma már le sem szállhatnak. Ugyanis most vették el tőlünk az ideiglenes határnyitási jogot. Eddig a külföldről érkezők és a kiutazók útlevél- és vámvizsgálata itt történt. Ezt a mindenki számára kedvező lehetőséget szüntették meg egy érthetetlen és értelmetlen rendelkezéssel. Nem véletlen tehát, hogy oly kihalt itt minden. Eddig egy-két embert, ha láttunk (portások, őrök), amúgy sehol senki — repülőgépről nem is beszélve... De hadd mondja ezt el Zóka István. — Itt található — a 600 méteres betonkifutójú kaposúj- lakit nem számítva — a Dunántúl egyetlen és egyben legnagyobb betonpályás repülőtere: területe 400 hektár, kifutópályája 2500 méter hosszú, 60 méter széles, s ráadásul még az állapota is jó... Ez a pálya alkalmas egyedül ebben a régióban közepes kategóriájú — 150-170 személy számára kényelmes — gépek fogadására. (Nem véletlen: megépítésétől, 1952-től katonai célokat szolgált. Ez a reptér volt hidegháborús „ellenpontja” a NATO észak-olaszországi légibázisának.) Ma már polgári célokat szolgál. Eddig évente átlagosan 7 ezer utas fordult meg itt. Idegenforgalmi lehetőségei rendkívül kedvezőek mind a turizmus, mind az üzleti világ számára. Előbbi, a ’’Charter”, mint menetrenden kívüli, bérelt utasszállító járat már kimondottan felfutott: a svájci Crossair Saab 340-es és az Uralon túli Tyumen város TU 134-es gépei az elmúlt két évben rengeteg vendéget hoztak, akiket kivált a Balaton és Hévíz vonzott. A csúcs 1993-ban volt, amikor 14 országból 648 külföldi gép érkezett ide, a múlt évben pedig 4600 utassal 330 légijármű. Ez utóbbi már komoly visz- szaesést jelez. Pedig a Zalában, Vasban, Somogybán és Baranyában több tulajdont szerzett osztrák, angol, német üzletemberekről, vállalkozókról még szó sem esett. Azokról, akik gyáraik, üzemeik ügyeinek intézésére magángépeikkel havonta, nem ritkán hetente érkeznek. Illetve: ma már nem. Megbénította őket — és a reptéri forgalmat — a tiltó rendelet. Repülj, kiskirály... A Mikromatika Holding közel húsz, különböző profilú kft-inek egyike, a Sármelléken 1991-től működő Balaton Airport. A társaság a Kincstári Vagyonkezelő Szervezettel kötött szerződés értelmében mint bérlő üzemelteti a „Balaton déli légikapuját” — éves szinten mintegy húszmilliós veszteséggel... Annak ellenére, hogy háromszázmillió forintnál is többet költöttek a központi épület és az irányítótorony felújítására, a tulajdonviszonyok rendezetlensége és az átmeneti joghézagot kihasználó egyes üzleti körök betartása miatt akadozik a forgalom. Nem beszélve azokról a helyi kiskirályokról, akiknek ellentmondó intézkedései hátráltatják az üzlet felvirágoztatását: egy hosszú távon nyereségessé tehető, közforgalmú nemzetközi repülőtér kialakítását. — Óriási felháborodás lesz abból, hogy külföldieket januártól nem fogadhatunk. Ugyanakkor nevetséges is: az ország jó hírnevét kockára tenni... Két éve folynak a tárgyalások, minden látható eredmény nélkül — mondja rezignáltan az igazgató. — Az állam mint a jelenlegi tulajdonos, valamint — az ön- kormányzatok alkotta — Za- lavár-Sármellék Airport Kft és a mögötte álló tőkeerős osztrák konszern, a HAPEG azonban eddig nem tudott megegyezni. Állandó státuszra várunk mindnyájan; arra, hogy legyen végre gazdája a reptérnek, s hozzáfoghassunk a fejlesztéshez. Ahhoz azonban, hogy európai színvonalú „kitérő” reptérként dolgozhassunk, mindenekelőtt a működési feltételeken kellene javítani. A minimum: a kifutó megvilágítása és egy műszeres leszállító berendezés üzembe helyezése. Az utasváró, főszezonban száz fős gépig kényelmes, bővítésére a torlódások elkerülése miatt volna szükség. 1700 gép naponta A rendteremtő kormány- rendelet körüli huzavona és a bizonytalan jövő aggodalommal tölti el a Sármelléken szolgálatot teljesítő személyzetet. A műszakiak és a repülésirányítók, jobb híján, az üres épületekben ődöngenek naphosszat. A szebb időket is megért repülésvezető, Ivánkái Antal 36 éves ferihegyi szolgálattal a háta mögött igazolt át Sármellékre. — A szakmai megszállottság hozott ide — magyarázza az irányítótoronyban —; csak azt sajnáljuk, kollégáimmal együtt, hogy mostanában alig van munka... A közelmúltban ugyan voltak forró pillanatok: kényszerleszállást végzett egy német magángép, aminek a roncsai még mindig a hangárban vannak.. Amúgy zajlik az élet, fölöttünk 8-10 ezer méteren... Hallják? — csavar egyet a rádión. — Pécs alatt most lépett be egy gép; rövidesen Szentgotthárdnál hagyja el az országot. Az egész Dunántúl egy összefüggő légifolyosó; főleg a jugoszláv háború óta ugrott meg az átmenőforgalom. Ez itt Magyarország — mutat a színes csíkokkal szabdalt térképre —, ezek a vonalak pedig a repülési irányokat jelzik. Naponta, átlagban 1700 gép röpül át; ez ötpercenkénti belépést jelent a magyar légtérbe... Innét, fentről mintha repülők után sírna a puszta beton. A mozdulatlanságba dermedt kifutó, ahonnét még az éjszakai jelzőfényt is felszedték a távozó orosz csapatok. Nyomukban szakadt kábelek, üresen ásító bunkertorkok és megroggyant építmények sora maradt. A modernizált, szállóvendégek fogadására is alkalmas központi épületen kívül a több mint egymilliárd forintra taksált reptéren évek óta az enyészet az úr. A nagy „cápa” A Balaton Airport próbálkozik, amíg lehet, de az egyenlőtlen küzdelemben nem tudni, meddig bírja. Amióta ugyanis a szakma „nagy cápája”, a Ferihegyet is működtető Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatóság Balatonkilitin megtelepedett, rájár a rúd Sármellékre. 500-ról háromezer forintra nőtt a „kölcsön- vámosok” óradíja, megszűnt a légitaxi- és sétarepülő-szol- gálat, s a kisebb magánrepülők a fogadóképesebb Kiüti felé veszik az irányt... — Nincs mit csinálni, hát csak várunk. — Csikorogva fordul a zár a nagy hangár bejáratán; Gerencsér István repülőgép-műszerész szélesre tárja a hatalmas ajtót. A bö- hönyei származású fiatalember valaha Kaposújlakon javította a mezőgazdasági gépeket, s csak a létszámleépítés szele sodorta át Zalába. Csöbörből vödörbe? Sármellék nagyon is úgy fest, mintha a későn ébredő nagyhalak harca folyna; magasban, sok ezer méterrel a „légiringből” kiszoruló reptér feje fölött. Csíky K. Erika — Kun G. Tibor
