Somogyi Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
SOMOGYI HÍRLAP 1995. jan. 21. szombat SZÍNES hétvégé Könyveket ajánlunk HERMAN MELVILLE Moby Dick A XIX. századi amerikai irodalom egyik kiemelkedő szerzője Herman Melville 1841-ben több hónapot tölt egy bálnavadász-hajón, s akkor határozza el Moby Dick, a titokzatos fehér bálna izgalmas történetének megírását. (Európa - 800 Ft) L.STRAUSS-J.CROPSEY A politikai filozófia története Az összeállítás harminc- nyolc kismonográfiája Platóntól, Arisztotelésztől és Cicerótól Spinozán, Kanton, Hegelen és Nietzschén át Husserlig és Heideggerig bemutatja a politika tudományának legnagyobb szellemeit. Ez a hatalmas tanulmánygyűjtemény a filozófia oktatásához alapvető kézikönyv. (Európa - 2400 Ft) A. SZOLZSENYICIN Húsvéti körmenet A 60-as évek első felében írt elbeszélések sokmillió ember számára először mondták ki az igazságot a kommunista pártbürokrácia elvtelenségeiről, próbálták helyreállítani a megnyomorított erkölcsi értékrendet. Most a teljes ciklus közreadásával régi adósságot törleszt a kiadó. (Európa, 480 Ft) NOAH GORDON Sámán Az amerikai bestsellerszerző világsikerű könyve a XIX. században játszódik, a Cole család két nemzedékének életét mutatja be. Orvos tagjai nemzedékek óta megérzik, hogy a páciens meghal-e... A híres mű sok nyelvre lefordítva bestseller lett, és csak Németországban több mint kétmillió példány fogyott el belőle. (Európa - 780 Ft) AXEL MUNTHE San Michele Az önéletrajzi ihletésű könyv szerzője Párizsban, Rómában előkelő körök idegorvosaként működött. Részt vett a nápolyi kolerajárvány leküzdésében, gyógyította a messinai szörnyű földrengés sebesültjeit. (Magyar Könyvklub — 499 Ft) SIDNEY SHELDON Szereposztó dívány Egy ifjú színész sok nélkülözés után világhírű komikus lesz, Josephine, a szép fiatal lány pedig a szereposztó díványok segítségével csinál karriert. Találkoznak, egybekelnek; de feltűnik az ifjúkori hódoló, és Josephine megöli - már öregedő férjét. (Fabula - 368 Ft) Marcali alkotók Mennyit ér az ország jó hírneve? Mária és a Titok Üveghatás, lüktető élet, mozgó-változó mindenség — Mária és az ő „titkai” Fotó: Kun G. Tibor — Nem az újságíró az első, aki megkérdezi: áruljam már el, milyen technika ez. Hát pasztell, maszált pasztell. De tényleg, az ujjaimmal maszatolok, s a végén ez jön ki belőle. Egyébként festés előtt soha nem határozom el vasakarattal, hogy márpedig ezt meg azt fogok csinálni. A feltöltődéses időszakomban, amikor csak figyelek, gyűjtögetek és szívom magamba az impulzusokat; csak látszólag vagyok passzív, mert a gondolat, ami nélkül, szerintem nincs festészet — ekkor fogalmazódik meg bennem. Amikor aztán úgy érzem, eljött az idő, s már ki kell adnom magamból, akkor nekiülök. Olyankor képes vagyok reggeltől estig, étlen-szomjan dolgozni, mert visz a lendület. Az a lüktetés, tudod, ami még mindig úgy hiányzik, amitől élt és él a város, ahol születtem, ami ott rejtőzik az utcák szegletén, ami végigkísér a Rába-parti sétán, akkor is, ha magam vagyok. A hangulatok, a színek, a harmóniák, amiket itt hiába keresek majdnem húsz éve, s amit legfeljebb a kora reggeli futás közben élek meg. Amikor egyedül vagyok a sportpálya fölött kelő nappal, és átsuhan rajtam az a boldogító érzés, hogy mindez csak az enyém... Nem, nem vagyok kiegyensúlyozott, inkább szélsőséges és egoista, talán, méghozzá olyan, aki nem bírja elviselni a többi egoistát. Nekem megadatott az a képesség, hogy a leghétköznapibb beszélgetésből is tanulni tudok, s átfordítom a magam színére a mondandót. Olykor a legegyszerűbb ember is elképesztő életigazságokat tár föl, s lehet, hogy a szemlélete nem egyezik meg az enyémmel, ám azért még tolerálom. Az érték ott van mindenkiben, főleg, ha hagyják a felszínre jönni. Attól színes a világ, hogy ahányan vagyunk, annyifélét csinálunk, vágyunk, hiszünk. Képzeld, milyen unalmas volna, ha mindenki festeni akarna... Amikor először láttam Győrben a balettot — bár semmi közöm a tánchoz —, rögtön be- lémvágott a felismerés: igen, ez az a titok, amit keresek én is, ha esténként kinyitom az erkélyajtót s bámulom a csillagokat és olyan bizsergető, olyan misztikus az a távoli ragyogás... Festettem őket színpadon, próbákon, előadások alatt; az egész roppant magától értetődő volt, olyan, mintha mindig is létezett volna. Számomra a festés játék és nem munka. Még akkor sem gyötrő robot, amikor a galériák sorozat megrendelésére dolgozom. Legutóbb fekete háttér elé dekoratív üvegvirágokat ültettem — szórakozás vplt, nem rabszolgamunka. Én hagyom, hogy festés közben elvigyen a tudatalattim, hagyom, hogy mint egy újszülött — ígérettel, reménységgel telve — formálódjon a kezem alatt a kép. Van olyan festményem, a „Titok” című, ami valamiféle üzenetet hordoz. Hogy mit, pontosan még én sem értem, de hinnem kell: eljön a nap, amikor megfejthetem, végre. Az én istenem nem egy személy, hanem egy összefogó erő, ami vezérli ezt a világot. Ami ott van minden tárgyban és élőlényben, mégis megfoghatatlan, kiismerhetetlen. Az élet csoda, amire oda kell figyelni! Sokan egyből és kellő rajztudás nélkül absztrakttal kezdenek. Én egyelőre a figurálisnál tartok. Egyszer, biztos eljutok az elvont ábrázolásig is. Ahogy a művészet története is fejlődések, korszakok sorozata, úgy szeretnénk én is a közönséggel együtt végigmenni ezeken a stációkon. Marcaliban, 1995 januárjában Zsolnai Mária, festőművésszel beszélgetve lejegyezte: Csíky K. Erika „Az jó hírért, névért...” A bécsi hagyományos újévi hangverseny közvetítését nézve jutott eszembe, menynyivel ügyesebben „adja el” önmagát nyugati szomszédunk. Engem is, mint Európában még sok millió nézőt, lenyűgözött a gyönyörű, múlt századi hangversenyterem, a Musikverein eleganciája, polgári öntudatot árasztó pompája, a legjobb ízléssel összeállított és magas szinten előadott zenei program. Nem lehetett nem érezni: mindezeket a polgárság magának teremtette s nehéz idők után újraformálta. Egyben megalkotta Ausztriának azt az arculatát, amely az idegenforgalomban, az áruértékesítésben is jelentős szerepet játszik. Olyan arculat ez, amelynek megjelenítéséért a külvilág fizetni is hajlandó, s idegenforgalmi propagandaként nem a költségek, hanem a bevételek oldalára tartozik. Ezért nemcsak a polgárság, nemcsak a zeneértő közönség, hanem Bécs városa és az osztrák állam az adófizető is hajlandó sokat áldozni. Irigykedve és tisztelettel hallgattam, amint az Innsbruck környéki gazdák, akik sohasem vettek és valószínűleg nem is vesznek részt bécsi operaelőadáson, helyeselték, hogy az államkassza mintegy félmilliárd schillinggel támogatja az Operaházat. A művelt polgár, akit odaát s régen idehaza is „Bildungsbürgernek” — műveltnek, műveltség pártolónak — neveztek, szomszédunkban a fizikai és lelki háborús pusztulás után újjászületett. Remélem, hogy a művelt polgári tudat előbb-utóbb nálunk is olyan széles tömegeket hódít meg, hogy az adófizetők nem sajnálják a pénzt, amelyeta kultúra támogatására fordít á kincstár. Ezek a kiadások ugyanis gyorsan megtérülő költségek: az ország kulturális értékeit gazdagítják. Ahogy Balassi Bálint írta: „az jó hírért, névért...” érdemes áldozatot is vállalni. Az ország jóhíre nem kis mértékben attól függ, lesznek-e olyanok, akik szívesen fizetnek azért, hogy a nevük, cégük az Operaház műsorfüzetében a mecénások között szerepeljen, akik irodalmi, művészeti díjak alapítóiként kívánnak hírnevet szerezni. Mindez persze majd akkor következhet be, ha nem az lesz a mérce, ki milyen kocsiban uraskodik, mekkora kacsalábon forgó palotát épített magának. Bácskai Tamás PAP GÁBOR Világegyetem Mintha körhinták milliárdjai suhognának az űrben... Pörögnek a tengelyek, feszülnek a láncok, kocsik és nem fékeződnek soha. Ki csengetett az induláshoz? Hány évig lengenek szüntelen? Hány hasonló van belőlük? Összeér-e suhogásuk? Kik ülnek a székek sokaságáé? Melyiken éreznek, látnak, sarjadnak, múlnak el örökre? Pörögnek a tengelyek, forognak a hinták, csikorgás nélkül... Csak egyetlen rozsdásodik, az emberlakta föld. Időtlen egész Vagyok a rész: a megszámolható évek; körülöttem az egész: a mérhetetlen Idő. Bennem a vasravert véges, kívül a szilaj végtelen... Egy intézmény x •• i ^ i • •• j / diagnózisa Legyengült, tizenöt evesen Vélné az ember, boldogan tervezget mostanában Király Zoltán a kaposvári Együd Árpád Művelődési Központ igazgatója. Nemcsak azért, mert beköszönt a hagyományos ka- posi farsang, aztán nem sokra rá a tavaszi fesztivál gazdag eseménysora, hanem azért is, mert a Kapos TV várható kiköltözésével, az emeleten megnő a közművelődés számára hasznosítható övezet. Igaz, a szükség szabta „albérlet” megszűntével, a stúdió és műszaki igények szerint kialakított terek újbóli berendezése pénzbe kerül, de ez a legkisebb gond. Az igazi baj az, mint mondta, hogy a városi, olykor megyei szempontból „rangadónak” számító eseményekre bizony rangon aluli körülmények között kerül sor. A tizenöt éves épület, nemhogy ifjúkora előtt állana, hanem a létét meghatározó fontos körülényeket tekintve, elöregedett. Azt már jobb híján tudomásul vesszük, hogy a homlokzati oldalon például az egyik „bástyát” csak a külső csempék helye-nyoma díszíti. Vagy három éve! Érről azonban elmondható, hogy mára már nem hullik tovább... Ugyanis az első csempehullást megakadályozó tetőrendbetétel során a szakemberek megállapították, hogy vagy le kellene cserélni az egész külső burkolatot, vagy a pécsi Zsolnay-gyárban egyedi megrendelésre újra gyártatni csempéket. Mindkettő sokba kerül, az utóbbi megoldás különösen. A kényszer időleges belenyugvást szült, mert az még a kisebbik rossz, ha nem hullik tovább. Ám a tetőjavító szakemberek tekintete felülről az alapzat felé vezetett, s megállapították, hogy a vízlevezető több mint egy tucat csatorna egyike eldugult. Fel is bontották éppen az igazgatói iroda falát, parkettjét, s megállapították, hogy egy építés közben „odakerült” tégla okozta a dugulást. A vizsgálók tekintete még mélyebbre hatolt, s megállapították, hogy a fűtéssel nemcsak az a baj, hogy folynak a radiátorok, amiért nem csupán azokat, hanem, ismét tetemes parkettát kellett cserélni. A saját, igen drága gőzfűtéssel üzemelő épületről az is kiderült, hogy a fűtésrendszere elavult, mert idézem a szakvéleményt: „tekintettel arra, hogy a meglevő alapvezetékre a szakirodalom 15 évet jósol átlagban, így ezek felújítása mihamarabb kívánatos." Mondanám, puff összejött a két tizenötös. Csakhogy a szakvélemény 92-ben készült. Nézzük tovább a farmer természetét. Nem a gazdálkodóét, hanem a ruhaanyagét, melyet az intézmény belső építésze annakidején, összekacsintva az intézmény ifjúsági karakterével valósított meg. Csakhogy ami nadrágban menő, márminthogy színevesz- tett, kopott, az egy tizenötéves koravén intézmény falain fölöttébb útálatos. Fontolgatja is az igazgató, hogy sötét tónusú fa-lambériára cseréltetné, ha lenne miből. Legjobb esetben átfösteti. Hát így fest a városi művelődési központ állapota, melyet sokmilliós felújítási igényben is meg lehet fogalmazni. Az igazgató meg is tette, igyekszik is képviselni a költségvetési tárgyaláson, felkészülve arra is, hogy amit lehet majd saját erőből... Tudja ő jól, hogy a város pénze sokminden égető dologra kell. Ezérthát e diagnózis nem valamiféle lobbizás az intézmény érdekében, csupán egy diagnózis amely mostanra akár kritikusnak is mondható. Remélhetően nem a fenntartó testület jóindulatán múlik, hogy ami már nem mállik tovább, az előbb-utóbb újrafiatalodik, s nem egészen úgy mint Doroty- tya, fársángkor. Évente egy alkalomra. Hanem újabb tizenöt évre. x (Tröszt)
