Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-24 / 303. szám

1994. december 24., szombat SOMOGYI HÍRLAP — 1994 KARÁCSONYA 19 Szirmay Endre versei a Áldozattal Az igazak megtéríthetik a megtévelyedőket ha hisznek az igazságban; a tiszták félresöprik az ármányok mocskát ha követik a hívó fényeket; a hívók megválthatják vergődő' világunkat messiás-áldozattal. Visszatér Hol rejtőzöl? — már alig talállak elnyújtóztak mögöttünk; emléked barna, éltető kenyér valóságod lelkemhez visszatér. A jövendők fénye A jégsziporkák gyémánt tűi közt sötét vérrögökben kuporog a múlt didereg minden remény szösszenete vacog a vágy — de el nem komorult sem az itthoni ég, sem a lelkek tükre hisz az idő újat szülni kész erő a téli fagy új vágyakat varázsol szavára fölgyúl minden temető s a várakozás csöndjét megzúgatja a remény holnapja, hisz van hite még s utat vág a jövendők fényének a télbe dermedt, lompos messzeség. Matek-fax Párizsban A diákok — és a számtan­ban gyönge szülők — örö­mére Páriszban megkezdi működését a telefonos-telefa­xos matematika korrepetáló szolgálat. A havi mintegy 7000 forint­nak megfelelő előfizetési díj fejében naponta tizenhat-húsz óra között hívható az okos számtan-centrum, ahol ötven profi matekos, zömmel gya­korló számtantanár átsegíti a nehéz tantárgy buktatóin a je­lentkezőket. Faxon elküldhe­tők a házi feladatok, a bonyo­lultabb példák, s a vonal túlsó végéről nemcsak a megoldás, hanem az annak megértését segítő magyarázat is megér­kezik. A diák ügyfeleknek a korrepetáló szolgálat folyama­tosan rendelkezésre áll az úgynevezett rávezető magya­rázatokkal, a szülőknek pedig kéthetente a faxoló-telefonáló gyerekek előmeneteléről szóló tájékoztatással. A kaposfüredi tágas épület lakóhelyiségei az építkezés be­fejezettségéről árulkodnak. A ház asszonya a „rendfelelős”. Övé a konyha is, ahol a ven­dégnek mindig készül valami meglepetés. Ottjárttunkkor ká­posztás bélés pirult a sütőben. A műterembe kacskaringós lépcsőkön jutottunk le. A pince, az alagsori helység mintha nem is az épület része lenne, befejezetlenül áll. Évek óta itt dolgozik Mester Béla festőmű­vész. A műteremben békésen megfér egymáshoz közel a fes­tőállvány, a rajzasztal és a nesztelen gázkazán. A falakon képek, szerte a műteremben vázlatok, abbahagyott rajzok, vagy ki tudja — hiszen nincs az az éles szem, amely elsőre ki­válogathatná a kész művet. Itt csak Mester Béla ismeri ki ma­gát. Legutóbb két egyéni kiállítá­sán is találkozhattunk vele. A megyei könyvtárban Fellini fil­mes világát idéző grafikáit, a Munkácsy Mihály Gimnázium­ban Berzsenyi-rajzait mutatta be. — Talán előbb tanultam meg rajzolni, mint írni, olvasni. Vagy nem is kellett tanulnom, hanem csak úgy jött magától. Az Anna utcai általános iskolában Ló­ránt János rajztanár, ma neves festő, ismerte föl, hogy érde­mes velem foglalkozni. Tíz éves voltam, amikor az indiai gyerekrajzkiállításon, Új-Delhi­ben első díjat kaptam a rajzai­mért. Nagyon sok ajándékkal halfnoztak el. — Ez volt tehát az első siker. Mi következett utána? — Békéscsabán töltöttem a katonaéveimet. Itt készíthet­tem el az első freskómat. Nagyszerű feladat volt. Azóta többet is készítettem. Mester Bélából nehéz ki­húzni a szót. Sokszor elhallgat, válaszait leginkább képeire bízná. Talán ez egyszerűbb is, hiszen beszélnek azok. A sze­cessziót idéző liánok, furcsa növények, amelyek a festő képzeletében születtek meg. „Megszólalnak” a portrék, ame­lyek közül a legújabb Molnár Piroskát, a kaposvári Csiky Gergely Színház művésznőjét jeleníti meg egy előadásban. Rejtőzködő festő Mester Béla, aki szívesen „elbújik” a képei mögé. — Hogyan fogadták be pá­lyatársai a megyében? Mester Béla műtermében Fotó: Lang Róbert — Sosem akartam tartozni sehová, senkihez. A saját uta­mat járom. Eltűntek a közös­ségi eszmék. Utoljára talán a Bauhaus volt olyan közösség, amely annak nevezhető. — Mennyire tartja ma fon­tosnak a művészeteket? — Nem fontosak. Az a réteg, amelyiknek fontos lenne, nem engedheti meg magának, hogy képet vásároljon, színházba járjon, olvasson. Bizonytalan vagyok egyébként a művészi érték fogadtatásában. Ha azt mondja valaki nekem egy kép­ről, hogy „tök jó”, azon felbuz­dulok. En magammal mindig elégedetlen vagyok. — Festőasztalán egy másik készülő kép, ismerős szí­nészarcokat fedezek föl rajta. — Gyerekkorom óta járok színházba. Bölcsebbé, gazda­gabbá teszi az embert a szín­házi előadás, ami egy csodála­tos varázslat. Varázslat és nem hazugság. Én is arra törek­szem, hogy igaz képeket fes­sek. Horányi Barna Nem biztos, hogy jövőre lesz tandíj A felvételi vizsgarendszer el­járása alapvetően nem változik meg 1995-ben — tudtuk meg a Művelődési Minisztériumban. Ez alól csak a tanítóképző fő­iskolák kivételek, a kormány döntése alapján ugyanis a jövő tanévtől egységesen négyéves lesz a tanitóképzés időtartama is. 1995-ben a különféle felső- oktatási intézményekben mint­egy 5 százalékkal több diáknak lesz helye, mint a korábbi években volt. Dr. Csírik János, a felsőoktatásért felelős helyet­tes államtitkár véleménye sze­rint: a hallgatók számának nö­vekedése mintegy 100 millió forinttal emeli az egyetemek, főiskolák költségeit. Erre a fe­dezet is megvan: a központi költségvetésben 200 millió fo­rint szerepel az első éves hall­gatók támogatása címén. Ez azt jelenti, hogy két-háromszáz ezer forintos állami többlettá­mogatásban részesül jövőre minden első évfolyamos diák. Egyelőre nem született dön­tés a tandíj ügyében. Ezzel kapcsolatban a helyettes ál­lamtitkár két alternatívát ismer­tetett. Az első változat szerint 1995 szeptemberétől vezetnék be a tandíjfizetési kötelezett­séget, a másik elképzelés sze­rint viszont csak akkor kerülne ismét szóba a tandíjak ügye, amikor elfogadja a parlament a felsőoktatás fejlesztési tör­vénytervezetét. Csírik János hozzátette: várhatóan a na­pokban eldől, melyik verzió lép életbe. Mint mondta, az ő fel­adata a tervezet előkészítése volt, a politikai döntésbe vi­szont nem lesz beleszólása. E tervezetet eredetileg 1994. szeptember 31-ig kellett volna elkészítenie a tárcának, de 1995 áprilisáig haladékot kap­tak. Mivel már az új határidő sincs messze, mihamarabb dönteni kell a tandíjbevezetés, illetve beterjesztés módjáról is. Szalóki Eszter Suhanó angyalszárnyak C sendesen hullott a hó. A magas égbolt szürke­ségéből fakadt, mint dagadó dunnából a tollpihék, ha gondatlan kéz megszakítja. Amerre a szem ellátott, vastag fehér takaró borította a tájat, befedve a föld sebeit, meg­rakva a fák ágait. A fenyők karjai leereszkedtek a teher alatt, s tetejükön a hókucsma, mint rajzolt képeslapokon. Mégis, valami különleges fény simogatta a világot, amely át­tört a szürkeségen, a ka­nyargó pihéken és tükröződött a hókristályokon. Ézsiás az öreg hintaszék­ben ült az ablak előtt. Kifelé bámult, miközben kortyolt a savanykás borból, ami egy régi pohár, metszett ólomkris­tály falai közt kavargóit. Valamikor apjáé volt. Ün­nepi alkalmakkor emelgette, s koccintott jókedvűen. S csen­gett, mint egy kis ezüst ha­rang. Hiába próbálta amikor a család az ebédlőbe ment, s ő lopva hátra maradt. Ütögette össze a poharakat, de azok nem szóltak se borral, se ma­gukban. Aztán amikor na­gyobb lett, megértette. Nem mindegy, hogy az ember hol fogja. Csak karcsú szárát szabad három ujjal, s könnye­dén bólintani a másikhoz és a kipattanó hangszilánkok, mintha karácsonyi csengety- tyűk nyelvétől zendülnének... Újra eljött ez a nap — gon­dolta Ézsiás. Végig simította az öreg karfát, amely csigavo­nalban tekeredett alá a tal­pakhoz. S tudta, hogy nem­csak az öreg bútornak szánta. Mindazoknak, kiknek keze egykoron rajta pihent, és me­legítette. Tudta már, miért könnyeznek az öregek, ami­kor az ifjak nevetnek, a gyer­tyafény és sziporkázó csillag­szórók fényében. A távolban megkondult egy harang. Oly valószínűtlenül hatott, mintha húsvétkor szó­lalt volna, mielőtt Rómából visszatérhettek. Karácsony délutánján nem temetnek... A nagy házban nem hallat­szott motozás, csak a fa ropo­gása a cserépkályhában. Most omlott a rostélyra a gon­dosan rakott gúla, hogy a láng átharapta. A hasábok halála átfűtötte a zöld mintás csere­peket és meleget árasztottak. Szinte hallotta a hópelyhek zizegését. Fejét hátra hajtotta, szemét lehunyta, s csak arra ügyelt, hogy a poharat ne ve­szítse... A kiskabát alól kiló­gott balta nyele. Korholta öcs- csét, tegye feljebb, mert meg­látja a csősz. Ott táblából ilyenkor a kiserdő szélén és jó oka van rá. Mert gazdag ez a község, de vannak furcsa szokásaik. Karácsonyfát nem illik pénzzel váltani, azt úgy kell mindenkinek magának ki­vágni, hogy ne lássa más. Folyt a bujócska, a népi já­ték és az öreg Gáspár csak szentségeit, pedig istenfélő ember volt. De a szilánkos csonkok e hétben úgy szapo­rodtak, mint egész évben se. S rajta kapni, csak egy-két tej- felesszájut tudott, kiket rimán- kodásukra rendszerint meg­sajnált, s nem egynek még cukorkára is ő adott. De ők ki­találták, hogy s miként, túljár­nak az öreg eszén. A víz — amely folyt ugyan, de se nem patak, se nem fo­lyam —, körbe szaladt az er­dőszélen. Nyáron a hús fák alatt gubbasztottak naphosz- szat, lesve a libatoll úszó tán­cát, és bodzanyéllel rángatták ki a tenyérnyi halakat. Télen a kis folyó vastag páncélt nö­vesztett és ők a hátán szá- guldtak, s nem egyszer belé is rogytak, de baj sose lett, hisz övig se ért sok helyen. Náthát szerezni pedig fűtött szobába is lehet. Vállukra vették szíja­kon a korcsolyákat, és indul­tak a vízhez. A partján egy őszi vakondtúrásra, mely a hóban tekintélyes lett, letele­pedtek. Elővették a kulcsokat és szereltek. Mint a húsdará­lók nyelei az öntöttvas kul­csuk. A belsejük hamar tönkre ment és csak szalasztottak, hiába tekerték körbe nagy igyekezettel, hogy nyelvük is kileffent. Míg végre sikerült és a bakancsok sarkaira és talpa­ira haraptak a recézett pofák. De kellettek a szíjak is. Ren­desen áttekerni és meghúzni, mert nagyot lehet esni, ha a korcsolya lerepült. M egindultak a ropogó jégen egyre tova. Szemből vágott a szél, arcuk kipirult. Úgy érez­ték, hogy suhanni jó és megta­lálják majd azt a fát, amely pont másutt lesz, mint ahol az öreg Gáspár, hisz láthatja, ők korcsolyázni jöttek... Amint a nagyhídhoz köze­ledtek, látták, hogy előtte egy szán áll. Emberek paskolna a földön egy lovat. Ézsiás és öccse megálltak. Álmélkodva nézték a két csuhást, kiknek kapucniuk is lecsúszott nagy igyekezetükben. — Gyertek, segítsetek — szólt az egyik. Ők összenéztek. Tamás megvonta vállát. Mitévők le­gyenek, hisz a balta nyele megint csak kilátszik. Hát menjenek, ő nem bánja. így aztán felkapaszkodtak a me­der oldalán, bokájuk bicsak- lott. — Ide mennénk az árva­házba — mutatott a régi kas­télyra a dombtetőn az egyik barát. — De ez a szegény pára — simítot végig lovuk tomporán — megcsúszott, le­het, hogy lábát törte... Isten segítse... A másik közben leszerszá- mozta a lovat, csendesen mormogott, lehet hogy imád­kozott. Ők letelepedtek az út- szélre. Elővették a vásott kul­csokat, és kezdődött élőről az egész, csak most visszafelé, míg a korcsolyák újra szíjakon és vállaikon. — Menjünk hát — mondta a mosolygós Nárcisz atya, és társával befogta magát a szán elé. Ők hátul nekifeszültek, és megindultak felfelé. A rúd- végre akasztott csengő újra szólt. ők a kastélyban nem jártak. Az árvaházzal se törődtek. Tudták, hogy van, onnan a gyerekeket nem engedték le a községbe. Most mégis oda igyekeznek, ahelyett, hogy va­lami formás fenyőt keresné­nek. Ézsiás jól emlékezett a fényre, ami akkor is áttört a szürkeségen. Káprázott belé szeme ahogy felnézett, s az egyik barát rákezdett. Bari­tonja betöltötte a teret, s kap­csolódott bele a másik, zeng- zetesen dicsérve az Úrat. S ők, hátul tolták a szánt, mind feljebb jutottak. Homlokukon veríték gyöngyözött, s meg kellett lazítani a felső gombot a kabáton. Mind magasabbra értek, a fény úgy lett erősebb. A levegő tiszta volt, mint friss forrásvíz kéklett és az izzó napkorong előbújt a kastély mögül. Előtte fehér madarak ékje szállt, arra ahol a sötét­ség gyülekezett az erdő mö­gött. A kastély nagy kétszár- nyas ajtaja tárva és előtte áll­tak a gyerekek, egyformában. Sapka, kabát ugyan úgy, mint mindegyik lábán a cipő, csak az arcok másak, s a tekinte­tek. Ahogy felértek, felhang­zott a dicsértessékek. — Istennel legyen hála — mondta Nárcisz atya. — Kö­szönjétek meg szépen a két fiúnak — mutatott hátra. — Na rajta, most már nincs sok visz- sza míg beérünk, ti is segíthet­tek... A gyerekek, mint amikor kóbor verébcsapat telepszik a kiszemelt kopasz szilvafára, vette körbe a szánt, s lódult előre, miközben egy dalra zendítettek. Ézsiás ránézett Tamásra, ki megint csak vállát vonta, hisz nem szabadulhatnak. Sodród­tak a többiekkel tova, egészen az üvegezett bejáratig. Ott megálljt mutatott az atya, és levonta a ponyvát a szánról. Ekkor látták, hogy benne te­mérdek csomag, mind egy­forma. Nagy fehér kockák csomagolópapírral, szalaggal átkötve, s bele kis fenyőág tűzve. A gyerekek láncot alkotva sorba álltak. Adogatták egy­másnak be az ajtón, végig a folyosón a nagy terembe, ahol fehérrel terített asztalok mö­gött állt a fa, színes girlandok­kal. Ekkor Tamás övéből ki­csúszott a balta, s nagyot koppant alatta a szán vasa. Az atya mosolygott, a nap a látha­tár mögé bukott. — Gyertek be ti is, ünnepel­jetek velünk — szólalt meg a nevelő. — Jut majd csomag nektek is... — Köszönjük, mi inkább megyünk, van még egy kis dolgunk ... — felelte Tamás miközben arca kissé veresen fénylett az estében, hogy a baltát övébe vissza tűzte. S ekkor az épület melletti karámból egy kisfiú jö elő. Csonkjánál fogva húzott egy fenyőt. — Fogadjá­tok ajándékunkat — mondta a fiúcska, s az atyák bólogattak. Amikor korcsolyáztak vissza, elől Ézsiás, hátul öccse fogta. Az öreg Gáspár ott állt a ka­nyarulat melletti vaskos fűz­nél. Vállát a behavazott törzs­nek vetve integetett, míg belé nem veszett a ködös távolba... Ézsiás arra riadt, hogy nyílik az ajtó Kisunokájának borzas feje kukkantott be. — Gyere, gyere, megjött... hát nem hallottad a csengőt? — szaladt oda, megragadta nagyapja kezét és húzta ma­gával. Megnyikordult a hintaszék, öregesen mozdult. S kint, az ablakon túli maradék fényben Ézsiás látta, angyalszárnyak suhantak a messzi légben. Ujkéry Csaba Iv Műterem a pincében A „rejtőzködő” festő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom