Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-20 / 299. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — MŰVÉSZPORTRÉ 1994. december 20., kedd Szász Endre világa VÁRDAINAPOK Szász Endre várdai otthonában Fotó: Király J. Béla A második beszélgetéskor nem jutok el az épület bejáratáig. A művész felesége az udvaron fogad és közli: férje belázasodott. — Alighanem valami vírusos nyavalya kapta el — mondja, és elnézést kér. O Tíz nap múlva keresem újra. Ajtót nyit, kezet nyújt, majd szó nélkül előremegy és meg sem áll a sarokszobáig, ahol az első beszélgetést folytattuk. Kissé ridegnek látszik. Úgy látszik, akiket megérint a vászon és a festék szaga, azoknak legtöbbször csak a színek, formák számítanak. Minden más csak kellék, hely- és időkitöltő. Az előző találkozáskor elmesélte utazását a médiahajón: — Én nem szeretek ilyesmin részt venni. Azt mondták: kivonom magam a közösségből, mire én azt feleltem: hát jó, nem vonom ki, és elmentem. Fél napig bírtam. A társasággal tartottam Nagymarosig. Az ebéden már nem vettem részt. Szereztem egy taxit, visszajöttem Pestre. Ugyanis a kocsimat a Fórumban hagytam. Aztán beültem, és hazajöttem, mert itthon hasznosabban tudom az időmet eltölteni. Két tévés, s néhány rádiós kérdezgetett a hajón. Azt sem tudom, melyik kié volt. Délután is terveztek velem egy beszélgetést, de ezt tmár nem vártam meg. Gondoljam: nyilatkozatból ennyi elég volt. Ugyanoda ülünk, ahová a múltkor. Az egészsége iránt érdeklődöm először. Azt mondja: őt a vírusok nem zavarják. Számára a láz a veszélyes, mert gyenge a szíve. Két infarktust is átvészelt már. No, persze ne gondoljam, hogy fél. Őt a halál nem izgatja különösebben. Állítja: ezért gyógyult meg. Az intenzíven azok, akik a rosszullétkor pánikba estek, majdnem mind meghaltak. Őt nem izgatta különösképpen az állapota, ki is tudott kászálódni az élet és halál mezsgyéjéről. — A betegség nagy átka, hogy elveszi az alkotói energiát — mondja. Márpedig én most az alkotásról akarom kérdezni. Kínzó köhögési roham fogja el. Amikor lélegzethez jut, rágyújt, és a cigarettásdobozt — mint a múltkor — messziről az asztalra dobja. Kezdjük. A mai művészetekről kérdezem. — A művészet szempontjából meghatározó a világ általános helyzete. Szerintem nagy váltókorban élünk. Nem véletlen, hogy előszedtük Villont. Ő is egy nagy váltókor költője volt. Csak hogy az a váltás egyfajta erkölcsiségen belül zajlott le, és általa szabadabb, felvilágosultabb lett a világ. A folyamat egészséges volt, mert akkor még a kultúra irányította a civilizációs fejlődést. Most pedig, amilyen arányban megy az egekig a civilizáció, olyan mértékben zuhan vissza a kultúra. És közben meghervadtak az eszmék. Korunk hanyatlása véleményem szerint mintegy ötven éve elkezdődött. Jeleit már jó láttam Amerikában, ahol gyorsan mennek végbe a társadalmi folyamatok. Ez a kultúra a végét járja, és feltartóztathatatlanul megy a dekadenciába. Különösen jól érzékelhető ez a változásokra mindig érzékeny művészetekben. Aki figyel és ért hozzá, az felfedezheti a fáradtság, a dekadencia félreérthetetlen jeleit. Feltűnő, hogy a művészet milyen nagy mértékben menekül a múltba. Nem sok újat hoz létre. Ami új, az szándékoltan az; „csinált ideálok” alapján jön létre. Tudjuk, ha egy társadalomnak vége, jön a dekadencia, az erőszak, jönnek a buzik, bomlik szét a család. Márpedig ha a családdal baj van, akkor baj van a társadalommal is. Meggyőződésem, hogy a következő generáció fiai meg fogják alkotni azt a praktikus és ésszerű erkölcsöt, amely megmutatja, hogy az emberiség kinőtt a kamaszkorból és vállalja önmagát. Folytatja: — Szerencsére rám nem hat a dekadencia. Egyszerűen nem tetszik nekem. Érzém, hogy beteg. A beteg dolgokat pedig én nem szeretem. © A festőállványon, amely előtt a művész hosszú éjszakákat tölt, szép női arc várja az utolsó simításokat. — Hogyan alkot? — Jön egy érzés. Felmerül egy kép ötlete még igen egyszerű formában. Ekkor már sejtem a kompozíciót, elképzelem, milyen lesz színben, formában. Aztán hosszú érlelés következik. Nekem sok száz témám érlelődik így egy- időben. Talán azért vagyok termékeny. Az ötletek előbb apró vázlatokban öltenek testet. Ezeket régen albumba gyűjtöttem. Ma kevesebb skiccre van szükségem. Amikor nekiállok festeni, bennem már az utolsó négyzetcentiméterig minden részlet megvan. Előfordul persze, hogy ami a fejben kész, nem sikerül úgy a valóságban. Megesik, hogy valami nem oda kerül, ahová szántam, és nem úgy, ahogy elképzeltem. Ezt — hiába gyakorolok sokat —, nem tudom kizárni. Minden alkotás után van némi hiányérzetem. Ezért újra, meg újra visszatérek egy témára, mert remélem, hogy jobban sikerül. Van közöttük olyan is amellyel már harminc éve kínlódom, és még mindig elégedetlen vagyok. Az is előfordul, hogy egy ötlet az idő múlásával más szerepet, jelentőséget kap. Például felkértek: készítsek AIDS-szel kapcsolatos illusztrációt naptárhoz. Eszembe jutott, hogy egyszer az erőszakot ábrázoltam, hogy a szörny lenyeli az ifjút. Ügy gondoltam, ez jól kifejezi az AIDS — főként fiatalokat fenyegető — veszedelmét. A megrendelőnek tetszett az ötlet, és a naptár el is készült. Amikor az alkotóműhelybe lépünk, megvallom, kissé meghökkenek a 8-10 négyzetméter alapterületű szoba láttán. Szász is észreveszi csodálkozásomat: — Már fiatalabb koromban megszoktam a szűk helyeket. A kollégiumokban egészen kis sarkokban festettem. A női arc körül festékektől tarka palettán kívül alig van más. Az állvány kissé eltér a festőkétől. Olyan, mint egy nagy asztali naptár széthúzott talpával felállítva. — Milyen technikával készül ez? — Külföldről hozott zsilett-technikával. Csernus Tibi alkalmazta nálunk először. Én is tőle tanultam. Nekem feküdt ez a módszer. Ezt fejlesztettem tovább egyénivé. Ezzel festek. A beszélgetés azért szakadt meg, mert Szásznak egyszerre mindkét keze tele lett munkával. Azt mondta: nem ér rá velem foglalkozni. Két hét telt el. Az első pillanatban feltűnik: jelentősen előrehaladt az épület felújítása. Az utca felőli, szép ívű lépcső környékén most nagy a nyüzsgés. Takarítanak. Bent az egyik asztalnál, ahonnan az egész nagytermet be lehet látni, Szász szaporán falatozik. Feláll, üdvözöl, és feleségével együtt bekísér a „sarokszobába”. Aztán azzal, hogy befejezi az étkezést, el is távozik. Egész éjjel dolgozott, és még délután sem pihent le. Amint leülök, macska ugrik az ölembe, és dorombolni kezd. Az első simogatásra megduplázza a hangerőt. Majd néhány perc múlva Szászné ölét választja. — Különös — mondom az asszonynak — kettesben maradni azzal az asszonnyal, akit egy Szász Endréről szóló könyvből ismertem meg. — Nem olvastam el — jegyzi meg gyorsan. — Beleolvastam ugyan, de nem tetszett a stílusa, és abbahagytam. — Pedig a könyv alapján éppen ilyennek képzeltem. — Sajnálom, de ez az igazság — simogatja a macska fejét. © Szász kissé feldobottan perdül be. Jókedvűnek, dinamikusnak látom. Amint leül az asztalon felejtett termoszra és kávéskészletre mutatva megjegyzi: — Hollóházáról érkezett vendégekkel tárgyaltam mielőtt jöttél. Az egyik igazgató és a felesége járt itt. Egymás ellentéte ez a két ember, de igen nagyrabecsülöm őket, és élvezem a társaságukat. A porcelángyár vezetésének még nem sikerült pótolni az elzavart szakembereket. A korábbi vezetés hibájából a Munkácsy brigád, amely régen szinte a vállán vitte az üzemet, teljesen felbomlott és szétment. Ez a vállalkozó kedvű munkásgárda hajlandó volt olyat is megcsinálni, amit azelőtt sohasem készítettek, így hát most ahhoz a szakembergárdához kell alkalmazkodni, ami van. Nem mondom, lehet velük dolgozni, ha az ember ragaszkodik tudásszint- jükhöz. Igyekszem olyat tervezni, amit meg is tudnak valósítani. Tény azonban, hogy visszatértem hozzájuk, és kisebb nagyobb gondokkal ugyan, kapcsolatunk folyamatosnak tekinthető. A „kiegyezéshez” nagyban hozzájárult, hogy végre tiszta lapot csináltunk. Ugyanis ők korábban feketén árulták a munkáimat, és közben szidtak mint a bokrot. Most fizettek egy jelképes összeget. Tizedrésze sincs ugyan annak, amivel tartoznak, de ez már nem akadálya az együttműködésnek. Meg állítólag már nem is szidnak — teszi hozzá nevetve. — Elnézést kértek és kibékültünk. Én pedig már terveztem is nekik egy szettet, elkészítettem egy új étkészletet. Ezt itt ni... — mutat az asztalon lévő poharakra — amiből kávéztak. Sajnos kiderült: ezt nem tudják elkészíteni. Most olyat tervezek, ami szép is lesz, és meg is tudnak vele birkózni. Készítek majd dekorokat is bizonyos termékekhez. — Kikérik szakmai kérdésben Szász Endre véleményét? — Ez így nem működik. De nem baj. Én már a kommunizmusban megtanultam: ha úgy kezdem a beszélgetést, hogy „van nekem egy ötletem”, akkor kudarcba fullad a legjobb tervem is. Ezért, amit akarok, azt úgy tálalom, mintha annak az ötlete lenne, akivel el szeretném fogadtatni. Felkapja az egyik csészét és —- mintha lenne benne valami — nagyot hörpint belőle. — Azért annál több rejlik a „Szász Művek” mögött, mint amit elmondott — vetem közbe. Köztudott: nincsenek piaci gondjai. Milyennek látja hát a képzőművészeti piacot? — A pénzt onnan kell elvenni, ahol van. Fia tudom, hogy hol van, akkor meg kell néznem, hogy annak a pénznek kell-e amit én tudok. Ha az igényt olyan színvonalon ki tudom elégíteni, hogy pénzt is elfogadhatok érte és az én igényemnek is megfelel, akkor vállalkoznom kell rá. Amerika csak megerősített ebben. Elmentem a galériákba, és azt láttam, én tudok valami mást, amit ők nem tudnak. Tudtam rajzolni, figurákat csinálni. Azzal az amerikai avantgárddal, ami most ért ide, az „amik” már torkig voltak. Egyre inkább igényelték, hogy „keze-lába legyen a dolgoknak”. Azzal is szerencsém volt, hogy stílusban is kellettem nekik. Érdekes volt számukra a témavilágom. A képeimen látható asszociációk „jól meg voltak rajzolva”, szakmailag kifogástalanok... A baj az, amikor a képzőművészek egymásnak dolgoznak, meg a kritikusoknak. Ülnek a kávéházban, vitatkoznak, aztán kialakítanak egy értékrendet. Ezt én kávéházi értékítéletnek nevezem. Majd „én is tudok olyat festeni, mint te” jelszóval egymásnak festenek. A közönséggel pedig nem törődnek. Én ezt a luxust soha nem engedhettem meg magamnak. Ha a képeim nem hatnának az emberekre, soha nem is festenék. Lehet, hogy fegyverkereskedő lennék vagy be- repülő-pilóta, de az biztos, hogy nem fognék ecsetet. A közönség igénye hozza ki az emberből azt, ami benne van. © Szászné lép be. Azt mondja: megjöttek a szállítók a képekért. A művész elnézést kér és gyorsan kimegy. Talán félóra is eltelik, mire visszajön. — Aranyos gyerekek ezek a szállítók — mondja —, de ott kell lenni'velük, mert ha nem vigyáznak, odavesznek a művek. Az asztalhoz ül. A magyar képzőművészek helyzetéről, a piac lehetőségeiről kérdezem. — Nem könnyű nekik — feleli. — Ennek az oka az, hogy a magyar képzőművészetnek nincs meg a megfelelő menedzselése. Sajnos, velünk a kutya sem törődik. Egyébként az egész világon kevés jó menedzser van mostanság a képzőművészetben. Az igazán kiváló galériák kihaltak. A maiak tulajdonosai elsősorban üzletemberek, nem nagyon értenek a képekhez. Ha a régiek közül valaki nem volt otthon a művészet világában, kitűnő szakembereket alkalmazott. A régiek közül például a New York-i Hammer — a milliomos — tudott válogatni, nívót tartani. Knödler- nek pedig kitűnő német szakértői voltak. Érdekes, a németeknél nem tengenek túl a Mi- chelangelók, náluk inkább a Beethovenek vannak túlsúlyban. Akadnak persze kitűnő német festők, de a képzőművészetben nincsenek olyan eredményeik, mint a zenében. Viszont hamarabb megértik más népek képzőművészetét. Hamarabb, mint azok, akik létrehozzák a műveket. Nem véletlen, hogy a francia festőket legtöbbször a németek fedezték fel. © A világ a legnagyobb magyar képzőművészeket sem igen ismeri. A mieink régen sem igen voltak jelen, és ma sincsenek ott a nyugati piacokon. A jelenléthez a kiállítás — ebből sincs sok — nem elég. Ennél jobban „bent” kell lenni a piacon. Elengedhetetlen a sikerhez, hogy megvegyék a képet, hazavigyék, hogy megvásárolják a múzeumok. Csak így várható, hogy valakit elismerjen és megismerjen a világ. Nézd meg: azok, akiket elismert a külföld — például Vasarely és Munkácsy — hosszú időt töltöttek (töltenek ma is) Nyugaton. Magam is sokat köszönhetek annak, hogy 20 évig dolgoztam odakinn. Az a véleményem, hogy Magyarországon legalább harminc olyan művész van ma is, aki semmivel sem marad el a világ élvonalától. Csak mondom: menedzselni kellene őket. — Igen, de hogyan? — A menedzselés is üzlet. Ezt is fel kell építeni, meg kell a festő arculatát formálni — akár egy énekesét. Dali-t egy bajuszos, kicsit humoros figurának csinálta meg a reklám, pedig ő nem ilyen személyiség. Biztos mondhatom, hiszen a barátom volt. Kétségtelen, akadt benne kedves, gyerekes vonás, hajlam, de nem volt olyan dilis, mint amilyennek játszotta magát. Picasso nem azért fényképeztette magát kifli ujjakkal, meg biciklivel a tengerben, mert feltűnési viszketegségben szenvedett, hanem mert kellett neki a reklám. Igen, a reklám... Amerikában nem egyszer előfordult, hogy egy festő bement a galériába és azt mondta: különb képeket csinál, mint ami a kirakatban van. Azt mondták neki: elhiszik, ám amit a kirakatban lát, az a galériának már igen sok pénzében van. Reklámra fordított pénzében! Tehát elsőrendű érdek, hogy az, amire már költöttek, el is keljen. Semmi szükség nincs egyelőre arra, hogy egy jobb képpel konkurenciát csináljanak neki. A sikeres menedzseléshez, véleményem szerint, a magyar képzőművészeknek is többet kellene tenniük. Túl kellene lépni a kényelmességen és azon a — nem tudok jobb szót rá — buta tudaton, hogy a művésznek nem szabad üzlettel foglalkozni. Szerintem kötelessége foglalkozni vele. — Hogyan segíti környezetét? — Adtam a kaposvári múzeumnak a grafikáimból. Adnék többet is, ha le tudnám írni az adómból. Megbíznak kiállítások megnyitásával, meghívnak iskolákba is. Szívesen teszek eleget az ilyen kéréseknek. Érdekel a közvetlen környezetem, Várda élete is. Segítek is, ha tudok. Szeretném fellendíteni a községben a turizmust, amelynek már van némi múltja is, hiszen a külföldiek kihasználják az itteni lovaglási lehetőséget. Olyan művészek képeit akarom itt kiállítani, akik valóban rászolgáltak e megtisztelő címre. A kiállítókról neveznénk el a faluház körül kialakítandó liget fáit. Igyekszem őket meggyőzni, hogy adjanak egy-egy képet a falunak. Ha netán nem teszik, akkor megvesszük tőlük, vagy én cserélek velük. Ezekből a képekből a faluházban gyűjteményt hozunk létre. Ha ez valami okból nem jönne össze, akkor egy állandó kiállítás várná az ide látogatókat olyankor, amikor nincs időszakos kiállítás. Bízom benne, hamar elterjed: Várdán olyan művészek alkotásai találhatók, akiket érdemes megnézni. A falunak adom azt a mintegy 100 ezer forint művészeti díjat is, amelyet a megyei közgyűlés által adományozott kitüntetéssel kaptam. Ez a pénz része lesz egy várdai alapítványnak. © Nem tudom, Várdán eddig hány kép, rajz, kerámia készült. Az itt eltöltött napokról szóló riporttal nem is akartam valamiféle mérleget készíteni, a befejezettség érzését kelteni. Ez nem is lenne helyénvaló, hiszen Szász Endre alkotómunkája szakadatlanul tart most is. Talán nagyobb energiával, mint valaha. Ám találkozásaink közben a kúria szobáit újjávarázsolták, benépesítették, berendezték. A szép színes kerti bútorokat pedig már beszedték. A parkot belepte a hó. Ami biztos: egy évszaknak vége. Szegedi Nándor
