Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-17 / 297. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. december 17., szombat A természet fotósa Betyár-világ Magyar Ferenc fotóművész Magyar Ferenc budapesti fotóművész gyakran megfordul Somogybán. — Kaszóval kezdődött minden — emlékezik a Nimród vadászéremmel kitüntetett fotográfus. — Aztán Lábod, Nagysallér vadjaival ismerkedtem. Most is fendszeresen lejárok Somogyba. Bőszénfa, Barcs, Petesmalom környékén kapom lencsevégre kedvenceimet. Magyar Ferenc optikai vadászlesre jár. Állítja: néha az volna jó, ha egyszerre lehetne fotózni és lőni. A 25 év alatt a vadászat hobbi maradt csak. A fényképezés viszont megélhetés. Magyar Ferenc természetfotói Vadmalacok nemcsak hazai szakfolyóiratokban, hanem külföldi lapokban is megjelennek. A Sefag kaposvári központjában Barangolásaim címmel rendezett kiállításán, csak idilli természetfotókat láttam. — Mindenkinek csak a szépséget akarom megmutatni. A fiatalokat is arra akarom rádöbbenteni: együtt kell vigyáznunk a természet békéjére, csendjére, hiszen mérhetetlen az az érték, ami rövid idő alatt megsemmisülhet. Magyar Ferenc képei, dia- porámái tele vannak lírával. Amikor kimegy az erdőbe — mint mondja — , legszívesebben zenét hallgatna. De hatalmába keríti Aprily Lajos költészete, felidézi Széchenyi Zsigmond vadászkalandjait és megelevenednek Fekete István állatai is. Gölle szülöttének műveiből a hangulati elemeket tartja nagyra. Mert a hangulatot — ahogy ő mondta — csak érezni, átélni lehet. Aki erre képtelen, az életében szegény marad. A természetfotós nemcsak a hazai erdőket ismeri jól. Néhány éve kijutott Afrikába. HáVadludak rom és fél ezer felvételt készített, és vadászott is. Többek között egy rekordméretű, 135 szarvhosszúságú nagykudut terített le, de puskája áldozata lett egy varacskosdisznó és egy zsiráfbika is. Vadászat kudu-földön című, 1989-ben megjelent fotóalbumában 250 színes felvételen mesélte el zimbabvei és dél-rodéziai élményeit. Lőrincz Sándor Svédországi táj Egyik barátom szomorú beletörődéssel vette a hírt: harmadszor rabolták ki tanyáját, ahová hétvégeken pihenni szokott járni a család. Szinte még a vezetékeket is elvitték a falból. — Jobb is így — mondja —; nincs rá több gondom. Országszerte megtörtént ez. Bár még vannak vezetékek a póznák között és sínek is, meg csatornák, csövek a föld alatt. Meg még föld is, amit hazának lehet nevezni. A többire meg úgysincs gondunk. Kérdem a barátomat, segít- hetek-e. Tettek e feljelentést? — Ó, persze, mint az előző két alkalommal is. — És? — Az ismeretlen tet- tes(ek)re akkor sem derült fény. Megszüntették a nyomozást. Eltűntek? — kérdezem most már magamtól. És kik lehettek? Keletről hajszolt nincstelenek? Itthon földönfutóvá lett szerencsétlenek? Javíthatatlan ingyenélők? Netán bűnözők, megrögzött útonál- lók? És hát hová lettek? Hová lett a lopott holmi? Talán felszívta őket a puszta, messze és közel, a kietlen magyar világ a szajréval együtt? Vagyis hát hová lesznek, akik így-úgy kilopják a tanyánkat, az országunkat, azaz a saját országukat is, amelyben együtt vagyunk kénytelenek élni? Szerezni, és visszaszerezni, tulajdonolni és tulajdonítani, közösségesíteni és magánosí- tani. Mikor mit kellett. Mindaddig, amíg van, lesz mit. Lopni, persze, nem együtt lopunk. Olykor azonban együttműködve, társtettesek, bűnrészesek és bűnsegédek közreműködésével rámolják ki a tanyákat, a hazánkat. Kis és nagy tolvajok országa lettünk. Az ember beletörődve, egykedvű tudomásulvétellel nem tesz feljelentést. A tettes(ek) úgyis ismeretlenek maradnak. Am a többlet? Az csak megjelent valahol? Alakot váltva, új jogi arculattal. A tulajdon nem vész el, legfeljebb — mint tudjuk — átalakul. Gazdát cserél. Ó, szegény barátom! Szegény mindnyájan. Betyár világ van itt. Csikós József V ersenyfelhív ás A IV. országos Berzsenyi Dániel vers- és prózamondó versenyre A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság névadó költője példaadó életművének és a magyar irodalom mind szélesebb körű megismertetésére törekedve — 1986, 1989, 1992 után — negyedik alkalommal hirdeti meg 1995 telére a Berzsenyi Dániel vers- és prózamondó versenyt. Az országos versenyt támogatja Marcali Város Ön- kormányzata, Kaposvár M. J. Város Önkormányzata és a Somogy Megyei Önkormányzat. Nevezési feltételek — Betöltött 14. életév, felső korhatár nincs — 5 lírai vagy prózai alkotásból (részletből) kell felkészülni: 2 verset, prózát Berzsenyi Dániel életművéből, három művet az 1900-as századfordulótól 1945-ig született magyar irodalmi alkotások közül kell választani (ide sorolandók az e korszakban alkotói pályára induló szerzők is). Jelentkezési határidő': 1995. január 15. Jelentkezési cím: Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, 7400 Kaposvár, Honvéd u. 5. Telefon: 82/319-948. Értékelés — A jelentkezők arányában regionális illetve budapesti selejtezőt rendezünk 1995 februárjában. — Az ifjúsági és felnőtt döntő időpontja és helye: 1995. március 17-18-19. Marcali Városi Művelődési Központ. Mindkét kategória legjobbjai értékes díjakban — pénzjutalom, különdíjak — részesülnek. Ugrás a semmibe A z idősödő asszony bizonytalan mosollyal közeledett felém. — Úristen, ki lehet? Valahonnan ismerős. Mindegy. Fogadom a mosolyt, köszönök. A hölgy megáll. — Látom, nem ismer meg. Nem várja meg, míg a zavar pírja teljesen elönti arcom. — Nem csoda. Régen találkoztunk. Tíz esztendeje is van. A könyvesbolt előtt... — Jaj, Erzsiké, ne haragudjék... Hogy él? — Némi gondolkodás után hozzáteszem: — Egyedül? — Igen. Ne sajnáljon, megszoktam. Még váltottunk néhány szót, majd elbúcsúztunk. Erzsiké férje, Sanyi falum- beli volt. Együtt jártunk elemibe, viszonylag közel is laktunk egymáshoz, de nem tartozott a játszótársaim közé. Nem tudom, miért maradt kívül a körön. Néha ugyan megfordultam az udvarukban — egyszer az apja színes forgót vett nekem is egy házaló cigányasz- szonytól —, de útjaink végképp elváltak, amikor a polgáriban már nem egy osztályba kerültünk. Az érettségim után néhány hónapig egy cégnél dolgoztunk, de munkakapcsolatunk nem volt. Aztán én főiskolára kerültem, ő pedig szakérettségis tanfolyamra, majd a műszaki egyetem építőmérnöki karára. A falunkban néha összejöttünk, utolsóévesként a feleségét is bemutatta az utcán. Azután alig hallottam felőle. Mikor is találkoztam közös osztálytársunkkal? A Köves Jóskával. Aki ugyan a falu másik végében lakott, de valahogy igen jó barátságban voltak. Amint kiderült, Pesten is tartották a kapcsolatot, ahol Jóska bölcsészke- dett. 1979-ben vagy 1980-ban lehetett. Az utcán futottunk össze, a központi gyógyszertár előtt. Valami értekezletre jött a megye egyik városából, ahol a helyi középiskola élén állt. Néhány érdeklődő szó után megkérdezi: — Hallottad, mi történt a Piros Sanyival? — Nem. — Leugrott a tizedik emeletről... Van néhány perced? Elmondom a részleteket. A presszósnő unott arccal teszi elénk a kávét. — Sanyi rendes gyerek volt. Tiszta, egyenes. Amúgy ismerted: nem volt rossz tanuló, de jó sem. Én szerettem az egyszerűségét, a ragaszkodását. Amikor azonban tanácsot kért, igencsak zavarba jöttem. Tudod, amikor kiválasztották szakérettségire. Akkor ő a gazdaságban az építészmérnök mellett dolgozott, amolyan adminisztrátorként, szervezőként. Rábíztak kisebb méréseket, számításokat is. Sanyi rettenetesen megijedt az ajánlatra. Nem akart kötélnek állni, de az öreg párttitkár nagy szívóssággal győzködte. Na, végül csak elment. Ahogy panaszolta, kegyetlen év volt. De — természetesen felvételi nélkül — bekerült az egyetemre. Ugye, az apja szegényparasztként szerepelt a káderlapján... Pesten többször találkoztunk. Gyakran együtt utaztunk haza. Mit mondjak? Sokszor alig lehetett szavát venni. Ne szépítsük: igen, bukdácsolt. Uvék tömege, néha már csak rektori engedéllyel. De meglett az oklevele. A minősítése senkit nem érdekelt. Egy vállalathoz került. Onnan egy másikhoz hívták, de már csoportvezetőnek. Néhány év múlva osztályvezetőnek nevezték ki — új cégnél. Aztán újabb váltás az ország másik végére sodorta, itt már főosztályvezető lett. Nekem feltűnt, hogy ha összefutottunk, csak a találkozás percei ragyog- tatták fel tekintetét. További mondatai akadozottakká váltak, szeme idegesen rebbegett. Találkozva a feleségével, megkérdeztem: — Mi van Sándorral? — Nem tudom, de tele vagyok szorongással. Talán, ha nem is meri kimondani, hiányzik számára a gyerek. Hiába próbáltunk meg mindent... — Munkahelye? —- Hát... Nem tudom. Valahogy sehol nem szeret lenni. Mindig azt hajtogatja, hogy mellőzik, nem képes megfelelő pozícióba jutni. Az évfolyam- társai jóformán mind fejesek lettek. Egy időre elment az igazgatásba, tanácsi osztályvezetőnek, hátha ott jobban érvényesül. De az a rengeteg ügyirat, meg mindenki beleszólt a dolgába... V isszament a termelésbe. Jó feladatot kapott, jelentős osztályt vezetett. Nagy lendülettel kezdett dolgozni. Aztán egyre szótlanabb lett. Csak félszavakat lehetett kihúzni belőle arról, hogy megint mellőzik. A helyettese lett a főnök bizalmasa. És jött a nagy csapás: átszervezés folytán csoportvezetővé minősítették vissza. Mindössze két beosztottal dolgozott... Jóska fizetni akar, nem engedem. — A temetésére nem tudtam elmenni. Csak utólag értesített Erzsi. Paál László
