Somogyi Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-14 / 268. szám
1994. november 14., hétfő SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 7 Kényszerpályáról a megújulás felé A modernizáció kihívásai Dr. Benedek András helyettes államtitkár a szakképzés stratégiájáról Új magyar színház Thália gondjai Szabadkán Változó idők, változó szlo- genek-gondolhatta a hallgató minap, a kaposvári Építőipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet avatóünnepségén. Dr. Benedek András a Munkaügyi Minisztérium helyettes államtitkára nyilvánvaló bizonyságképpen hangsúlyozta a példaszerű fejlesztést méltatva, a modernizáció kihívásait. Kínálta szinte a helyzet és az alkalom, hogy megkérdezzük: valójában mit jelent a modernizáció a szakképzés szempontjából. — A szakközépiskolák esetében a kihívás egészen egyszerűen a megújulást jelenti. Elsősorban a kis és középvállalkozások igényelnek egyre inkább érettségizett szakembereket. Ez a megújítás megkezdődött az úgynevezett világbanki támogatással. Ami azzal jár, hogy az érettségit követően kezdődik a speciali- záció. Az ilyen intézmények már a második évfolyamnál tartranak. Itt meghosszabbodik a képzés ideje, ami foglalkoztatási szempontból is lényeges. Fontos tudni, hogy a végső időszakban, 18—20 éves korban fejeződik be a specializá- ció, ami már nagyon rugalmasan a gazdasági „vénák” szerint szerveződik. Nekünk egyébként a szakközépiskolákkal van kevesebb gondunk, a lakossági igények ezen iskolatípusok iránt egyre növekednek, egyre nagyobb a nyomás a jelentkezők részéről. — Eszerint a kihívás, vagy megújulás jóval nagyobb feladatot és nehézséget jelent a szakmunkásképzés területén. — Igen, s itt az előrelépés két fontos tendencia mentén történhet. Az évtizedeken keresztül uralkodó arány, nevezetesen: a népesség csaknem fele általános iskola után itt folytatta tanulmányait, nem tartható tovább. Egy csökkenési tendenciára kell tehát felkészülni, s ezt nem célszerű tragédiaként megélni. Következik ez a szerves megújítás kényszeréből, az igényeknek át kell tolódniuk a szakközép- iskola és a gimnázium irányába. A másik tendencia pedig azt mutatja, hogy a képzés mértékét, specifikumait az határozza meg, mennyire képes a gazdasággal együttműködni. — Van tehát jövője? — Igen van, de bizonyos, hogy szű- kebb kapacitással és nagyon komoly kötéssel a kisiparhoz. Elsősorban a tradicionális kézműves szakmákban várható, hogy az ezredfordulót követően is tartósan megmaradnak ezek a termelési szolgáltatások. S ez meglehetősen sok szakmát jelent, térséghez kötődő kézművességet, gondolok a fa, a bőr, az építőipari mesterségekre, ÍAWffc vagy a szolgáltató iparra, ven- larends; déglátásra, idegenforgalomra... — Ez a koncepció menynyire közös ügye a tárcáknak ? Gondolok mindenekelőtt a művelődésre... — A Munkaügyi Minisztériumnak kormányzati feladata van a szakképzés irányításában, értelemszerűen egyeztetve a művelődési tárcával de az iparival vagy a kereskedelmivel és a többivel is. Koncepcionális viták nincsenek, itt a vita tárgya nem a kormányzaton belüli összehangoltság, bár elismerem van mit javítanunk ezen is. Több problémát vet fel a külső partnerekkel az együttműködés, gondolok például a kamarai fejlődés gyorsulására vagy éppen meglehetős lassúságára. Más egy kon- junkturálius fejlődésben levő gazdasággal a szakképzésben együttműködni, s tapasztalhatóan más dekonjunktúra esetén. — Éppen ez a kérdés: gondjaival, bajaival együtt képes adni önök felé „megrendeléseket” a gazdaság? — Lehet, hogy meglepő, de ad. És sok kritika is éri az iskoHegedűs Lóránt refermátus püspök Zsi- ríat lelkészi elnöke Fotó: Kovács Tibor Idjifíh Mtonititk&f arendszert,' hogy nem elég rugalmas. Bár nem a mi asztalunk, de el kell mondanom, hogy nagyon sok a baj a gyerekek alapképzettségével is, 14 éves korukban. Hiányoznak vagy hiányosak az alapvető kommunikációs ismeretek, bizonytalan az írni, olvasni, számolni tudás. Ez egy korszerű szakmunkásképzés szemszögéből nézve inkább gátió, mint lendítőerő. Mert a gazdaság vagy a vállalkozó olyan szakembert kíván aki ért a számítástechnikához, tud idegen nyelveket, képes a korszerű gazdálkodás kalkulusaival bánni, pénzügyi, számviteli technikákkal operálni. Ugyanakkor jönnek az általános iskolákból olyan gyerekek, akiket speciális pedagógiai módszerekkel, programokkal kell felzárkóztatni. Tehát itt érzékelhető a nagy gond: az iskola- rendszer és a gazdálkodás illeszkedésében. Az egy másik kérdés, hogy azok a gazdasági struktúrák amelyek ma fogadókészek, s jelen vannak, menynyire találkoznak a szakképzés igényeivel. Erre igen jó példa itt a kaposvári építőipari szakközépiskola látványos fejlesztése. — Ez így van, de azt élismeri, hogy ez az iskola, az önerejére támaszkodva, valójában inkább kivétel még? — Elismerem, de a tanulsága mégis az, hogy van egy innovatív testületé, amely a helyi vezetéssel harmonikus kapcsolatot alakított ki. Induljunk ki abból: a magyar gazdaság az éves bérköltség másfél százalékát szakképzésre kell, hogy fordítsa. Rajtunk, a kormányzaton, a helyi irányításon, a gazdálkodó menedzsereken múlik, hogy ezt a pénzt a lehető leghatékonyabban, s úgy használjuk fel, hogy az ilyen iskolák a fejlődéshez forrást kapjanak. Ezzel együtt viszont az elavult struktúrák fenntartása ne kapjon támogatást. Számításaink szerint a szakképzési alap és hozzájárulás — melyet törvény szabályoz — 10—12 milliárd forintos forrást vonz a szakképzés tárgyi feltételeinek javítására. Tehát nem állítható, hogy a modernizációnak nem lenne semmiféle forrása. Az viszont joggal felvethető, hogy hatékonyabb, eredményesebb módszerekkel kellene ezeket a pénzeket az innovációhoz rendelni. — Ez a tárgyi feltételekre nézve valóban üdvös lehet, de mi a helyzet azokkal akik tanítanak? A mai gazdasági helyzetben, részint bizonyos pályák ellehetetlenülése, egyes vállalkozások csábítása közben, a szakoktató, a mérnöktanár szerepe nem jár presztízsvesztéssel? — Tapasztalható ilyen. Mi, akik a szakképzést stratégiai ágazatnak tekintjük, szóvá is tesszük kormányzaton belül, hogy a megfelelő szakmai kultúrát megfelelő személyi feltételekkel lehet csak kialakítani. Ha a legjobb szakmai erők elhagyják a pályát, annak drámai hatása lehet. Tehát a kvalifikációs követelményeket változatlanul nagyon komolyan kell venni, érvényesíteni, ugyanakkor differenciált bérezéssel lehetővé kell tenni, hogy a több- diplomás szakemberek a pályán maradjanak. Vagyis a mérnök vagy közgazdász tanárokat mindenképpen érdekeltté kell tenni a szakképzésben. Tröszt Tibor Hét szűk esztendő után végre nagy napra virradt Szabadka apraja és nagyja. Új színház született Szabadkán. A Kosztolányi Dezső nevével fémjelzett új magyar társulat más lehetőségek híján a szabadkai gyermekszínház termében vitte színre „Boris Vian: Birodalomépítők, avagy a Schmürz” című drámáját. Boris Vian pszichodrámája sajátos értelmezést kapott a balkáni szindrómát átélt közönség részéről. Az ismeretlen ijesztő hangok nyomán bekövetkező tragikus események láncolata, kísértetiesen hasonlított napjaink kilátástalan meneküléseire. Az erkölcsi érzékét teljesen elveszítő, családapát alakító, Kovács Frigyes, mesteri játékával közénk hozta a lelketlen birodalomépítőt — aki bár a dráma végén túléli családtagjai titokzatos eltűnését, saját ébredező lelkiismeretével már nem tud elszámolni és önkezével vet véget életének. A főpróbán és a bemutatón aratott vastaps arra utalt, hogy az új szabadkai magyar színház nem lehet tiszavirág életű. A magyar önkormányzati községek által nagy vehemenciával alapított új magyar színház szervezői is tudták, hogy talán ez az utolsó alkalom a vajdasági közönség visszacsalogatására. Hiszen Szabadka lakossága már évekkel ezelőtt többezer összegyűjtött aláírásával egyenesen követelte az önkormányzattól, hogy tegyen már valamit a sorvadozó magyar színtársulat érdekében. A lakossági kérelem sokáig pusztába kiáltott szó marad, ugyanúgy, mint Boris Vian velőt rázó sikolyai — ami után a birodalom mindig szegényebb lett egy emberrel. Az új színház igazi arcát egyelőre nagyon nehéz meghatározni. Az első bemutatót követő előadások néhány tetszőlegesen kiválasztott riportalanya viszont meglepő módon, egymáshoz egészen közelálló nézetet vallott a színház múltjával és jövőjével kapcsolatban. Még az egészen fiatal színházrajongók is, akik egyébként a legtömegesebb nézői voltak az új színház előadásainak, megállapították, hogy szép ez a mi kis gyermekszínházunk szeretjük is, de ez itt mégiscsak a mesék és bábok birodalma és ebbe a milliőbe nem lehet ettől elütő műfajú színházat meghonosítani. Az idősebbek, akik talán unokáikat kísérve sűrűbben látogatják a gyermekszínház előadásait is, a rendezői választást bírálták. Ők nem rétegszínházat, hanem egy átlagműveltségű néző művelődési és szórakozási igényeit kielégítő magyar színházat szeretnének, ami mellett elférhetne egy rétegszínház is. „Ez az előadás nem sokban különbözik Ljubisa Ristic rendezői munkáitól. Ehhez hasonló előadásokat nála is láthattunk, még magyar nyelven is!” — mondta egy öregúr felháborodottan. „A szabadkai Népszínház a hatvanas és hetvenes években működött a legjobban” — emlékeztetett egy idős, de nem elhanyagolt hölgy. A Népszínház nemcsak bemutatók alkalmával telt meg. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül, amit a kritikusok giccses- nek minősítettek, több mint száz előadást megért telt ház előtt. Akkor öröm volt színházba járni. Vígjátékot, drámát és operettet is lehetett látni, és rengeteg ismerős arcot, akik szórakozni, művelődni tértek be Thália szentélyébe” — fejezte be monológját a hölgy. „Azt hiszem csak az akkorihoz hasonló műsorpolitikával és a Népszínház ismételt birtokbavételével lehetne visz- szacsalni a nézőket. Hiszen a mégiscsak felháborító, hogy a bemutatót követő első előadásra mindössze húsz jegyet tudjon eladni az színház!" — állapította meg keserűen következő riportalanyom, majd faképnél hagyott... Szikár alakja, valahol a főutca másik végén a Skulhéty István építész által 1854-ben felépített, de már felújításra szoruló Népszínház pazar épülete tájékán tűnt el végleg a szemeim elől. Nagy Kanász György AZ IGE TESTVÉRE A SZÓNAK — Általános az, hogy egy püspök irodalommal, irodalomtörténettel foglalkozik? — kérdeztük Hegedűs Lórántot, a Dunamelléki Egyházkerület püspökét, aki a kaposvári tanítóképző' főiskolán Magyarság és egyetemesség Németh Lászlónál címmel tartott előadást. — Engem ez a kérdés úgy érint, mint református püspököt. A reformáció ugyanis az ige forradalmának forradalma volt. Mivel az ige testvére a szónak, magától értetődő, hogy nem lehet igehirdető az, aki nem avatott ismerője a szónak. Lehetséges, hogy misztikus, szakramentális hangsúllyal felépülő egyházak, teológiák és vallási struktúrák szó nélkül, a kimondhatatlan kategóriájában végzik a maguk szolgálatát, és rituálékkal, ceremóniákkal vagy pedig hangtalan lelki gyakorlatokkal igyekeznek a saját vallási hivatásukat gyakorolni és annak üzenetét továbbadni. Az ige egyháza azonban a prédikáto- tok egyháza volt mindig. Ha megnézünk egy római katoliA püspök és az irodalom kus miseliturgiát, akkor látjuk, hogy a freskóktól kezdve a gregorián dallamokig és a ceremónia liturgikus elemeinek a legváltozatosabb felsorolásáig mindent megtalálunk benne. Az úgynevezett szentbeszéd maximum öt-tíz percet vesz igénybe. A református istentiszteleten azonban ha nincs igehirdetés és imádság, valamint ének, akkor lényegében semmi sincs. Nálunk tehát a szavak ismerete — úgy, hogy azokat a lélek igévé változtassa —, nélkülözhetetlen. Ezért az igazi igehirdető nemcsak az igével, a Bibliával és a szent szövegekkel foglalkozik, hanem az irodalommal is. — Ezúttal Németh Lászlóról értekezett. Ez minden bizonynyal jelent valamiféle orientációt... — Az érdeklődésem nemcsak Németh László felé irányul. Huszonötezer kötetes, nyolc nyelvű könyvtáramban a teljes enciklopédikus szellemi koordinátarendszer megtalálható. A magyar irodalomtörténet a Halotti beszédtől Csoóri Sándorig megvan. A világirodalom pedig Homérosztól egészen napjainkig, a mai látomásokat felmutató Jevtu- senkóig, lonescoig megtalálható. De az ősfolklórtól a klasszikus és a romantikus zeneszerzőkön át a mai modern zenéig, a barlangfestészettől az avantgarde művészetig minden fellelhető nálam. Ezen belül Németh László engem úgy érdekel, mint a korszerűség egyetemes zsenije, és az egyetemesség korszerű megszólaltatója. Elsősorban tanulmányait, regényeit és drámáit tartom oly nagyra. Németh László csakugyan elmélyül az üdvösségügy koncentrációjában a kimondhatatlan mélységekig. Azokat egy egyetemes látta- tású, személyes lírában szólaltatja meg. Nála a mitológia, a relativitás-elmélet is személyes lesz. Minden regénye személyes vallomás, drámáiban pedig Németh László — Széchényi, Galilei, Apácai szólal meg. Ugyanakkor ezek a főhősök önmagukban is hitelesek. Ami a keresztyénség legfőbb jellemzője: nála a legegyetemesebb a legszemélyesebb és a legszemélyesebb a legegyetemesebb. Ez azért csodálatos, mert a huszadik század természettudományos, szekuláris világában magától értetődő, hogy ami a legegyetemesebb, az a legelvontabb, ami pedig a legszemélyesebb, az a legelfogultabb. — Bejárta a fél világot. Igét hirdetett, előadásokat tartott. Hogy látja: a fiatalok könnyen bevonhatók a lelkészi munkába? — A totális diktatúra alatt szembe kellett nézni egy mennyiségi redukcióval és egy minőségi kontraszelekcióval. Nálunk ugyan kevésbé volt ez érzékelhető, de Erdélyben annál inkább. A romániai nacionalizmus is marxista diktatórikus köntösben járult hozzá ehhez. A mintegy egymilliós magyar reformátusság számára évenként mindössze öt teológus hallgatói felvételt engedett a Protestáns Egyetemes Teológiai Intézetbe. Azóta viszont 200-an jelentkeztek. Azóta — éppen a múlt hónapban — Komáromban is megnyílt egy teológia a felvidéki magyaroknak. Nálunk megalapítottuk a Károli Gáspár Református Egyetemet; teológiai, filozófiai, pedagógiai és jogi fakultással. Egyetemi szinten több mint 200-an tanulnak a debreceni teológián, 190-en a budapes- tin és már 160-an vannak a sárospatakit Remélem, hogy hamarosan beindul a pápai teológia is. Az elmúlt négy évben hetvenhat középiskolánk és kollégiumunk nyílt meg néhány általános iskolával együtt. Nyolc-tízszeres a túljelentkezés. Ez azonban nem változtat azon, hogy a negyvenéves diktatórikus vákuum óriási. Szinte emberfeletti feladatokat kell vállalnunk, és roppant akadályokat kell le- küzdenünk. Ahol azonban a frontáttörés megtörténik, ott Dr. Benedek András hefyettee-áHamtitkér _ , Lang Róbert felvétele J)f , HEGEDŰS a Cfltjivf kJ, fiiZipöle mindenki ráeszmél arra, hogy „nekem pont erre van szükségem”. És ilyenkor a szomjúság, a lelkesedés ezerszázalékos. Lőrincz Sándor
