Somogyi Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-01 / 257. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — EMLÉKEZET 1994. november 1., kedd Temetők fénye Szól a lélekharang Az életünk út, amely a halálhoz vezet. Halálunk pedig végső bizonyítéka életünknek. Halottainkról a méltó megemlékezés az élőknek szól, nekünk fontos. Fájdalmunk önző és őszinte, mert minden halottunkban magunkat is temetjük. Magunkat is szeretjük abban, aki másoknak csak volt, nekünk azonban amíg élünk megmarad. A halottak napja az összes halottra való kollektív emlékezés: 998-an Odiló clunyi apát rendelte el, hogy „a Mindenszentek vecsernyéje után minden zárdában a halottakért zsolozsmát végezzenek és november 2-án minden pap gyászmisét mondjon”. Ezt a szokást a pápák az egész egyházra kiterjesztették. Erre a napra kicsinosítjuk a temetőket, rendbe rakjuk a sírokat, virágot viszünk halottainknak és gyertyát gyújtunk emlékükre. A gyertya a halottak ünnepének legfontosabb kelléke. Lángja a világ világossága. A templomi harangok zúgása azt a reményt erősíti, hogy a szenvedő lelkek akkor megpihenhetnek. A hazánkban kialakult halottkultusznak és temetkezési szokásoknak nagy hagyományai vannak. A templom és a temető valamikor szerves egységet alkotott. A temetkezési helyet cinteremként említi az esztergomi zsinat. „Ha valaki az elkövetett vétkekért a vezeklést elhanyagolja, s a püspöktől ezért kiközösítve meghal, ne legyen eltemethető a templom cimtermé- ben...” A templom körüli temetkezőhely egy lezárt, árokkal, kerítéssel határolt terület, ahol a kerítésnek is megvolt a maga jelentése. Az egyházi előírások szerint ugyanis a latrokat, tolvajokat, megkereszteletle- neket, kiközösítettéket nem temethették el a temetőbe, csak az árokba vagy az árkon túlra. A templom helyét maga a püspök szentelte meg, ezáltal maga a temető is megszentelt hely lett. És mivel a templom Isten háza, az emberek igyekeztek halottaikat Istenhez minél közelebb eltemetni, a templom közvetlen közelébe. Az elmúlt évszázad végére a temetők a települések szélére kerültek, s ezzel megszakadt a templom és a temető közötti közvetlen kapcsolat. Kaposváron ez az egység ma már csak a Keleti temetőnél érvényesül, ahol a temető és a Jézus szíve templom (Hősök temploma) együtt szolgálja a magyar halottkultusz továbbfolytatását. A Keleti temető elődje az 1700-as években a Kossuth téren volt az akkori sövényfalu templom körül. Ugyanitt volt a közkút is, ez volt az oka a gyakori fertőzéseknek, járványoknak. 1770-ben amikor II. József trónörökös Kaposváron járt — éppen pestis járvány volt — elrendelte a temető kitelepítését a város szélére, a mai Gróf Apponyi Antal utca környékére. Ez a temető azonban hamarosan betelt, ezért a város megvásárolta a Cigli féle telket és 1843-tól már a Hársfa utca és a Fő utca közötti részen temettek. Később a temető bővítéséhez a Virág utca és a Malom közötti lejtős részt is megvásárolták. A hullaház a nyomda mai épülete helyén állt. A dinamikusan fejlődő város számára azonban ezek a területek is kevesek voltak: az új temető helyét a város vezetése nem kellően átgondolt módon jelölte ki a mai pécsi és toponári utak kereszteződésénél. Később a Németh István polgármester nevéhez fűződő városfejlesztési koncepcióba nem illett bele ez a hely. Az 1860-ban megnyílt temetőbe 1893. október 2-án temettek utoljára. 1891-től kezdték kialakítani a mai temetőt. Elsőként a kápolna — 1902-ben épült — környékét készítették elő, aztán 1907-ben újabb területtel bővítették. A régi temetőből csak a nevesebb személyeket helyezték át az újba. így: Gar Csatár óvodaalapító és Kova- csics Őszinte ügyvéd sírját. 1925-ben Kladvigg Alajos cukorgyár igazgató kezdeményezésére munkásai részére templom, kultúrház, edzőterem építése kezdődött el. Ekkor épült a papiak is. Az edzőteremből, mire felépült a ma is álló halottasház lett. A templom alapkövét 1925. március 16-án dr. Rótt Nándor veszprémi püspök rakta le. Az építés fő szervezője Boldizsá József Zoltán kanonok a — „lukas kalapú pap” — volt, aki fáradtságot nem kímélve talpalt, hogy hívei számára méltó házat építtessen. A város jelentős pénzekkel támogatta az építést. A templom felszentelésére 1928-ban került sor. Boldizsár József Zoltán kanonok a Jézus Szíve Egyház- község plébánosa 1932-ban akciót indított, hogy a templomot ezentúl Hősök templomának nevezzék és az elesett Somogy megyei hősök nevét véssék márványtáblára. A Somogyi Újság írta 1932. szeptember 4-én „A Hősök temploma... a háború vérzivatarában elesett, hazájukat szerető hősök emlékét hirdeti, azoknak adózik. A templom belső falán táblák elhelyezésére alkalmas mélyedések vannak, ahova a hősök aranybetűs nevének díszített márványtáblákat helyeznék el...” A márványtáblák elkészültek, ma is láthatók a templom belső falán. A hősök neveinek felvésésére azonban pénz hiányában — egy tábla kivételével — nem került sor. Az utókor erkölcsi kötelessége lenne ennek a nemes gondolatnak a megvalósítása. A város legkedveltebb temetőjébe jeles személyiségeik is nyugszanak. Többek között Németh István polgár- mester, Rippl Rónai József festőművész, Gönczi Ferenc múzeumigazgató. Itt nyugszik a tragikus sorsú szépségkirálynő Molnár Csilla is. 1944- 46 között a hősök parcellájába magyar, német, bolgár és olasz katonák alusszák örök álmukat. A szovjet katonákat méltóbb körülmények között kegyeleti parkban temetik el. A város jeles személyiségeinek sírjait — számszerint 23-at — a Temetkezési Szolgáltató Kft dolgozói gondozzák. A temetőben nem kevés az igényesen elkészített szép sírkő. Ezek önmagukban is művészi értéket képviselnek. Molnár Árpádné gondnok szerint is meg kellene menteni ezeket, de — ha a család a sírt nem váltja meg — pénz hiányában nem képesek gondozni. Ilyen többek között vitéz Reichard Béla honvéd ezredes síremléke is, aki a 44. gyalogezred utolsó parancsnoka volt. A temető dolgozói — és a hozzátartozók — jelentős munkát végeztek, hogy a temetőt méltó módon felkészítsék a halottak napjára. A temető és a halál az emberi élet része — a temetés az emberi méltóság gesztusa. Egyetemes, emberi érték, amely kultúránként változhat, de tartalmát, jelentését tekintve egyenértékű. A sírokon a sok virág megpróbálja visszaperelni az elkerülhetetlen múlandóságot, színük pedig — bármilyen is az — a halálon is diadalmaskodó életet hirdeti. Puskás Béla ROZSOS GÁBOR Apám emléke Húsz éve már, hogy a nemlét évmilliói között élsz. Mégis, behunyt szemmel látom vékony karodat s ujjaid, ahogy csendesen rágyújtasz. Hallom kopogós lépteid az udvaron: megérkeztél. Itt vagy velünk, de sehol sem talállak. Húsz éve már. És nékünk, itthagyottaknak mi maradt a vigasztalás: Jézus, Buddha, Seneca vagy Szent Tamás. A somogyi temetők kezelői az egyházakkal, önkormányzatokkal közösen készültek a halottak ünnepére. Balatonszárszón halk zene szól a hangszórókból: Bach és Beethoven muzsika és meg- kondul a nemrég díszes lábakra helyezett lélekharang is. A kaposvári Temetkezési Szolgáltató Kft tervezi, hogy valamennyi temetőjébe felállít lélekharangot, amely nemcsak a friss gyász óráiban, hanem az emlékezés perceiben is szól. Nagyatádon évek óta ökumenikus istentiszteletet tartanak, s bármelyik templomba betérhet az emlékező egy csöndes imára. Mostanában fontos lett a kegyelet... Jót tett neki a verseny. Igaz, a pénztárcába is mélyebbre kell nyúlni, hiszen negyvenezer forint körül van Gyékényes, Zákány, Zákánytelep temetőjén a mindennapok gondoskodása látszik, Ortilosé tavaly városias megjelenésűvé vált, Porro- gon, Porrogszentkirályon már a kerítésen belül is aszfaltu- tak vannak. Szemléletváltás nyomait követhetjük. Meghaladni látszik a közelmúltban megjelent tudományos mű lehangoló megállapítása: „Ma a többség vallása és narkotikuma a mindennapok gondja-baja. Az ember tudja, hogy meg fog halni, élni viszont csak úgy képes, hogy kizárja a halált kalkulációiból.” Ez a hessentés és hárítás a természetes életszemlélet kísérője, de az öregedő Csurgó-környéki falvakban már hosszabb ideje jóval több a temetés, mint a születés. Mégsem ez a fő indíték. Talpra állni látszanak a közösségek. Csurgó öt temetője közül kettő van önkormányzati tulajdonban. A zsidótemetőt évtizedek után az idén kezdték egy temetés alapára, de a százezer forintot is elérheti. Az átalakított Barkas helyett nyugati típusú autóra kerül a koporsó, és italozó, borostás sírásók helyett egyenruhás alkalmazottak működnek közre a végtisztességnél. Nekik a kegyelet a kenyerük. Első dolga volt az önkormányzatoknak is, hogy rendbe tegyék a temető környékét, felújítsák a ravatalozót. Rendszeresen kaszálják a füvet, irtják a bozótot, örökzöldeket telepítenek. Költenek a temetőre. Balatonlellén új ravatalozó készül, Tabon a kivitelezési tervek készültek el. Kaposváron a Keleti temetőben egy háromszög alakú területen újabb urnaligetet terveznek, a nyugatiban pedig azt, hogy egy szökőkút vízsugarai mossák majd a földbe a hamvakat. el gondozni. Nádor Józsefné, a Somogy Megyei Temetkezési Szolgáltató Kft csurgói kirendeltségének vezetője, nem titkolja elégedettségét: — Hosszú évek óta kértük a legalapvetőbb helyreállítási munkák elvégzését. A városi képviselő-testület hárommillió forintot szavazott meg temetői rendbetételére. A Nagy- váthy utcai és a központi ravatalozót felújították. A központiban két sírkápolnát is helyreállítottak. Az egyikben, a Nonenmacher család temetkezési helye felett van a ravatalozó. A másikban, az egykori politikus-főorvos Éhn Kálmánéban köztiszteletben álló csurgóiak nyugszanak. Mindkét helyen aszfaltutak épültek. A közmunka brigád betonjárdát épített, az asszonyok a hét közepén virágot ültettek a katonasírokra. A vállalat berendezéssel látta el a ravatalozókat, a dolgozók új formaruhát kaptak, egy hete egy vadonatúj Hyundai ravatalozó gépkocsijuk van. Horváth József Megújultak Csurgó temetői Tört rugó nyomán S okáig bajlódott a zárral, mire az ormotlan kulccsal sikerült az ajtót becsuknia. Öreg volt, mint az erdészház, rajta a megbámult zsúp, mint vénember vedlett kucsmája, homlokába csúszva. A vakolat is hámlott róla, helyenként felhólyagosodott, s elég volt egy szélfuvallat, már kidurrant, mint mérges pattanás. Nem volt jobb állapotban hátul az istálló, amiben rég nem pihent barom, és a kerekeskút ingatag kávája, mint részegember roggyant lába. A henger a rozsdás lánccal, elvásva. Öreg volt itt minden, mint maga a végtelen idő, aminek se eleje, se vége, csak magunk múlunk ki belőle, mintha sosem jártunk volna ezen a világon. Mégis, miért ragaszkodott hozzá? Tán azért, mert úgy ölelte az erdő, mint a távozni készülődő kedvesét a szerető. Hisz nem sokáig lesz már, de még itt van, s az övé. Itt töltötte gondtalan gyermekkorát. Merre szaladhat az ég peremén a volt játszótárs, apró lábnyomát rég behegedte a föld. Nem berregteti piros kis autóját, féltve felhúzó rugóját. Besüppedt a földbe, helyét se tudja már. Minden szögletből itt, arcok tekintenek felé, s ha leszáll az est, hallani a suttogásokat. Vállára vette az irtókapát és a gereblyét s kezébe a krizantémokat. Indult, hogy a hegyoldalba megbúvó temetőben rendbe tegye a sírt. Mindenszentek előtt szokta ezt elvégezni. Zsebében gyertya és gyufa, hogy majd fellobbanjon a kegyelet lángja. A fák színes levelei fénylettek az ősz párás napsugarában. Lehullt lombok takarták a keskeny ösvényt. Ézsiásnak nyitott volt szíve, és túláradt benne a szeretet. Rég nem érzett ilyen nyugalmat, mint most, miközben lépésével harsant az avar, és a színes levelek, mint virgonc aranyhalak a szivárványtóban, vetették fel magukat lába nyomán. E gyszerre nagy vadrózsabokrot vett észre. Apró levelei, már többségében lehullottak, a maradék pilledt a zöldhátú ágakon. Közöttük, mint megannyi rubint ékszer, diónyi termések. Ily nagyokat még nem látott. Már mozdult volna, hogy közelebbről szemügyre vegye, amikor a távolból furcsa hang hallatszott. Se emberéhez, se állatéhoz nem hasonlatos. Megállt, s úgy fülelt, de a hang elmaradt. Újra a bokor felé nézett, egy alak állt volna ott. Szürke köpeny takarta, fején csuklya. Mintha képeskönyvből lépett volna elő, régmúlt korokat idézőn. Egyenesen ránézett; tekintete hideg, mint az acélpengéjű kés szikrát vető éle, s mégis, valami megzendült benne. — Uram segíts — suttogta Ézsiás, és keresztet vetett. Az alak csak állt, kezét mellénél összefonva, öblös ujjába rejtve. Ézsiás úgy érezte, mintha megbabonázták volna. Akarta, de lábát nem bírta emelni, szólni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Aztán kétségbeesésében, mint amikor az ember rosszat álmodik, megvonaglott, és kiáltott: — Ki vagy te?! Ember... vagy szellem... S ekkor egy szélroham süvöltött végig a fák között. Úgy jött, mint a váratlan nyári vihar. Megrázta a fák koronáit és a színes levelek, mint a felszakadó felhőkből a nagy hópely- hek, sűrűn hulltak alá. Szálltak vállára, gallérja mögé és magasították az avart. Ahogy megtörölte szemét, és újra a vadrózsabokor felé tekintett, már látta, hogy nincs ott egy lélek sem. Csak a bokor lett kopasz, a sárga levelek és a gyümölcsök is lehulltak. Izzadt a homloka, szíve hevesebben vert, s remélte, hogy csak a képzelet játszott vele. De hogy lehet, a gyümölcsök is lehulltak? Ez nem természetes... Tán vissza kellene fordulni gondolta, de aztán megemberelte magát, és szorongását legyőzve indult tovább. A nap magasan járt, hol kibújt a hidegséget árasztó felhők mögül, hol elrejtette arcát, és ekkor mindjárt kifakult a világ. A rossz lelkiismeret miatt van — gondolta. — Amikor magányos lesz az ember, akkor tudja meg, kiket veszített. Miért nem becsüljük az élőket? Miért csak holtából akarnánk feltámasztani, hogy még csak egyszer, elmondhatnánk neki... S ekkor eszébe jutott egy régi zsoltár. Gyerekkorában énekelték a karzat előtt, miközben nem tudta levenni szemét a gyertyák rebbenő lángjairól. S most ellenállhatatlanul tolakodott ajkára a szöveg: „Tévelyegve bandukoltak, akiket Isten ujja alkotott... Bűnös vérből születve, száműzve járták az utat, mely Ádám házától távol vezetett...” Hej, Uramisten — sóhajtotta —, se- gélj meg engemet. Űzd el a gonoszt. Adj erős lelket, elviselni magányomat... Aztán megindult. Távolból csörtetés hallatszott, de már nem félt. Kibukkant a fák közül egy vaddisznókonda. Békésen röffentve baktattak, rá se hederítve. A szélső fáról nagy madár rebbent, egy kört írt le, s eltűnt a rengeteg felett. Érezte, hogy nehezebbek a lépések, a szerszámok is nyomták vállát. Aztán elérte a kis lapályt, ahová temetkeztek a hegyi emberek. Nem őrizte senki ezt a sírkertet. A magas, széles sövény úgy kerítette, mintha óvta volna a kíváncsi pillantásoktól a benne nyugvókat. A kis temető eleje rendezett. Az utak kikapálva, s a fehér kövek, fejfák, mind arról tanúskodtak az ültetett virágokkal, hogy naponta járnak ide. Hátrébb az indákkal kusza rész, a régi sírok helye oly elhagyatott, mint a lakatlan sziget. Nem látott senkit. Indult arrafelé, megküzdeni az ágbogak- kal. A felcseperedett cserjékkel és bokrokkal, amelyek úgy elrejtették a sírokat, mintha ott sem lettek volna. L evette kabátját, az egyik fejfára akasztotta, aztán nekivágott. Dolgozott derekasan, s hordta hátra a kiirtott bokrokat, lecsapott faágakat. Lassan előtűnt a horpadt sírdomb a korhadt kereszttel s az elmosódott névvel. Olvasni sem lehetett, csak az tudta ki nyugszik ott, ki oda temette. S a domb mellett egy másik: kisebb, mint ez itt. Nem tudta, ki nyugszik ott. Gyermek lehet, hisz oly rövid. Gondolta, megtisztítja azt is, ha már nem gondozza senki. Könnyebb lesz tán a föld neki... Nemcsak ellepte a gaz a kis halmot, ami nagyapjáé mellett volt, hanem egy bodza is tanyát ütött benne. Ézsiás a kapa vasával egy suhintással lenyeste, majd megragadta a csonkot, hogy kirántsa a tövét: jövőre ne hajthasson újra. A nedves föld könnyen engedett. Kifordult a gyökér, és gödrében valami a bágyadt őszi napsü-' tésben derengett. Ézsiás meglepődött. A bodza gyökerét messze hajítva lenyúlt, és megragadta. Húzta, s az lassan engedett. Egy kis autó rozsdás, földmocskos váza került elő. Hajdan piros lehetett a sportkocsi, és felhúzójánál a körrugó megpattanva, mint lejárt óra túlhúzott szerkezete. Egy fiúcska el nem játszott autója. Vele temették, mint az álmokat... A kereszt tövébe tette, a kis halomra. Melléje állított egy gyertyát, s fektetett egy szál krizantémot. Lobbant kezében a láng, s átvette a viaszos kanóc, immár őrizve a lobogást. Ézsiás leült az öreg halomra. A tört rugó nyomán eléje tűnt a rég nem látott szeplős arc, a nevető szemek. Tudta már, kit takart a csuklya. Fejét lehajtotta, és vállát rázta a hangtalan zokogás... Ujkéry Csaba t
