Somogyi Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-26 / 279. szám

16 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. november 26., szombat Az iskolának saját „varrodája” is van Fotó: Kovács Tibor A fiúk sem a falvédőről jöttek Kadarkúti iskolapéldák Kadarkúton három iskola van. Egy általános, egy szak­iskola, és egy szakmunkás- képző. Ami az itteni „iskola­példát” mégis sajátosan eredetivé teszi, az, hogy a három iskola voltaképpen egy. Egyetlen intézmény, ahol mondhatni szervesen és újszerűén egymásra épülnek a képzési szintek... Horváth Sándorné igazgató és Tálasné Pandúr Rózsa ál­talános igazgatóhelyettes a legilletékesebb krónikásai an­nak, hogy milyen előzmények, kihívások, lehetőségek nyo­mán teremtették ezt a községi méretekben, Somogybán egyedülálló intézményt. A fő teendő természetesen ma is az általános iskolai ala­pozás, mégpedig olyan szán­dékkal, hogy a tanulók felké­szítését, a középfokra adható útravalót a lehető legjobban biztosítsák. A négyszáz diák­nak a délelőtt rendszerint öt tanórából áll, ezt követik dél­után a fakultációk, a speciális képzések, képesség, igény szerint. Biztosítja ezt a számí­tógéppark, az idegennyelv ok­tatás, a tornacsarnok, az úgy­nevezett készségtárgyak ská­lája, az idén még korongozó- szakkör is indult. A különböző programokra a több mint 40 tagú nevelőtestület teljes sza­kosellátottsággal vállalkozik, s ahogy az iskolavezetők el­mondták, a tanítók, tanárok tanuló kedvével sincs baj, szí­vesen vállalkoznak átkép­zésre, továbbképzésre... Fel­tehetőleg ez a titka annak, hogy a kadarkúti iskolapélda mögött a helyi, a mikei, a hen- csei, a kőkúti önkprmányzatok is felsorakoznak. így maradt a körzeti struktúra, a hétközi di- ákothonnal. Az úgynevezett „demográfiai apály” azonban itt is érezteti hatását,a kollégi­umban 30-40 diák maradt. Maradt ezzel egy kihívás is, tetézve azzal,hogy a végzet­tek nem mindegyike tanul(hat) tovább. Mi lesz a sorsuk? Az iskolavezetés válasza ma már akár természetesnek is tűnhet: indítsanak számukra egy kétéves szakiskolát. Ami ma kézenfekvő, 1992-ben még nem volt az. Az úgyneve­zett gazdaasszonyképző — hangsúlyozzák: a világért se írjam háziasszonyképzőnek — szigorú szakmai feltételek­hez kötött, melyek betartása fölött a Földművelésügyi Mi­nisztérium példásan őrködik. Alapos nevelőtestületi vita után, programokat tanulmá­nyoztak, adaptáltak. A volt pártbizottsági épületet meg­kapták a képzés céljaira az önkormányzattól, de át kellett alakítani. Mindehhez pénz is kellett, méghozzá elég sok. Szorgalmasan rajtoltak tehát minden elképzelhető pályáza­ton, amíg elindulhatott az ok­tatás. Hogy mit takar egy gazda­asszonyképzős végbizonyít­ványa? Ráadásul, ha fiú az il­lető? Mert a lányok mellett szép számmal jelentkeztek „gazdalegény” jelöltek is. Sü­tés, főzés, háztartás rendben tartása, konyhakert művelése, piaci ismeretek, kisállattartás, önéletrajzírás, adóbevallás, számítógépkezelés. A fiúknak akik a konyhában is példásan helytállnak, a kerti kisgépek mellett lehetőség adódik trak­torvezetői tanfolyamra is.... Ezenfelül csecsemőgondozás, betegápolás. Szóval olyan sta- fírung ez amely tényleg gaz­dálkodásra készít fel. A két év elegendő volt ahhoz, hogy helyben és távolabb támoga­tókra is találjanak, ha jól szá­molom 9 rendszeres szponzort tartanak számon, köztük a ka­posvári ruhagyárat, környék­beli szövetkezeteket, sőt szi­getvári intézményeket is. A sa­ját tankonyha, kert, varroda mellett „gyakorlóterep” a helyi A tankonyhában a mai „lecke” a csirkepörkölt és a mikei varroda is, a vótai szeretetotthon, annak ígérke­zik a hencsei kastélyhotel, sőt az egy-egy kadarkúti gazda portája is. Aki nemhogy ne­heztelne, inkább megtisztelte­tésnek veszi, amikor a szakis­kolások a háza táján tanulmá­nyozzák az állattenyésztést. Híre is ment az itteni képzés­nek, s milyen jó a kollégiumi háttér, mert a szátötven „nagydiák” között akad már Balaton-parti és pécsi is. Vagyis Kadarkút és környéke befogadta, segíti az intéz­ményt... A tankonyhában eszembe jutott egy régi falvédő, mely lenéző gúnnyal ábrázolja a fő- zögető férjet a takaros kö­ténnyel. Jóslata szerint: „Eljő az idő, férfi lesz a nő”. Nos, ez az idő a kadarkúti gazdaasz- szonyképzőben eljött, ámbár a fiúkról aligha lehetne állítani, hogy a falvédőről jöttek. Ugyanis férfias önérzettel vál­lalták, hogy nem maradnak le a főzés tudományában sem a lányok mögött. Az igazgatónő szerint palacsintasütésben ők vezetik a mezőnyt... A kapos­vári kereskedelmi és vendég- látóiipari szakközépiskola út­mutató támogatásával így léphettek aztán tovább. Aki a szakiskolában megfelelő eredményt ér el, kétéves sza- kunkásképzésre vállalkozhat, szakács és felszolgáló szak­munkás-bizonyítványt szerez­het. Mint mondták, ezek na­gyon kapós szakmák mostan­ság. A többieknek a textil és ruhaipari szakmákban, ahol ugyancsak vizsgán bizonyítják felkészülétségüket, szinte kor­látlan az elhelyezkedési lehe­tőség a varrodákban. A rövid idő alatt megizmo­sodott kadarkúti szakképzés­nek talán ez a legfontosabb hozadéka: a középfokú tanuló­idő nem a munkanélküliséget időlegesen kikerülő lekötött­ség csupán, hanem a bizo­nyítvány mellé kenyeret is ígér. Csak legyen tartós az élet „színpadán” a gondosan megírt gazdaszerep legény­nek, lánynak egyaránt... Tröszt Tibor Tizenöt év alatt négyezer súlyos beteget operált Siófokon A műtét már pihenés a főorvosnak Dr. Farkas Sándor főorvos, az orvostudomány kandidátusa Dr. Farkas Sándor többszáz éves dunántúli értelmiségi családban született. Dédapja Somogydöröcskén volt refor­mátus lelkész, nagyapja előbb somogyszili körorvosként, utána negyven éven át a vármegye tiszti főorvosaként dol­gozott. Apja, három nagybátyja, két fiútestvére, két unoka- testvére, két unokaöccse és a felesége is gyógyít(ott). Ő maga a siófoki kórház sebészeti osztályának vezetője. — Szeretem, ha a hátam mö­gött biztos támasz van, bár le­het, hogy ez emberi gyengeség — mondta dr. Farkas Sándor. — Van egy jópofa zug a lakásom­ban, ahová félrehúzódhatok, de ahonnan mégis mindent látok. A sarokban, kedvenc karos­széke fölött száz éves családi ereklye, kakukkosóra ketyeg. Amikor ránéz, emlékei megló­dulnak az időben. — Véletlenül lettem sebész — mondta. — Tudtam, valamit ta­nulnom kell. Életem nagyon szomorú időszaka volt az egye­tem. Nyomorogtam; évszámra zsíroskenyeret ettem; az első évben tizenkét kilót fogytam. Abba kellett hagynom az aktív sportolást is, és három évig nem volt pénzem mozijegyre. Az utolsó vizsgámon hívott a pro­fesszorom sebésznek a pécsi klinikára. Tizenöt esztendeje ke­rültem pályázat útján Siófokra: többet akartam operálni, s hogy a szakmámban kiélhessem ma­gamat, kénytelen voltam vállalni a vezetői széket is. Ezt a szép­ségei ellenére sem szeretem igazán: a beteg mellé leülni ne­kem sokkal többet jelent. Állan­dóan kerget az idő; napi 4-5 órát operálok, az osztály problémái pedig egyre gyűlnek közben az irodámban. Az az igazság: a műtőbe én pihenni járok. A munkaköri leírásnál fonto­sabbnak tartja a belső tartást. Az emberek azonban — tette hozzá — egyre inkább megné­zik, hogy mi a dolguk, és csak azt csinálják. „De én már öreg fiú vagyok ehhez.” — A sebészi munka az évek során nagyon megváltozott — magyarázta dr. Farkas Sándor. —■ Elbetegedett a magyar társa­dalom; az emberek kétharmada 5-12 féle gyógyszerrel érkezik a kórházba, amit évek óta rend­szeresen szed. Szervezetük ke­vésbé bírja a műtétet. A tech­nika azonban fantasztikusan fej­lődik; lényegében a szikén kívül minden eszköz kicserélődött. (Nincs a főnöknek külön cucca — nevetett fel. — Csak azt nem szeretem, ha a cipőmbe lép­nek!) Dr. Farkas Sándor, az orvos- tudomány kandidátusa elsősor­ban a gyomor- és bélrendszer betegségeivel foglalkozik. Tu­dományos dolgozatokat, tan­könyvrészletet írt az epeutak el­változásairól, az epekövekről, disszertációt a hasnyálmi­rigy-gyulladásról. Évente körül­belül 250 nagyműtétet és szám­talan apróbbat végez. Azt is el­árulta: otthon sokszor gondokat okoz, hogy a kórházban mindig asszisztenciával dolgozott. „Ha képet szegelek a falra, a felesé­gemnek mondom: Létrát! Kala­pácsot! Most a szöget!” — Ritkán álmodom; igaz, ke­veset is alszom — mondta a se­bész-főorvos. — Hajnali fél öt­kor már talpon vagyok; beszél­getünk, kávézunk a nejemmel, megetetjük a macskát. Ilyenkor nem sietek, később úgysincs időm semmire. Fél hétkor már a kórházban vagyok, a betegeim­nél. Álom? A kutyámra szoktam gondolni, akit nagyon szeret­tem, de el kellett ajándékoznom falura, mert mindig kiugrott a ke­rítésen át a városba, és féltem, hogy elütik. És szeretnék többet együtt lenni a barátaimmal. A siófoki kórházban nem a be­tegek veszik maguknak a gyó­gyulásukhoz szükséges gyógy­szereket, és a sérültek nem hal­nak meg a folyosón — mint, másutt, sajnos már előfordult. Dr. Farkas Sándor arról beszélt: az önkormányzat nagyon sok pénzt adott az intézménynek, hogy megfelelőképp tudjon mű­ködni. — Iszonyú magasak a költsé­geink — mondta a főorvos . — Az egyszer használatos, varrat­készítő műszer 40 ezer forintba kerül. Csak a nagyon kényes he­lyeken használom, inkább kéz­zel varrók. Ez 600-700 forintért ugyanolyan jó lesz, csak ret­tentő időigényes. így is az én osztályom használja el a kórház anyagainak a felét. A ráfordított munkát nem tükrözi mindig a társadalombiztosító ponttáblá­zata, ami alapján fizet; eszerint a sérvműtétre, nem adnak annyi pénzt a kórháznak, mint egy terhességmegszakításra. — Az orvos nagyhatalom. — Ebben a szerepben élni nem rossz, de alázat kell hozzá. Nincs kiszolgáltatottabb a mű­tőasztalon fekvő betegnél. („Én is feküdtem vakbéllel, s a helyet­tesem operált. Nem féltem; olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a hóhér is jöhetett volna. Öt nappal később már én is operáltam.”) Egyébként jobban szeretem a betegeimet, mint az egészséges embereket. Meg­mondom mindenkinek őszintén, hogy mi a baja, milyenek az esé­lyei, mit kell csinálnom. Többsé­gük nem jajveszékel, s ha nem is örömmel, de elfogadja sorsát. A legsúlyosabb betegeket én operálom; az esélyt mindenki­nek megajánlom. A remény so­kat segíthet. Dr. Farkas Sándor azt mondta még: örül, hogy a direkt betegy- gyógyítást választotta az egye­temi karrier helyett. Két lánya azonban nagy ívben elkerülte az orvosi pályát; ők csak a rossz oldalát látták a hivatásnak: azt, hogy ritkán van együtt a család. Pedig nincs annál nagyobb öröm, mint ha meggyógyul egy elveszettnek hitt beteg... Czene Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom