Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-08 / 237. szám
1994. október 8., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 13 Minden negyedik harmadikos középiskolás kipróbálta? Kaposvári drogszonda A kábítószerfogyasztás ok és okozat — Fej-fej mellett a statisztika Hollandiával Minden negyedik kaposvári 17 éves középiskolás diák eddig legalább egyszer próbálkozott már kábítószerrel — hangzott el válaszként a nemrégiben megrendezett diák-fórumon feltett egyik kérdésre. Az adat abból a tanulmányból származik, amelyet a kaposvári polgármesteri hivatal népjóléti igazgatóságának felkérésére Keczeli Agnes szociológus készített a „Közép- iskolások életmódjáról Kaposváron” címmel. Fiatalok motivációi Mint megtudtuk, Kaposvár 2040 harmadéves középiskolása közül 880 fiatalt kérdeztek meg egyebek mellett a kábítószerfogyasztásról is. A tanulmány drogfogyasztóként említi azokat a középiskolásokat, akik legalább egy féle szert — az orvosok által is felírható úgynevezett legitim drogot (nyugtatót, altatót, ópi- áttartalmú szert), illetve illegitim drogot: ópiumszármazékot, marihuánát, LSD-t, kokaint, amfetamint, vagy „szipuzásra” alkalmas szert — legalább egyszer kipróbáltak. Arra a kérdésre, hogy az emberek miért fogyasztanak kábítószert, a leggyakoribb válasz az „új élmények megszerzése miatt, illetve mert gondjaik, problémáik vannak, amelyeket nem tud megoldani” volt. Mindenképpen elgondolkodtató azonban, hogy a fiatalokban miként, miért születik és érlelődik meg a vágy a hétköznapok — szerintük — testet-lelket gyötrő szürkeségéből az extázis ígérte „kánaánba” repülni, a lebegéstől megváltást várni. Vagy csupán egy szörnyű divatról van szó? — A kábítószer-fogyasztás ok és okozat — válaszolta kérdésünkre Keczeli Ágnes. — A droggal már közelebbi kapcsolatba kerülő fiatalok egy része az életkörülményei miatt jutott ide, másik részüknek pedig ez fogja befolyásolni egész életét. A kérdőíveken egyébként igen érdekes láb- és széljegyzeteket találtam. Ezek többsége magányról, magárahagyatottságról, céltalanságról árulkodott. Ám volt köztük segélykiáltás is. Egy „szipus” írta: „az élet egy kalap szart sem ér, már szinte mindennel megpróbálkoztam, de nem sikerült leszokni; felhívtam egy drogközpontot is, de nem tudtak segíteni”. Fokozódó veszély — A felmérést csak közép- iskolások között végezték... — Igen, s közöttük is ilyen magas volt a — többségében ugyan csak — próbálkozók aránya. Ám felvetődik a kérdés: mi lehet azokkal a hasonló korú fiatalokkal, akik nem járnak iskolába, a társadalom perifériáján élnek, helyzetük kilátástalan? Akik nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni, illetve a szereteten kívül mindent megkapnak a családtól. Az Országos Rendőr-főkapitányságtól kapott információ szerint hazánkban 1990-ben 6,3 kg, 1991-ben 22,7, 1992-ben 160, 1993-ban 697 és 1994 első félévében 679 kg (!) kábítószert foglalt le a rendőrség. Somogy a rendőrségi adatok szerint a kábítószerfogyasztást tekintve nem fertőzöttebb a többi megyénél, átlagosnak mondható. A fokozódó veszélyt azonban az ugrásszerűen megnövekedett lefoglalt kábítószer-mennyiség is jól érzékelteti. Nyilván ezért is kavart olyan fergeteges vitát Konrád György cikke, amelyben a szelidebb drogok fogyasztási szabadsága mellé tette le a voksát. Ugyanis lehet, hogy a puha drog alkalmi fogyasztása nem veszélyesebb a szervezetre, mint az alkohol és a nikotin, de a függőség, amely akár az első marihuánás cigarettával kezdetét veszi, olyan mint a hegycsúcsról legördített hógolyó. A fogyasztó nemcsak a drogtól, hanem annak terjesztőjétől is függ, a szenvedélyének kielégítéséhez szükséges — egyre keményebb — kábítószerre előbb-utóbb nem lesz pénze. „Muszáj” szereznie, tehát csal, lop, az újszerű lebegés iránti leküzdhetetlen vágy bűnözővé teszi. Hiszen míg egy marihuánás cigaretta 100-200 forint, egy gramm kokain 10 ezerbe kerül. S ami megdöbbentő: beszerzése nem jelent túl nagy gondot. „Nem mondok semmit” Kaposvár utcáin nehezen találni olyan fiatalt, aki drogügyben szóba áll az újságíróval. — Nem, nem próbáltam ki még semmiféle kábítószert, de volt már a kezemben „vadkenderes” házikészítésű cigaretta — mondta egy kaposvári fiatal, aki nemcsak a nevét nem adta, de még a magnót sem kapcsolhattam be: véleményét hangszalag se őrizze. — Mennyibe került? — Ingyen volt, nem kértek érte semmit. — Milyen típusú középiskolába jársz? — Gimibe. — Volt, aki a környezetedben kipróbálta? — Persze.,. — Mi erről a véleményed? — Marhaság. Akiről tudom, hogy ilyet szívott, az is csak kíváncsiságból tette. — És szerinted? — fordultam a hasonló korú társához. — Nem mondok semmit. Előfordult, hogy ittam, de drogot nem fogyasztok. — Tudnátok szerezni? — Bizonyára... — Ismertek drogos diákot? — Aki rendszeresen fogyasztja, olyant nem. — Voltam már olyan buliban, ahol marihuánás cigit szívtunk — mondja egy másik társaság anonim hölgytagja. — Nekem nem esett jól, de volt, aki állandóan vihogott tőle és hülyeségeket beszélt. Nem tudom, hogy a cigi honnan volt... És mit gondol: ha tudnám, megmondanám magának? A csaknem három éve működő kaposvári SOS Élet telefonszolgálat vezetőjétől megtudtam, hogy sajnos egyetlen esetben sem keresték meg őket drogügyben. Igaz, a szolgálat elsősorban az öngyilkosság megelőzésére szerveződött, főként a partnerkapcsolatok gondjaival fordulnak hozzájuk; a 18 év alatti hívók száma elenyésző. A pszichológus azonban azt is elmondta, hogy kábítószer-ügyben is próbálnak segíteni, ha valaki ezt kéri. A 317-300-as telefonszámuk este héttől reggel hétig hívható. És vajon mit tesz, mit tud tenni a rendőrség annak érdekében, hogy megóvja a fiatalokat a drogtól, milyen „fegyver” biztosíthatja ezt a lépéselőnyt a kábítószer-terjesztőkkel szemben? A rendőrség is utólag tudja — A munkánkat nehezíti, hogy sem az orvosoktól, sem a pedagógusoktól, sem pedig a szülőktől nincs konkrét jelzésünk a fiatalok kábítószerfogyasztásáról — válaszolta kérdésünkre Szabó Kálmán százados, a megyei főkapitányság bűnmegelőzési osztályának vezetője. — Információk a gyógyszer- és alko- hol-„ötvözetre”, valamint a marihuánás cigarettára vonatkozóan ugyan vannak, de mindig csak utólag tudjuk meg: hol, melyik középiskolai buliban „jelentek” meg. A megelőző munkánk tehát teljesen általános keretek közé szorul: osztályfőnöki órákon, fórumokon tartott propagandaelőadásokon hívjuk fel a figyelmet a kábítószerfogyasztás veszélyeire. Amíg nincsenek konkrét adatok, addig mind a kereskedők, mind pedig a terjesztők személyét homály fedi. A kaposvári diákok életmódjáról készült tanulmány szerint — a legitim és illegitim drogfogyasztást tekintve — az arány csaknem megegyezik a budapesti felmérés eredményével, illetve egy 1988-89-es Hollandiában végzett iskolai vizsgálat végeredményével. Bár a kaposvári drogfogyasztó fiatalok döntő többsége csupán próbálkozó, de mi lesz velük, ha a próba „sikerül”?... Tamási Rita Az idén már hatszor hajózott át az Egyenlítőn Megfőztem a személyzetnek, felszolgáltam, aztán pedig jártam a szárazföldet a ki-bera- kodás napjai alatt. A Dominikai Köztársaságban már éppen a berakodás vége felé jártak a munkások, amikor a rakodótérben fölfedeztek 32 menekültet, aki abban a hi- szemben rejtőzött el, hogy az USA-ba megyünk tovább. Már a vízen voltunk, amikor három társuk a fedélzetre jött, mert nem bírták a lenti hőséget. Nem volt más választásunk, cellákat csináltunk a számukra a kabinokból. Mielőtt átadtuk őket a parti őrségnek — egyébként összesen egy kiló száraz kukoricakorpával akarták kihúzni az utat...—, elmondták: a parti őrök fejenként húsz dollár fejében hunytak szemet afölött, hogy éjjel a hajóra lopóztak. Ázt mondták nekik, hogy Miamiba visz az utunk. Ehelyett Peruban kötöttünk ki, ami ugye nem éppen az „ígéret földje...” — Nyilván ezeken az utakon hónapokig nem hallott magyar szót... — Ez nen egészen így van. Harmadik behajózásom során, idén év elején olyan hajót sikerült kifognom, amelynek magyar volt a tiszti személyzete. Az óceán közepén pedig egy kaliforniai tengerkutató csoportban magyarul szépen beszélő, nemesi származású hölgy honfitársunkra akadtunk. Egyre több a magyar turista az Egyesült Államokban is, ezt volt időm kifigyelni, hiszen New Orleansban másfél hónapot álltunk. Nagy álmom vált valóra, amikor hajózhattam a Mississippin. Előtte pedig Brazíliát „fedeztük” fel. Az utóbbi fél évem igen sűrű volt: hatszor léptük át az Egyenlítőt, s volt úgy, hogy 90 nap alatt csak 4 napot töltöttünk a parton, rakodással. New Yorkban ért véget az utam, mert lejárt a szerződésem. — Mi a teendő, ha valakinek menet közben támad honvágya? — Ez igen bonyolult eset. A szerződés letelte előtt is haza lehet menni, de akkor fizetni kell a repülőjegyet. S nem biztos, hogy legközelebb is érkezik ajánlat. — Két tengeri hajóút között otthon ül, s arra vár, hogy újabb ajánlat érkezzen? — Valahogy így. Van egy közvetítő iroda — nyilvántartásába újaknak borzasztó nehéz bekerülni —, ahol pontosan tudják, hogy éppen ki szabad. Ha megkeresnek, nem kötelező azonnal igent mondani, lehet válogatni. Anyagilag nem vagyunk rosz- szul eleresztve, megtehetjük... — A család nem akarja már a fotelhez „láncolni”? — Szerencsére még nem, ezért is tervezhetem a következő utamat. Az élmények kárpótolják a lemondást. Minden út egy sztori. Napokig lehetne mesélni: a Szuezi-csa- tornán átélt zsilipelési tortúrákról, a hathónapos indiai kényszer-megállóról vagy arról a Vörös-tengeri korall- gyűjtő akcióról, amit — mit sem sejtve — egyiptomi naszádok géppuska-csöveivel a „hátunkban” végeztünk... A siófoki hajószakács tehát épphogy csak Lilliputban nem járt... De ahogy Orlovics Jenőt ismerem, még képes felfedezni valahol a világtengerek közepén... Fónai Imre A világjáró siófoki Gulliver Amerikai cirkálók, egyiptomi naszádok, dominikai menekültek között Orlovics Jenő, a világjáró siófoki Gulliver többször is megfordult Amerikában Hajózni muszáj, tartja a régi latin mondás. Ezt osztja a siófoki Orlovics Jenő is, aki az utóbbi két évben 3, egyenként többhónapos út során járta be a földgolyót, egy tengerjáró hajó szakácsaként. A „siófoki Gulliver” most szabadságát tölti, s közben már a következő útját tervezi. — Siófoki lakásom előszobájában apró zászlócskák jelzik a térképen, hogy merre jártam — kezdte Orlovics Jenő . — A világ több mint hetven államában fordultam már meg, persze nemcsak utóbbi három utam során. Öreg „tengeri medvének” számítok már, hiszen 1974-ben szálltam először hajóra. Akkor még Magyarországról nehezen lehetett külföldre utazni, én viszont így alig húsz évesen világot láthattam. Első utam rögtön Japánba vezetett... — Milyen követelményeknek kell megfelelni a hajóra szállás előtt? — 1992-ben, amikor második tengeri kalandozásaimnak nekivágtam (1980-tól egy éttermet vezettem Siófokon, tehát évekig a szárazföldön gyakoroltam vendéglátós szakmámat), egy 70 kérdésből álló IQ-tesztet kellett kitöl- tenem. A pályázatokat egy floridai cég bírálta el, állítólag valamilyen hazugságvizsgáló masinába is betáplálták az adatokat. Szerencsém volt, 12 év szünet után újra nekivághattam. Egy angol-holland érdekeltségű kereskedelmi hajóra kerültem, amely vanuatui lobogó alatt szelte a habokat — abban a mini államban ugyanis igen olcsón lehet regisztráltatni a hajókat... A 20 ezer tonnás, 200 méter hoszszú monstrum aztán Argentínában, a Paraná folyón öt óra alatt porig égett. Egy szál nadrágban menekültünk a kigyulladt hajóról — hosszas vizsgálatok derítették ki, hogy nem történt gyújtogatás, hanem valamilyen elektromos zárlat volt. 1993-as utamon már nem történt ilyen galiba. Ekkor ENSZ-segélyszállítmányokat vittünk a rászoruló országokba, például Szomáliába, ahol ekkor kezdődtek a helyi harcok — a kikötőbe amerikai cirkálók kísértek bennünket. Csodálatos vidékeket jártam be a csaknem egy év alatt, többek közt Kenyát, Elefántcsontpartot, Puerto Ricót. „Mindennel megpróbálkoztam, de nem sikerült leszokni”
