Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-22 / 249. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. október 22., szombat „Sem az idő, sem a fórum nem volt véletlen” így lett népfelkelés az ellenforradalomból Pozsgay Imre: Kádár sokszor visszatért a Nagy Imre-ügyre „Azt tartottam becsületesnek, ha hitelesen törlesztek” A bejelentés 1989. január 28-án, szombat délután hangzott el a Kossuth-rá- dióban. Pozsgay Imre nyilatkozott a 168 óra riportereinek arról, hogy az MSZMP pártprogramot előkészítő' bizottságának történelmi albizottsága befejezte ku- tató-feltáró munkáját. „A történelmi albizottság tanulmánya alapján, a feldolgozott tapasztalatok számításba vételével ki kell mondanunk, hogy 1956. október 23-ától Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le.” így hangzott a mondat, amely politikai bombaként robbant és további események láncreakcióját indította el. Megfogalmazója és nyilvánosság előtti tolmácsolója, Pozsgay Imre jó fél évtized múltán is részletesen, pontosan idézi az akkor világszenzációnak számító bejelentés előzményeit és körülményeit. — Miért pont azon a szombat délután, s miért éppen a Kossuth-rádióban hangzott el 56-ról a párttagság számára sokkoló hatású deklaráció? — Sem az időpont, sem a fórum nem volt véletlen. Roppant nagy volt a tét: a bejelentés gyökeres szakítást jelentett azzal a korábbi történelemhamisító képpel, amely október 23-át kívülről irányított és belső reakciós erők által szervezett ellenforradalomként akarta feltüntetni. Éppen az ellenforradalommá minősítés volt az eszmei alapja az 1956. november 4-i szovjet beavatkozásnak, amely eltiporta a magyar forradalmat és létrehozta az úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormányt, azaz a Nagy Imre-kormány leváltására az úgynevezett Kádár-kormányt. A bejelentés időpontját, hogy úgy mondjam, ki kellett taktikázni. Ügyelnem kellett arra, hogy olyankor történjék, amikor Grósz Károly nincs az országban. Akkor ugyanis olyan hatalmi helyzetben voltam, hogy egyedül ő cenzúrázhatta volna mondandómat. Megeshetett volna, hogy megriadnak a rádió vezetői egy ilyen nyilatkozattól és fölhívják a párt főtitkárát... Az pedig azt jelentette volna, hogy a velem készült interjú nem hangzik el. Korábban egy ízben már — amikor úgy volt, hogy Grósz külföldön lesz — összehívtam az albizottságot, ám az utazás elmaradt, s gyorsan lemondtam az ülést. Erre azután január 27-én került sor, amikor a főtitkár Davosban volt. A 168 órára azért esett a választásom, mert el kellett érnem: a történelmi albizottság megállapítása megszólalásommal a hatalom egyik képviselőjétől és a hatalom egyik nyilvános intézményén — vagyis ne a Szabad Európán vagy az Amerika Hangján — keresztül jusson el a köztudatba. — Kikből állt a történelmi albizottság és mi volt a megbízása? — Az MSZMP KB 1988 júniusában a párt programjának előkészítésére vezetésemmel bizottságot hozott létre, s ennek a testületnek egyik albizottsága kapott megbízást történelmi tanulmányok folytatására, az 1945-1988 közötti korszak elemző feltárására. Sikerült előbb magamnak, majd az albizottságnak jogot szereznem az addig elzárt és titkolt dokumentumok megismerésére. Vezetője Berend T. Iván akadémikus, az Akadémia akkori elnöke volt, s tagjai között volt — hogy csak néhány nevet említsek — Ormos Mária, Horn Gyula, Balogh Sándor, Tőkei Ferenc. Az albizottság 1988 decemberére készült el munkájával, s öszszegező anyagában 56-ot már népfelkelésnek minősítette. — Lényegében mi érlelte meg az új értékelést? — Az addig előttünk is zárt iratanyagokból sok minden kiderült. En magam is azokból, akkor ismerhettem meg például a megtorlással és a Nagy Imre-perrel kapcsolatos dokumentumokat. Számomra is megdöbbentő hatású volt, milyen iszonyatos arányokat öltött a megtorlás, amely 1963-ig tartott: látni azt, mennyire kimódolt és koncepció-gyanús volt az egész Nagy Imre-per, amit nem lehetett kizárólag a nemzetközi nyomás következményének tekinteni. Volt ilyen nyomás, ezt nem tagadom, de ma is meggyőződésem, hogy a legnagyobb zsarolás és nyomás ellenére sem kényszerült a Kádár-rendszer arra, hogy kivégeztesse Nagy Imrét és harcostársait. Ellenállhatott volna az akkori pártvezetés, de az indulatok okán és az ország pacifikálása érdekében ezt olyan szükséges politikai eszköznek tekintették, amit alkalmazni kellett. — Horn Gyula, Szűrös Mátyás és mások is többször utaltak arra, hogy Kádár János a Nagy Imre-ügyről szinte soha nem beszélt, ez afféle tabu-téma volt. — Valószínűleg így volt, én azonban mást tapasztaltam. Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy amikor négyszemközt voltunk, a beszélgetés végén valamilyen módon rá ne tért volna a Nagy Imre-ügyre. Ezt szinte soha nem mulasztotta el. Annak idején még mondtam is családi körben: micsoda macbethi tragédia, hogy ettől a lelkiismereti problémától nem tud szabadulni... Ezeken a személyes beszélgetéseken az önigazolás szándékával újra és újra kitért arra, kik a felelősek azért, hogy Nagy Imre nem adta be lemondását, s arra, hogy a tárgyaló küldöttségek, amelyek kimentek Romániába, Sna- govba hozzá, alkalmatlanok voltak ennek az ügynek az elintézésére. így aztán végsősoron a felelősséget Nagy Imre nyakába varrta, hogy nem adta meg magát — hiszen ha hivatalosan lemond, nem történik meg, ami bekövetkezett. Lehet, hogy csakugyan így gondolta, lehet, hogy önmagában sokakat felelőssé tett, de mindebben azért benne volt a lelkifurdalás. — Visszatérve 1989. január végéhez: az 56 rehabilitálását követő napokat Ön hogy élte meg? — Davosból hazatérve Grósz Károly számon kérte az ügyet; addigra a pártszervezetektől megkapta a hangulatjelentéseket, a megyei párt- szervezetek telexen megküldték az összefoglalókat. A jelentéseket összemarkolva elém dobta az asztalra: „Olvasd... ez a közvélemény...” Az üzenetek egytől egyig elíté- lőek voltak velem szemben. Azt válaszoltam, hogy ez a telextulajdonosok közvéleménye; a nép minden bizonnyal másképp gondolkodik. Erről egyébként hamarosan meg is győződhettem; például Hódmezővásárhelyen, ahol a sportcsarnokban ezrek felállva, tapsolva üdvözöltek. — Vitathatatlan, hogy kockázatos volt a rádió mikrofonja előtt kimondani a kulcsmondatot: 56 október 23-án népfelkelés zajlott le Magyarországon. Miért vállalta? — Volt személyes okom is rá: 1956 után magam elfogadtam és sokáig meggyőződéssel vallottam a hivatalos álláspontot. Később meg — miként az emberek nagy része — megfeledkeztem az egészről, tehát törlesztenivalóm is volt. Azt tartottam becsületesnek, ha kockázatos körülmények között, hitelesen törlesztek, és nem alkalmazkodásból. A jövendő politikai egyeztetés szempontjából fontos volt átlépni ezt a torlaszt. Nyilvánvaló volt, hogy az akkor éppen másként-gondolkodóknak nevezett ellenzékkel nem teremthető meg a kapcsolat, ha annak útjában áll egy akadály: az ellentét és az ellentmondás 1956 értékelésében. A pártban egyébként már régóta voltak tisztességes érzelmű, tájékozott emberek, akik a Nagy Imre-pert mindenképpen javasolták volna újragondolni. De addig nem merészkedett senki a párton belül, hogy 1956-ot is szükséges újraértelmezni. 1988-89 fordulóján azonban ez már elkerülhetetlen volt. Véleményem szerint aki a továbbiakban politizálni akart, az szükségszerűen válaszút elé került. El kellett hárítani az útból 56 akadályát, hogy békés természetű legyen az átalakulás: a párt közhatalmi szerepe, funkciója csökkenjen, nimbusza megszűnjék, s ne keletkezhessen polgárháborús helyzet az országban. S volt olyan szándékom is — amit talán legnehezebben ismert el a párttagság nagy része —, hogy 56-ért a valódi felelősséget és e felelősség képviselőit le kell választani a párttagság tömegeiről. Hogy a párttagság nagy része szabadnak érezhesse magát és ne szemlesütve, sunnyogva kelljen belépnie az új rendszerbe. Azt hiszem, elvileg és erkölcsileg ez sikerült is. Elis-, merem, mindezt nem volt könnyű megérteni olyan harminc év után, amikor mást sulykoltak a pártban. Bajnok Zsolt Amit a díjak jelentenek Piroska és a kritika Molnár Piroska, a kaposvári Csiky Gergely Színház vezető színésze a Jelenetek egy kivégzésből című Howard Barker darabban nyújtott teljesítményéért a közelmúltban kapta meg a múlt évad legjobb női alakításának díját a kritikusoktól. Ascher Tamás ezért a rendezéséért valamint a Katona József Színházban bemutatott Pirandello-dara- bért és Mohácsi János egy nyíregyházi vendégrendezéséért szintén átvehette a kritikusok díját. — Nem volt csalódás, hogy Jancsó Miklós nem ezt a produkciót válogatta be a színházi fesztiválra? — Nem. Jancsó ugyanis nem látta ezt az előadást. Hogy meg sem akarta nézni, az az ő dolga. — Lehet-e egy díjra számítani? — Nem. Az ember díjakra sohasem számít. Az a jó bennük, hogy meglepetés. Nagyon boldog voltam, hogy a szavazatok alapján nekem ítélték a díjat a kritikusok. De ez nem jelenti azt, hogy Ascher Tamás a jövő évadban is rám osztja egy-egy darab női főszerepét, ha nem biztos abban, hogy velem kell eljátszatnia. — Mit jelentenek a kritikák Molnár Piroskának? — Fiatal koromban bosszús voltam tőlük vagy örültem. Egy ideje elolvasom ugyan a kritikát, de tudom, hogy ez a színészi életemben nem jelenti a továbbfejlődést. Nem a kritikusok szerződtetnek, nem ők osztják rám a szerepet, és nem velük játszom. A kritikus többnyire csak egy a nézők közül. A kritika nem nekem szól. Egy színészi alakítást nemigen tudnak elemezni a kritikusok. Megemlítik, hogy futott még, vagy jó volt. Mit tanulok én ebből? Semmit. Csupán örülök, ha jót írnak rólam. A közönség nem azért jár színházba, mert elolvasta a kritikát. A közönség vagy jár színházba, vagy nem jár. — Nőtt az irigyelnek száma? — A kollegák — akármit is hisz a nagyvilág —, nem irigykedő természetűek. Csak a rossz színész irigykedik, a jó nem. A rossznak van mit irigyelnie, a jó meg örül a másik sikerének. — Nem volt ott a díjátadáson, mert játszott Székesfehérváron. — A Művész Színház vendégjátékában volt egy előbemutató a Tudós nőkből. Törő- csik Mari felhívott, hogy eljátszanám-e helyette a szerepét. Örömmel vállaltam. Ha Törő- csik úgy ítélte meg, ebben a darabban csak én helyettesíthetem, akkor ez nekem nagy elismerés. Nagy siker volt ez a Moliére-darab az előbemuta- tókon és premieren is. A két előbemutató is rettentően fontos volt, mert ez, különösen vígjáték esetében meghatározó, hiszen nem lehet előre tudni, hogy a közönség miként reagál. Az igazi, nagy pesti premier elé háromszoroson felvértezve léphettünk. — A Jelenetek Galactiája, több volt-e, mint bármely más alakítás? — Egyetlen szerep sem egy a sok közül. Galactia is egy új szerep, egy új lehetőség, egy új csoda. Az egyik kisebb, a másik nagyobb lehetőség. Budapesten egyszer játszottuk és nagyon nagy sikere volt. Szó volt arról, hogy az újjáépített Vígszínházban bemutatjuk majd, és a televízió is fel akarja venni. Jó lenne még többször is játszani, de Kaposváron akármilyen sikeres a prózai előadás húsz bérleten Galactia, a festőnő kívül nem megy el. A Jelenetek egy rétegközönségnek szól. Nem biztos, hogy Kaposváron él ebből a rétegből annyi ember, aki még megtöltene egy házat vagy kettőt. Az öngyilkosból annak idején, amelynek Koltai Robi volt a főszereplője, is csak két vagy három bérletszünetes előadást tudtunk eladni. Pedig azt zenésnek hirdették. Amikor a Jeleneteket próbáltuk, akkor én viccesen javasoltam az egyik éjszaka — nagyon fáradtak voltunk —, hogy talán úgy kellene hirdetni, hogy A kurva bosszúja — zenés velencei életképek. Akkor talán tovább játszhatnánk. — Játékán az érződött: szinte habzsolja ezt a szerepet. — A darabot én nem tartottam olyan jónak — ebben sokan egyetértettek velem —, de Fotó: Csobod Péter ahogy az Eörsi „megigazította”, s Ascher megrendezte, ez egy nagyszerűen tálalt előadás lett. Ha egy színésznőt ilyen szereppel kínálnak meg, ráadásul az alkatához, az életkorához is illik, akkor hogyne habzsolnám!? Ha engem a nyári melegben megkínálnak egy jéghideg, száraz hosszúlépéssel, akkor azt egyhajtásra megiszom. Lőrincz Sándor f
