Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-15 / 243. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. október 15., szombat A Nagybányán kívüli „nagybányai” Kunffy képei között Önarckép 70 éves koromból (1939) „...amit a fiatal magyar mester ma a párizsi műértők bírálata alá bocsájt, az termékeny munkásságának gyümölcse: egy szép és vib- rálóan változatos kiállítás, amelyben nincs semmi banális, semmi felszínes és amely épp a maga idejében érkezett.” Ezt írta Kunffy Lajos, Georges Petit Galériájában rendezett kiállításának katalógusába 1913-ban Leopold Honoré. A kiválónak tartott műbíráló írhatta volna ezt ma is. Az eredeti és időtálló pik- túra felfedezéséhez akkor is, ma is hozzászámítható a „boulevard-ok” lázas ritmusa, a magyar természetet jellemző „melancholikus vonás”, valamint az az alkotói szándék, amely a nagyvilágra tá- joltan is Ady föl-földobott köveként „sohasem veszti szem elől szülőföldjét." Jó szeme volt a hajdani francia mű ítésznek nemcsak a képre, hanem a küldetésre nézve is. Igaz, azokban az időkben nemcsak a magyarok fedezték fel Párizst, hanem az is a magyarokat. Akik, ismét Adyval szólva, az Értől az Óceánig vették a horizontot, mint Kunffy állomásai is mutatják: Őrei, Kaposvár, München, Párizs, Budapest. S az idén éppen hatvan éve, hogy ha megnyugvásra nem is, végső állomásra Somogytúrt választotta. Hetven éve, hogy a párizsi siker után Budapestnek is bemutatkozhatott, száz éve, hogy pontot tett tanulmányai végére s visszafelé gombolyítva az idő fonalát: százhuszonöt éve született. Több évforduló is kínálhatná a megemlékezés alkalmát; a megyei múzeumban rendezett emlékkiállítás létrejöttét e legutóbbi jubileuma tette aktuálissá. Ilyenkor kínálja magát a közhely az alkotás elevenségéről, időszerűségéről, amelyre az évforduló „figyelmeztet” csupán. Kunffy képei között igen szívesen időzve, amit tisztelői már hosszú ideje megtehettek a somogy- túri kúria-emlékmúzeumban is, mellőzhetők a közhelyek. Sokkal inkább hitelt érdemlő az a törekvés, amelyet a megyei múzeum kiadványában, a gondosan szerkesztett „Kunffy” kismonográfiában és albumban Horváth János művészettörténészként és festőKét cigány (1910) utódként is képviselt. Miként érzékeltetni kívánja a jövő januárig látható emlékkiállítáA bretagne-i tengerparton (1898) heni, párizsi, budapesti évek. Ahogy Horváth János jellemzi, Csók István mellett ő volt az egyik Nagybányán kívüli „nagybányai”, aki azonos hullámhosszon alkotott az alapítókkal, például Hollósy- val, Ferenczyvel, Rétivel. Ez természetesen maradhatna egy jól indokolt művészettörténeti értékítélet is. A mai művészettörténész viszont úgy találja, hogy a közönség körében egyre nagyobb az érdeklődés mindaz iránt amit „Nagybánya” képviselt. Talán ez a nézőpont, az alkalomra kifejezett.de az al- kalmiságon messze túlmutató emlékkiállítás is igazolja, hogy nem tévedett 1913-ban Leopold Honoré úr. Tröszt Tibor Mindeneslány a konyháról Kamarell Márta a Bárdos Lajos-emlékgyűrűvel Fotó: Király J. Béla Egy színházban minden ember fontos. Van, akinek látványos a munkája és olyan is, aki csak a háttérből irányít. A Bálint Lajos-emlékgyűrűt ezeknek a háttér-embereknek az elismerésére hozták létre. Egyik évben egy dramaturgnak, a másikban pedig egy művészeti titkárnak adják. Az idén Kamarell Mártáé, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti titkáráé az elismerés. — Hogyan lesz valaki művészeti titkár? — Nekem semmilyen szakmai végzettségem nincs. Harmincnégy éve dolgozom itt. Először adminisztrátor voltam, majd kineveztek művészeti titkárnak. — Hogy került a színházhoz? — Láttam egy hirdetést az újságban: adminisztrátort kerestek. Jöttem, felvettek. Kamarell Márta gyerekkorában színészképeket gyűjtött, sokszor tanulás helyett is, de a színészi pálya nem vonzotta. Egyszer mégis játszott egy fiúszerepet a Légy jó mindhalálig című darabban, s — mint mondta: „minden este szó szerint meghaltam”. — Mit csinál a színházban a művészeti titkár? — Az előadások jogdíját intézem, szerkesztem a havi plakátokat. Hozzám tartozik minden, ami a színpadot kiszolgálja. Én vagyok a mindeneslány a konyháról. — Van köze ehhez az elismeréshez a kaposvári színház hírnevének? — Ezt a díjat a szakma ítéli oda, a színháznak semmi köze hozzá. — Szakmai, vagy inkább erkölcsi elismerés ez önnek? — Azt hiszem, ez alatt a sok év alatt megkaptam minden elismerést, amit lehet. Továbblépést nem jelent. Erkölcsi értéke van. — Mit szóltak hozzá a színházban? — Nem is igen tudnak róla. Őszintén szólva, én is meglepődtem. Váratlanul ért: még azt sem tudtam, hogy az idén dramaturg vagy művészeti titkár a soros. — A színház fordított világ; a magánéletét hogyan egyezteti ezzel? — A férjem rengeteget segít, de én nem járok sehova. Június óta a sétálóutcán sem voltam. Délelőtt, úgy fél háromig itt vagyok. Aztán főzök, ebédelünk, és jövök is vissza. Zűrös, de én szeretem. A legnehezebb mégiscsak a mit főzzek? Van egy tizenhat éves fiam, aki a gépipari szakközépiskolába jár. Jól ír, szépen rajzol. Nem szeretném, ha színházi ember lenne belőle. Ez az életforma felőrli az embert. — Tapasztalatból mondja? — Itt a színházban mindig energikus vagyok. Feldob a légköre. Otthon azonban már előfordult, hogy hazaérve belezuhantam a fotelbe. Itt mindig ügyelek arra, hogy ne látsszon rajtam, ha fáradt vagyok. — Sokszor kell megnéznie egy darabot? — Elejétől végéig általában csak egyszer. Egy-egy jelenetre viszont sokszor benézek. — Van kedvence is? — A Jelenetekkel nem tudok betelni. Azt hiszem, Molnár Piroska az ország legjobb színésznője, és ezt ebben a darabban be is bizonyítja. Azért vagyok én még mindig itt, hogy ilyen alakításokat, ilyen jó darabokat láthassak, és hogy én is bennük legyek egy kicsit., Kónya Orsolya Örömtantárgy a gyerekek körében Amit elárul a maszk Úgy kezdődik, mint a kozmetikusnál: jó adag krém kerül az arcra, ám a masszírozás helyett gipszes gézdarabkák borítják be a bőrt. Rövid száradás után lefejthető a maszk, amelyen rögződött arcunk minden vonása. Ez az érdekes játék a képzőművészeti oktatás egyik része a kaposvári tanítóképző főiskolán. A diáknapokon a nagyközönség is megismerkedett vele. A maszkkészítés népszerűségének Ország László maszkkészítés közben Fotó: Lang Róbert oka talán az, hogy az ember kíváncsi önmagára. Ország László főiskolai adjunktus szívesen alkalmazza ezt a technikát az oktatásban; a készségtantárgyakban nagy szerepet kap a kísérletezőkedv. — A maszk nem álarc, ami mögé el lehet bújni, inkább rólunk ad képet. Ezt a szobrászati technikát a kollégáim is szívesen alkalmazzák, a nagyatádi táborban sokat kísérleteztünk vele. Amint megszilárdul a gipsz, következik az izgalmas feladat, a díszítés: festés, tollak beépítése, torzítás. Attól függően, hogy mire akarjuk használni, szobadísznek, farsangi maszknak vagy valamilyen játékhoz. A főiskolán a hagyományos mellett van már négyéves oktatás is, sőt másoddiplomát lehet szerezni rajztanári szakon. így nagyobb óraszámban, új megközelítésből taníthatják a vizuális ismereteket. A kisiskolások rajztanítása sok érdekességet rejt, ez amolyan örömtárgy a diákok körében... A kreativitásra épül, s azok a gyerekek is sikert könyvelhetnek el maguknak, akik az intellektuális tárgyakban nem tűnnek ki. Ezért érzik fontosnak a főiskolán a leendő tanítók széleskörű felkészítését. — Vannak hallgatók, akik különös tehetséget mutatnak valamiben. Papírhajtogatás, árnyjáték, bábozás: ők ebből a többiek oktatóivá válnak. Nemcsak a kézügyességre építünk, hanem az alkotó képzeletre is. A hallgatók itt megszokják, hogy a legegyszerűbb dolgokból is csodákat varázsolhatnak, mint amilyen a maszk. Énnek az alapja a kórházi gipszes géz; nagyon könnyű a technika, és nagyfokú kreativitásra ad alkalmat. Egy eszköz, amivel sokféle gondolatot tudunk kifejezni. Azt szeretnénk, hogy az iskolákba kerülő tanítók sokszínűvé tudnák tenni a rajzórákat. A gyerekek nem a hagyományos dolgokra érzékenyek: ha szabadságot kapnak, remek ötletekkel állnak elő. Nem mindig az a fontos, hogy tanítsunk, hanem az is, hogy a gyerek önmagától tanulhasson. Izményi Éva son is. Kunffy vidéki magánya éppoly alkotó jelenlét volt mint a szépreményű münc-
