Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-15 / 243. szám

10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. október 15., szombat Szolgálat az életért — a névtelenség védelmében A fehér, a tengerzöld és a kékeslila a kedvence Segélykiáltások - telefonon Amikor a magány szinte el­viselhetetlenné válik, amikor az egyedüllét vígasztalhatat­lanul gyötrő érzése eluralko­dik, értelmetlenné lesz a mo- solytalan élet, van egy utolsó fogódzó: az SOS Élet Telefon- szolgálat. A vonal túlsó végén olyan emberek próbálnak gyó­gyírt találni a fájdalmas lelki sebekre, akik feladatuknak ér­zik meghallgatni a sokszor a mindenre elszánt indulatoktól remegő hangú — öngyilkos­ságra készülő — hívók se­gélykiáltását. A lassan hároméves kapos­vári SOS Élet Telefonszolgálat 29 önkéntes ügyelővel műkö­dik. Valamennyien nappali munkájuk után vállalták az éj­szakai 12 órás ügyeletet, sza­badidejük terhére pedig a ki­képzést, illetve a rendszeres szakmai beszélgetéseket. Évente csaknem ezer hívás fut be hozzájuk, a néhány perces beszélgetéstől a több órásig. Este héttől reggel hétig a 317-300-as telefonszám — a posta jóvoltából — ingyen hív­ható, hiszen a panasznak nem szabhat gátat a pénz. — Telefonszolgálatunk el­sődleges célja, hogy a kétség- beesett lelkiállapotban, illetve az öngyilkosság küszöbén álló hívónak lehetőséget biztosít­sunk, hogy azonnal kapcsola­tot teremthessen egy olyan emberrel, aki őszintén érdek­lődik iránta, meghallgatja és megpróbál segíteni — vála­szolta kérdésünkre az SOS Élet Telefonszolgálat vezetője. — Bárki felhívhat minket, aki segítséget vár valamilyen problémája megoldásában, vagy „csak” egy kapaszkodóra van szüksége, hogy tudjon vál­toztatni az életén. — Nehéz lehet tanácsot adni egy öngyilkosságra ké­szülőnek... — Nem is tanácsot adunk. Megpróbáljuk együtt megbe­szélni a gondjait, hiszen sza­vai nyomán a kilátástalannak tetsző helyzet megoldásaként többnyire kibontakozik egy, az élet fele vezető út. Az öngyil­kosságot tehát nemcsak megakadályozni akarjuk, ha­nem a bajban lévő emberrel más alternatívát is szeretnénk megismertetni. Tapasztalata­ink szerint sokszor azért hív­nak bennünket, mert vagy nincs senki, akivel megbe­szélhetik gondjaikat, vagy pe­dig a környezetükben senki nem alkalmas erre. A lelki vál­ságot ez a „süketség” még jobban elmélyítheti. Itt viszont talál valakit, aki őszintén kí­váncsi a bajára, akivel meg­oszthatja a magányát. — A személyes kapcsolat nem könnyítené meg a be­szélgetést? — A kapcsolatunk ugyan nem személyes, de személy­telennek nem mondható, hi­szen bár névtelenül, de a leg­bensőbb titkaikat tárják föl előttünk. A névtelenség vé­delme megkönnyíti ezeknek az intim problémáknak a megbeszélését. Egyébként az ügyeleteseink is névtelenek, sőt a szolgálatunk helyét sem ismerik. Természetesen a se­gítséget kérő szavait teljes ti­toktartás övezi. Ha úgy érez­zük, hogy igényli a személyes kapcsolatot, információkkal segítjük, kihez forduljon. Ám ezek az emberek végső elke­seredettségükben hívnak fel minket. Előtte már szinte min­dent kipróbáltak, s úgy tűnik: mi vagyunk az utolsó állomás. — Egy tizenkét órás ügyelet alatt súlyos emberi tragédiák bontakoznak ki. Miért vállalják ezt a lelkileg megterhelő fel­adatot? — Sokszor úgy érzem, hogy ezekkel a beszélgetésekkel bábáskodunk egy újrakez­désnél, bátorságot és erőt adunk az élethez, segítünk az élet értelmének újrafogalma­zásában. S mindettől mi is gazdagodunk... Tamási Rita íme, a magyarok listája! Nobel-díj a feleségnek Az idei kémiai Nobel-díjban nemcsak az a szenzáció, hogy egy magyar származású ame­rikai tudós kapta (hiszen ez tu­lajdonképpen csak nekünk magyaroknak ad okot büszke­ségre), hanem az is, hogy a kémiai Nobel-díjat nagyon ré­gen kapta meg egyedül egyet­len személy. Mint általában a Nobel-díjakat, ezt is meg­osztva, csoportoknak vagy több kutatónak ítélték oda az utóbbi években, sőt évtizedek­ben. A kitüntetett, George A. Oláh, nekünk Oláh György — a Los Angeles Times megfo­galmazása szerint — „zseniális nagypapa, akinek ősz haja által megkoronázott fejéről sosem kopik le a mosoly”. Az Univer­sity of Southern California (USC) kémiaprofesszora s az amerikaiak szerint személy szerint neki köszönhető,hogy az egyetemen egy tudományo­san rendkívül magasra értékelt kémiai kutatóműhelyt hozott létre. Oláh professzor bejelentette: a kitüntetéssel járó 945 ezer dollárt feleségének adja, hi­szen „a mi családunkban ő ke­zeli a pénzügyeket”. Felesége egyébként ugyancsak kémikus, aki négy évvel ezelőtti nyug­díjba vonulásáig férjével együtt dolgozott. „1955 óta együtt egy laboratóriumban végezzük a munkánkat — és még mindig házasok vagyunk. Ez aztán mindent megmagyarázhat...” Oláh professzornak legalább 100 szabadalma is van, tehát korántsem az elefántcsont to­ronyban dolgozó tudós típusát személyesíti meg. Neki tulaj­donítanak olyan felfedezéseket is, amelyek később a környeze­tünket kevésbé szennyező ólommentes benzinhez vezet­tek el. A játékelmélet egyik magyar alapítója, Neumann János lázasan forgatta az ör­dög bibliáját, Harsányi János közgazdász, az idei Nobel díj egyik nyertese azonban csu­pán sakkozott, azt is évtize­dekkel ezelőtt. Még csak nem is ismeri a póker szabályait, pedig a gazdasági folyamatok elemzését e játék terminológiá­jára alapozta. A Kaliforniában élő, 74 éves tudós most a ma­tematikafilozófia logikai alapjait kutatja. Maradandót alkotott az etikai problémák matematikai modellezése térületén is. George Oláh és John Harsa- nyi egyaránt megőrizte ma­gyarságát, anyanyelvét és az óhazához fűződő kapcsolatait. Harsányi az elmúlt évtizedek­ben többször is hazalátogatott, Oláh György pedig a Tudomá­nyos Akadémia tiszteletbeli tagja és a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktora. Tervezi, hogy mielőbb, de legkésőbb tavasszal Magyarországra uta­zik. íme a magyar, illetve ma­gyar származású Nobel-díja- sok teljes listája: 1905: Lénárd Fülöp fizikus, a fénysugárzás vizsgálatáért. 1914: Bárány Róbert orvos, egyensúlyszervi kutatásaiért. 1925: Zsigmondy Richárd kémikus, kolloidoldatok termé­szetének magyarázatáért. 1937: Szent-Györgyi Albert orvos-biokémikus, biológiai égésfolyamatok kutatásaiért. 1943: Hevesy György kémi­kus, izotópok alkalmazásáért az orvostudományban. 1961: Békésy György fizioló- gus, a fül élettanának kutatá­sáért. 1963: Wigner Jenő fizikus, az atomhéj rejtelmeinek leírá­sáért. 1971 : Gábor Dénes fizikus, a holográfia elvének kidolgozá­sáért. 1986: Polányi Károly János vegyész, a kémiai elemi folya­matok dinamikája terén szer­zett ismeretekért. (FEB) Egy élet harcáért Lindgren asszony kitüntetése A Magyarországon is is­mert svéd gyermek- könyv-szerző, Astrid Lindg­ren kapta másokkal együtt az 1994. évi Alternatív Nobel-dí­jat. Mint a díjat odaítélő „He­lyes Életért Alapítvány” kö­zölte Stockholmban: a 87 éves írónő „a gyermekek jo­gaiért folytatott, egész életre szóló harcáért” részesült az elismerésben, amellyel - a Nobel-díjakkal ellentétben - nem jár pénzjutalom. Lindgrenen kívül Alternatív Nobel-díjat kapott még a ni­gériai Ken Saro Wiwa, az ogonik túléléséért küzdő mozgalom vezetője, továbbá kitüntettek még egy indiai és egy trinidadi önsegélyző szervezetet - adta hírül a dpa. Az Alternatív Nobel-díjat 1981-ben alapította a német­svéd származású Jakob von Uexküll. Az elismerést az emberiség legsürgetőbb problémáival - így a harma­dik világ gondjaival, vagy például a környezetszennye­zéssel - foglalkozóknak ítélik oda. Korongon jött ötletek „Megizmosodott” a korong mellett... Fotó: Kovács Tibor Buni Gabriella kaposvári ke­ramikus azt vallja: a kritikák alkotásra serkentik. Azoktól a kézművesektől, akik hozzá közelebb állnak, el is várja, hogy véleményt mondjanak munkáiról: kaspóiról, gyertya­tartóiról, vázáiról, reggeliző­készleteiről. Az alacsony műhelyben le­galább ötven fok meleg van. A fazekaskorong körül kelleme­sebb a klíma. Buni Gabriella agyagdarabot szakít, s fel­dobja a korongra. Kapcsol; in­dít, és a formátlan anyag mu­tatós virágtállá szirmosodik. Az anyag nem női csukló­nak való. Régebben kizárólag férfimunka volt, az asszonyok csupán díszítettek. Buni Gab­riella „megizmosodott” a ko­rong mellett. Mindent egyedül csinál; nem is engedné, ha va­laki segítsen a díszítésben. Miközben forog a korong, sokszor újragondolja életét. A Munkácsy gimnáziumban végzett, és tanárnak készült. Hogy mégsem az lett, nem fáj­lalja. Keramikus lett, s nem akármilyen. A Fazekas HáziipariSzövet- kezetnél volt ipari tanuló. De a mesterség alapjait adó helyet csak két év múlva hagyta el. Pécsre ment, majd ismét Ka­posvár következett. Rá is igaz a mondás: aki belenyúl az agyagba, az bele is ragad. Díszkerámiáival — mint min­den alkotó — egyéni színt képvisel. Munkái mentesek mindenféle „sallangtól”; a mo­dern kerámia mellett voksolt, jóllehet ezt nem tehette volna a népi díszítőművészet gaz­dag motívumkincse nélkül. Örül, hogy a vásárlók az egyszerű, sima darabokat jobban kedvelik, mint a túldí- szítetteket. így a jellegzetes Buni-féle apró virágok is el­tűnnek majd, amelyeket — mint bevallja — azért alkalma­zott, hogy könnyebben elad­hassa portékáit. Színeit to­vább finomítja. Legutóbb egy érdekes meggybordót kevert ki. Kedvence azonban a fehér, a tengerzöld és a kékes lila. A mesterember örömével ül a koronghoz nap nap után. Ekkor jönnek az ötletek. Nem az íróasztal mellett. Különben sem tud rajzolni. Az edény a korongon születik, s nincs két egyforma. S hogy honnan eredezteti a kézművességet? Dédapja szövőmester volt. Nagyanyja szépen rajzolt — talán innen a kézügyesség. Az unoka is belekóstolt a szö­vésbe, de abbahagyta. Jó pár éve készített tarisznyáit, futóit még nem volt ideje össze­varrni. Ehelyett Kovács Margit művészetét tanulmányozta, Jambrich Liza kaposvári ke­ramikus apró figuráiba feled­kezett, Tamás László és Fic- zere Mátyás munkáit figyelte. Sokat tanult tőlük. Kilenc társával megalapí­totta a Kaposvári Kézművesek Egyesületét. Van köztük tűz­zománckészítő, textiljátékos, bőrdíszműves, pipakészítő. Munkáikkal gyakran bemutat­koznak Somogybán és orszá­gos rendezvényeken is. — Az ember szereti megmu­tatni, mit tud — mondja. — S ha másnak is tetszik a mun­kája, elégedett. Egy keramikus azonban sohasem lehet az... Most is azon töprengek, milyen mázat használjak a teáskész­lethez. Lőrincz Sándor Pénz, luxus meg az el nem ért vágyak VAKBOT Öt meglepő téveszme a boldogságról A helyszín egy önkormány­zati hivatal ügyfélszolgá­lata. A szereplők: egy idős hölgy — vagy inkább egy ked­ves néni —, valamint egy har­minc körüli hivatalnok. A helyiség nagyobbik fel­ében üvegablakaik mögött ül­nek, állnak, sétálnak és be­szélgetnek az ügyintézők. Természetesen a saját ügyei­ket rendezik nagy gondosság­gal, hogy például ki lehetne-e nyitni az ablakot vagy Nusiká- nak árt a huzat és ezért mégse. Ki kér kávét az ebéd után, és kinek mit telefonált a barát­nője épp az előbb, stb. és stb. Az iroda kisebbik felében szorong, feszeng néhány ügy­fél. Várnak, leskelődnek az ab­lakok felé, hátha elindul vala­melyik hölgytől egy biztató pil­lantás: jöhet a papírjaival, az ügyével az ablakomhoz, es­sünk túl rajta, ha már idejött. Pillantás nem, de egy felszólí­tás az egyetlen férfi ügyinté­zőhöz néhány perc múlva megérkezik: — Ferike, nézze már meg a hölgy papírjait, legyen szíves! Én most kiugróm oda, tudja. Ferike, a harminc körüli hi­vatalnok szólítja a „hölgyet”, aki — mint említettem — in­kább egy kedves, sokat meg­élt, nyolcvanas éveiben járó néni, aki korát tekintve bőven nagy- vagy tán még dédanyja is lehetne a férfinak. — Tessék, mi a gond? — kérdi az ügyintéző. — Tetszik tudni, már har­madszorvagyok itt... — Kérem az adatait — mondja —, aztán miről van szó! A néni — anélkül, hogy bármit is elővenne kis kopott retiküljéből — mondja az ada­tait. Neve, születési ideje, he­lye, anyja neve, lakhelye. Határozottan, pontosan, majd ugyancsak összeszedet­ten elmondja, hogy néhány hete, kora este a házuk előtt egy suhanc ki akarta tépni a kezéből a táskáját, benne a nyugdíjának maradéka, ő pe­dig nem hagyta, dulakodtak, a fiú megütötte a halántékát, de elszaladt, nem bírván megsze­rezni a retikült. Az eredmény: a táska és a pénz megmaradt, de a nénike amúgy sem jó látása az ütéstől jóval rosszabb lett. Mondták, szociális alapon kaphat új szemüveget, itt kell intézni, de ő ezt már harmad­szor mondja el. Kora ellenére friss észjárás, tömörítőképesség, szabatos stílus. Az ügyintéző sem tud vele mást kezdeni, mint intézni kezdi. A nénike pedig hálál­kodni kezd, azért ami egyéb­ként hivatalosan jár neki, s mondja a mögötte vá­raszóknak: lám, lám milyen kedvesek, szolgálatkészek ezek a „tanácsi emberek”. A dicséret mintha hatna Fe­rikére. Fanyalgását feladja; beír, kitölt, pecsétel. Látható­lag halad előre a dolog. Majd megjegyzi: — Magának vakbot is járna. — Látja, kedveském, az bi­zony nem is lenne rossz, lega­lább nyugodtabban közleked­nék. Az igen-re Ferike újabb pa­pírokat vesz elő. Kitölt, beír, pecsétel, és közli, hogy ezek­kel a papírokkal hova kell majd menni. A néni hálás, kedves és tetszik-ezi a fiatalembert. Nem azért, mer olyan megille- tődött, hanem mert olyan idős és őt még így nevelték. y E n pedig, várakozván a so­romra, eltűnődöm a vakbo­ton. Nem kellene nekünk is egy vakbot, így, járandóság gyanánt, hogy mindenki, aki olyan magabiztos, előre lássa rajtunk, kik is vagyunk valójá­ban? Hátha egy ilyen jelzéssel mi is nyugodtabban közleked­nénk a világban! Csikós József Boldogít a pénz? — teszi fel a kérdést a Reader’s Di­gest Válogatás októberi számában megjelenő cikk, és a legújabb kutatások eredményeként meglepő vá­laszokat kapunk. Suzanne Chazin írása összegzi az utóbbi évek kutatásainak eredményeit, ezek szerint számos tévképzetet sikerült megcáfolni. Az öt legmegle­pőbb: — Nem igaz, hogy a bol­dogsághoz mindenkinek szüksége van egy kis luxusra — nem feltétlenül boldogabb az ember, ha nagyobb au­tója, szebb lakás van; az öröm nem azonos a boldog­sággal. — Nem igaz, hogy a bol­dogság olyan, mint az állandó nyaralás. Kiderült, hogy hosszú ideig tartó folyama­tos nyaralás után hiányzik a munka kihívása. — Nem igaz, hogy a nagy fizetésemelés boldogíthat. A tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy a munka okozta elégedettség nem annyira a fizetés nagyságá­nak, mint inkább a munka ki­hívásának és az abban elér­hető sikernek a függvénye. — Nem igaz, hogy nincs megnyugtatóbb érzés némi pénznél. Válságos pillana­tokban — bármilyen hasz­nos is a pénz — nem old meg semmit. — Nem igaz, hogy ha min­den vágyunk teljesülne, bol­dogok lennénk. A szakembe­rek szerint a boldogságot nem annyira a vágyak telje­sülésének, mint inkább az értük folyó küzdelemnek kö­szönhetjük.

Next

/
Oldalképek
Tartalom