Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-01 / 231. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. október 1., szombat Rendház a Zselic szélén A kerítés mögött a nyugalom szigete Felépült egy Benedek-rendi apácakolostor a Bárdudvarnokhoz tartozó Kaposszentbe- nedeken. Magas, zöld kerítés fogja körül az épületet. Kőhají- tásnyira van innen a templom. A fala pedig egészen a kerítésig ér. A kolostort Finnországból hozták ide és holnap (október 2-án) szentelik. Az épület jóillatú fenyő. A faház egyik lakója Váli Ancilla, a kolostor megálmodója és megvalósítója. Őt kérdezem: hogyan is történt? — Én 1971-ben mentem ki Ausztriába, mert itt volt mód arra a szerzetességre, amit szerettem volna. Meg is mondtam akkor, hogy én szeretnék majd egyszer visszajönni. 1990-ben sikerült: először tájékozódtam, s csak aztán jöttem haza. Kérdeztem: van-e szükség rendházra, a rend eredeti karizmái szerint? Sok embert kérdeztem meg: mindenki azt mondta, hogy pont ez kellene. Úgy látom, hogy az „imádkozzál és dolgozzál” továbbra is elsőrangú feladatunk. Az embereknek pedig nagy szükségük lenne olyan helyre, ahol lelkileg ki tudják pihenni magukat. Ez a ház alkalmas erre. — Tehát bejön ide valaki és Váli Ancilla azt mondja: én pihenni szeretnék. Erre önök befogadják függetlenül, hogy van-e erre pénze? — Bárki bejöhet, ha vállalja azokat a megszorításokat, amelyeket mi: például a csöndet, és bizonyos megkötöttségeket, amit ez a túl idegenes életforma magával hoz. Természetes, hogy valamit fizetni kell, de ez attól függ, hogy van-e annak az embernek pénze vagy nincs. Ahol elkezdtem, ott is volt úgy, hogy sokáig maradt ott valaki és nem fizetett. Ketten ettünk meg egy ebédet, és az elég volt. Amit mi kínálunk, az elsősorban lehetőség. Egy lehetőséghez pedig nem pénz kell. Feladat ez, szolgálat. — Hány embert tud fogadni? — Attól függ. A felső rész még nincs kiépítve, ha az is meg lesz, akkor sokat, most egyelőre kevesebbet. Volt itt már lelkigyakorlatos csoport is. — Hogyan esett a választása éppen Kaposszentbene- dekre? — Nagyon sok helyet megnéztem itt Magyarországon. Pontosan 74-et és azért esett rá a választásom erre, mert volt már itt Bencés-kolostor és nagyon szép a hely: tágas és a falu végén van, de nincs túl messze a falutól. Csendes, nyugodt hely. Úgy találtam, hogy ez lesz a legjobb hely az összes közül, amelyet ismertem. — És hogyan lett a kolostor finn faház? — Az újságban olvastam róla. Elmentem egy magyar céghez, beszélgettünk róla, és végül is mellette döntöttem. Aztán kötöttünk egy szerződést, és felépítettük. — Olcsóbb, mint egy téglaépület? — Eredetileg olcsóbb lett volna, de végül nem lett olcsóbb. Viszont sokkal gyorsabban fölépült. A fenntartása olcsóbb lesz, kevesebbet kell majd fűteni és jobban szellőzik. — Mintha építész ajánlana egy új házat... — Ezzel foglalkoztam két évig. — Nagy a lelkesedése. — Ez egy feladat volt, csinálni kellett, és én örömmel csináltam. — Az itteniek hogy fogadták önt? — Bencés kolostor volt itt az 1200-as években. Történelem akárcsak a falu temploma és a falu neve. Az egyházközség nagyon támogatta munkánkat. A többi emberrel azonban még alig van kapcsolatunk, itt a környéken egy pár családot ismerek csak. — És hogyan fogadta a hivatalos egyházi hierarchia a tervét, hogy Bencés apácakolostort épít? — Amikor a tervről szóltam, a Seregély érsek úr azt mondta: már tegnap jöhet. — És ez elég volt ahhoz, hogy jöjjön. — Ez volt az utolsó biztatás, mert természetesen előtte megérdeklődtem, hogy amit mi szeretnénk csinálni arra van-e szükség. Azt felelték, hogy nagyon nagy szükség lenne pont erre. Nagyon hívtak itthonról: akkor kint az érsekkel is elrendeztük az egyházi dolgokat és visszajöttem. — Hogyan fogadta a Bencés rend? — Nekünk stabilitás fogadalmunk van. Ennek külső vagy látható része az, hogy az ember abba a kolostorban marad, ahova belép. Tehát igen ritka, hogy valaki átmegy egy másik országba vagy más kolostorba. Én soha nem akartam külföldön élni, nagyon nehezen is mentem ki. A hívás, hogy jöjjek, erős volt, hogy lezt az életet itthon folytassam és másoknak is lehetővé tegyem. — Most földi dolgokkal kell itt foglalkoznia: meg kell teremteni a feltételeket. — Elsősorban pedig lelkiekkel kell foglalkozni... A házat úgy adták össze: elsősorban Ausztriából, Németországból jött a legtöbb adomány. A rend is adott amennyit tudott. Amit a rendek erre szánni tudtak, azt betették egy salzburgi központba, ahonnan Csehszlovákiát, Magyarországot segítik. Mi katolikusoknak körlevelekben mondtuk el, hogy mit szeretnénk Magyarországon, és aki úgy gondolta, hogy ennek értelme van, az segített. Saját erőnkből nem tudtunk volna idáig jutni. Ez gondviselés. — Mik a tervei? Tervekről egyszemélyben dönt vagy konzultál valakivel? — Tervem az, hogy tisztességes Bencés életet éljünk. A „szakmát” 19 évig tanultam. Amit tanult az ember, azt jó dolog csinálni. — Segítséget kitől vár? — Isten segítségére számítok. Ezt nem jámborságból mondtam: a három év alatt, amióta haza jöttem, annyiszor megmutatta, hogy mit akar és mit támogat. Ha nem hinném azt, hogy segít abban is, hogy legyen itt utánpótlás, akkor van gond. A gondviselés ezer jelét tudnám felsorolni. Sajnálom, hogy nem vezettem naplót, bár aligha győztem volna... Valahogy mindig megoldódik a probléma. — Bencés apácarend nincs másutt Magyarországon? — Nincs. — Itt mit tervez? — Szent Benedek regulái (szabályzata) szerint élünk: az ő húga vagy nővére volt az első Bencés nővér. — Van jelentkező a rendbe? _ — Érdeklődők vannak. Olyan nincs még, aki biztosan akar jönni, de négy-öt lány volt már itt. Pár napig nézelődtek, beszélgettünk. Nem egyik napról a másikra kell dönteni, mert ez a döntés egy életre szól. Igaz, van hat év próbaidő, de a döntés nagyon fontos. A teológiát mindenki elvégzi. Ezen többféle lehetőség is van; a most megnyílt szerzetesrendek, a nővérekével létrehoztak egy iskolát ezeknek a fiataloknak, hogy közösen is tanuljanak, mert nehéz most a továbbképzés. Ezt az iskolát mindenki elvégzi. A renden belül a rend a sajátos karizmájáról, a szokásokról, a rend történetéről tanulnak. Azt még nem tudom, hogy itt Kaposszentbenedeken hogyan lesz: ki kell-e küldeni őket külföldre egy időre, hogy tanuljanak vagy meg tudjuk magunk is oldani. — S miből élnek? — Nálunk a munkának nagyon fontos a szerepe: az istentisztelet, a munka, és a lelki olvasás, az a három sarkalatos pont, amely kitölti életünket. Egyik a másikat segíti. Mivel az Isten tisztelete az első, mi olyan munkát vállalunk, amit között lehet csinálni. Betegápolást például azért nem, mert a beteg mellett mindenképpen ott kell maradni. Iskolát azért nem vállal a rend, mert nem a mi rendünk feladata a tanítás. Olyan munkát vállalunk, ami belefér abba, hogy mi hétszer megyünk zsolozsmázni. Van egy kis földünk, azt műveljük. Vannak bejáró gyerekek is, akiknek hittant, németet tanítok. Aztán el tudok képzelni valamiféle kézművességet, de ezt nem tudtam még megszervezni. — Milyen nagy lesz ez a kolostor? — 8-10 cella lesz benne, azonkívül kiszolgáló helyiségek, könyvtár, padlástér, vendégszobák. Az egyik felében nővérek lesznek és a másikFotó: Lang Róbert ban vendégek. Van benne egy kápolna és egy oratórium (imádkozóhelyiség) is. — Vannak fiatalok, akik élő apácát nem láttak még, s megbámulják. Bántó éz? — Dehogy. — De nehéz megszokni? — Én már három-négy éve szokom. Ahol laktam, ott cigány asszonyok és gyerekek árultak paprikát. Még nagyon ritka volt a nővérruhában való járás. Körbevettek, és kérdezgették, hogy igaz-e, hogy az ember a majomtól származik? És a csodákról is kérdeztek. Nagyon tájékozottak voltak a Bibliáról. A cigányok általában azonnal Jézusról kezdenek el beszélgetni. — Meglepett. — Ha a cigány meséket olvasta volna, akkor nem csodálkozna, én olvastam, de tényleg ilyenek. A cigányok, ha vallásosak, nagyon vallásosak. * * * Ancilla nővér a kapuig kísér. A magas, zöld kerítésen túl a falu. A kolostor kapuja pedig nyitva... Kercza Imre Messze halló muzsikaszó A Sonoro duó gyakori vendége a koncerttermeknek, templomoknak Kovács Tibor felvétele Velem szemben ül két fiatalember. Amikor megjegyzem: mégsem mindennapos dolog az, hogy húszévesen kazettájuk jelent meg, elmosolyodnak, de nem szólalnak meg. Ők már tudják: hamarosan újabb követi a tihanyi apátsági templomban készített felvételeket... A két jóbarát, Bogáthy Gábor és Szili Zoltán a pécsi Zeneművészeti Főiskola harmadévese. Korábban is muzsikáltak együtt, de egy éve nevet adtak önmaguknak. Sonoro duó — olvashatjuk azóta a koncertjeikre invitáló plakátokon. A sonoro annyit jelent: zengőn, telt hangzással. Ha valaki belfeledkezik muzsikájukba, rögtön érzi: remek volt a névválasztás. De ki is valójában e két tehetséges muzsikus? Bogáthy Gábor tizenhárom éve fújja. S hogy a trombita mellett döntött, azt édesapjának, Bogáthy József zenepedagógusnak, a Kaposvári Ifjúsági Fúvószenekar karnagyának köszönheti. Más hangszer szóba — illetve kézbe — sem jöhetett volna. Harmadikosként szólaltatta meg először a trombitát, ötödikesként pedig már országos versenyen fújta. Soha nem fordult meg a fejében, hogy tokba tegye a hangszert — az apai szigor ezt talán nem is engedte volna —, mert a felcsendülő művek sikert adtak a kamasz srácnak. Hatodikosként első a megyei trombitaversenyen, és azután minden évben övé lett a pálma. Mi a kedvence? A barokk zene. Mert — mint megjegyzi — az nem olyan kötött. Bármily hihetetlen, lehet benne improvizálni. Ezért válogatták barokk muzsikából a Bankar- tis Alapítvány támogatásával a do-lá Stúdió kiadásában megjelent kazetta anyagát, s játsszák oly csodásán a templomokban Bach, Fesch, Ár- resti, Albinoni, Clarke műveit. Szili Zoltán a Noszlopy Gáspár Közgazdasági Szak- középiskolában lett padtársa Gábornak. Szolfézst-zeneel- méletet, karvezetést tanul a pécsi főiskolán. Kezdetben hegedült; csak később ült az orgonához. Már középiskolásként elvégezte a kántorképzőt. Jelenleg a kaposvári Szent Margit — Szent József plébánia kántora. A Margit templom kínálta az alkalmat: mutatkozzanak be együtt. Schubert Ave Mariája volt az első közös szám, s amikor a hívek oly lelkesen fogadták az orgona-trombitaszót, bővült a repertoár. És vele együtt a bemutatkozási lehetőség is. A Sonoro duó járja az országot, de híre már a határokon túlra is elhallatszott. Brüsszelben a világ negyedik legnagyobb bazilikájában a Paskai László bíboros, prímás, Esztergom-Budapesti érsek celebrálta misén is közreműködtek a közelmúltban. A koncertkörutat természetesen folytatják, hiszen a főiskolán — mint megtudom — már mindenki a maga karrierjével foglalkozik. A diploma megszerzése után mindketten tanítani akarnak, de — önmagukat menedzselve — a koncerttermek, templomok visszatérő vendégei szeretnének lenni. Ehhez azonban saját hangszer kellene. Bogáthy Gábornak egy 300 ezer forintos trombitára fáj a foga, Szili Zoltán egy olyan orgona után áhítozik, mint amilyenen Xaver Varnus, a fiatal „orgonafejedelem” játszik. A két ifjú muzsikus minden nap gyakorol. Tudatosan építik jövőjüket. S hogy miért oly magával ragadó a muzsikájuk? — Én a trombitaszóval vigasztalni és bátorítani szeretném az embereket — mondja Gábor. — Ha a templomban fújom, úgy érzem, mintha egy magas, hófödte hegycsúcson állnék, ahonnan messze elhallik a trombitaszó... — Amikor együtt játsszunk, én nem külön hallom az orgona hangját — jegyzi meg Zoltán. Az orgona és a trombita komplex élményt ad nekem, s ezt én is átélem. Ez a két fiú titka. Ló'rincz Sándor
