Somogyi Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-17 / 219. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — HÉTVÉGE 1994. szeptember 17., szombat Mi lesz veled, rétoromán? Mentsétek meg nyelveinket! Ötven éve történt A költő Sztálinról, paktumról Radnóti Miklós utolsó fényképe Szakértők szerint nagyon sok kisebbség nyelvét a kihalás veszélye fenyegeti. A napjainkban beszélt mintegy hatezer-ötszáz nyelv- és nyelvjárás harmada a következő évszázadban eltűnik. Túlélésért küzd Svájc ritkán emlegetett, negyedik hivatalos nyelve, a rétoromán is. Az indogermán nyelvcsalád itáliai ágának nyugati csoportjához tartozó nyelvet beszélők számát félmillióra tette egy negyedszázaddal ezelőtt megjelent magyar szakkönyv. Többségük a természeti szépségekben utolérhetetlen, az Engadin-völgyről, St. Mo- ritzról, Davosról, Flimsről, Árosáról híres völgyországban, Graubünden kantonban él. Napjainkban már csak 66 ezren beszélik a rumansot, ez a svájci népességnek mindössze egy százaléka. De egy évtized alatt, 1980-90 között ötödével csökkent a ré- torománok száma! Ennek ellenére az őseik, nyelvük és Eurodisney-ben életre kelnek Jules Verne megálmodott csodái. „Nautilus titkai” címmel megnyílt a park legújabb látványossága: a látogatók egy csaknem teljesen elárasztott lagúnában ereszkednek víz alá a titokzatos tengeralattjárón. A vendégeket maga Nemo kapitány köszönti a fedélzeten — Michel Piccoli hangján. A mélység szemet gyönyörködtető látványa mellett egy óriás polip támadását is átélkultúrájuk iránt elkötelezettek mozgalmat indítottak a ladin hagyományok megőrzéséért. A síparadicsomként ismert Flims (rumans nyelven: Fiem) lakói népi kezdeményezésként követelik: tanévenként legalább egy hónapig oktassák a rétorománt az iskolákban. De melyik rétorománt vagy ha úgy tetszik: a ladint, vagy a rumansot? Az ősi nyelv ugyanis öt tájnyelvre és további számos nyelvjárásra oszlik. A völgyek országának, Graubündennek népessége évszázadokon át egymástól elzárt kis közösségekben élt. Néhány nyelvtudós „jót akart tenni” a ladinokkal, és az öt tájnyelv összeolvasztásából megalkotta a rumanst grisunt. Csakhogy ezt meg a flimsiek nem fogadják el, mert az en- gadiniak ladinját nemigen értenék meg flimsiek. A szakértők féltik az ősi nyelveket. Mert ha ezeken nem tudnak szót érteni a svájciak, végképp kiszorítja az angol és a francia... Ferenczy Europress hetik az utazók — természetesen videótrükk segítségével. A tisztelgés a múlt századi író előtt jövőre is folytatódik: 130 évvel a regény megjelenése után, 1995 tavaszán megvalósul az „Utazás a Holdba”. A tervek szerint egy hatalmas ágyú fogja kilőni a látogatókat a „kozmoszba”. Az űrprogram-ajánlat: meteorit-vihar, bányászási lehetőség... (Ferenczy) Sztálin 1939. szeptember 17-én nem gondolt Radnótira. Radnóti 1939. szeptember 17-én gondolt Sztálinra. Hitlerre is. A két cinkosan összekacsintó diktátor (másmás ideológia piedesztálján állva hirdetett népboldogí- tást) azt sem tudta, hogy Radnóti Miklós magyar költő a világon van. Amúgyis a világ, de legalábbis Európa fölött kacsintott össze, a führer és a generalisszimusz. A következményt Radnóti Miklós így örökítette naplóba azon a szeptemberi vasárnapon: „Ma reggel négy órakor Szovjetoroszország megtámadta Lengyelországot. Indoklás: az előző szerződés érvénytelen, mert Lengyelország már nem létezik és ő (Sztálin barátunk) az ukránokat védi. Miért? Mert harcol az orosz proli? Csak jegyzem az „eseményeket”, émelygek és nem értem.” Azért nem érhette teljesen készületlenül Radnóti Miklóst az az ötvenöt évvel ezelőtti nap, amelyet ép ésszel nem, legfeljebb patyolatba adhatat- lanul piszkos politikai ok-oko- zat összefüggésrendszerben lehet magyarázni. A költő már augusztus 21-én ezt jegyezte naplójába: „Éjjel a villamoson meséli valaki, hogy megkötötték a német-orosz „megnemtámadási” szerződést. Lengyelországnak vége s mi lesz velünk? Vége Hungáriának is?” A költő lelki szeizmográfja, akárcsak tudatalattiban működve is, rögzíti a finom rezdüléseket; ez meg erősebb lökés lehetett... 6-os erősségű. Mostanában memoárokat, naplókat olvasok. Rájuk kaptam, a voyeur, a leskelődő lelkifurdalásával, de a személyes sorokban is Művet remélő olvasó reménységével. Az ambivalens érzést az oldja, hogy a naplóírók is hasonlóképpen lehettek: személyes, sokszor intim feljegyzéseiket egyszerre készítették az íróasztalfióknak és az utókornak. Olykor egy-egy röpke esszét — mert „kicsúszott” tollúkból naplójukba ilyen részlet is — megjelentettek önálló írásként a lapokban. Ezért aztán ezek a magánfeljegyzések gyakorta íróilag is igényesen fogalmazott apró, napi remekek. Majdnem azt írtam: „egypercesek”. Németh László, Márai Sándor, Illyés engedett be gondolatai tövist is termő tündérkertjébe mostanában. A lélek zegzugos kertjében el-el- gyönyörködik a betévedő. Olykor utat is téveszt. Radnóti. A költő, akit — a most elhunyt barát, Baráti Dezső tudósított Szegedről —, kicenzúráztak a műsoros estből, mert csak „árja származású” poéták művei szerepelhettek. Hogyne lett volna érzékeny, amikor a rádióból azt hallja, hogy a Szovjetunió rátámadt Lengyelhonra. Lehet ,hogy csak zsigeri szinten élte meg a veszélyt. Ormos Máriát, napjaink egyik legjobb történészét hívom segítségül, hogy történelmi képbe illeszthessük, mi történt 1939-ben a fasiszta Németország és a bolsevik Szovjetunió között: „Olyan cinikus pálfordulásra..., mint amilyet az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt paktum által a két érintett fél végrehajtott, csak nagy ritkán került sor a történelemben...'A paktum logikusan magába foglalta a lengyelországi hadműveleteket, hiszen ez volt a legfőbb célja. Tekintettel az évszázados lengyel-orosz ellentétekre és különösképpen az 1920-as lengyel katonai támadásra, melynek eredményeként ez az ország az egykori cári birodalomból sokkal nagyobb darabot sajátított ki, mint amekkorát a szovjet vezetők szerint joga volt, Sztálinnak a lengyelellenes fellépés ellen nem volt semmi kifogása.” Igen, „Jóska bácsinak”, avagy ahogy Radnóti iróniával nevezte naplójában — „barátunknak” — nem voltak erkölcsi gátlásai. Ormos Mária: „a főideológus Sztálin a külpolitikában régóta pragmatikus, cinikus és ideológiamentes volt”. Akkor, 1939. szeptember 17-én ezt is naplóba jegyezte a költő: „Tegnap a budakeszi autóbuszon utaztam. Csupa fiatal sváblegény, kidülledő szemekkel olvasnak. Olvas, falja a betűt az egész kocsi. S mit? Pesti Újságot, a Májzler lapját és Basch német lapját, ezeket a szemeteket! Egy egész kocsi falja a hülyeségeket és a gazságot.” Akkoriban — ugye, ismerős ez az eltelt négy utolsó évünkből is? — a fő téma az uszító, de a konzervatív lapokban, sőt írói életművekben is: ki a magyar? Mi a magyar? Radnóti válasza egy 1940. február 20-i vitában: „Olvassátok Aranyt és Petrovicsot! Megtudjátok.” Érezte-e azon az ötvenöt évvel ezelőtti vasárnapon idegeiben, csontjaiban Abdát? Nem tudom. Any- nyi bizonyos, hogy a legszebb „haza-verset” éppen ő, a kirekesztett, munkaszázadba vágott költő írta 1944. január 17-én: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, /nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt /kis ország... ” Leskó László A látogatókat Nemo kapitány köszönti Christa Ludwig búcsúja Berlin Charlottenburg kerületének zsúfolásig telt operaházában búcsúzott a héten a Christa Ludwig, korunk legjelentősebb mezzoszoprán énekesnője. Schubert, Mahler, Bernstein, Wolf és Richard Strauss-dalokat énekelt, s a közönség viharos tapssal köszönte meg fellépését. A 66 éves operacsillag végső búcsút a színpadtól december 14-én vesz Bécsben, Richard Strauss „Elektra” című operájában. A művésznőt köszöntve Götz Friedrich, a Német Opera intendánsa emlékeztetett rá, hogy Christa Ludwig 1961 -ben Verdi Aidájának Amneris szerepét énekelve közreműködött az újjáépített charlottenburgi operaház ünnepélyes megnyitásán. Azt az emlékezetes Aida-előadást Wieland Wagner rendezte, a zenekart Kari Böhm vezényelte. SZIRMAY ENDRE A költészet szimfóniája Anyám megbocsájtó, szelíd mosolyában suhogó füvekben, bokrokban és fákban zenélő vadvizek tört hullám fényében ölelő kedvesünk engesztelésében soroló holnapok vágyakozásában teremtő jövendőnk tűzragyogásában hiteket, eszméket, hazát, forradalmat igazat, vágyakat, föloldó hatalmat álmokat igéző tiszta emberségben valóságot vívó, világszülő szépben áramlik, muzsikál, ujjong és dübörög a költészet szava — szent szimfóniája. F atime A z ablakhoz sétált, hátrakulcsolt kézzel bámult ki az esőverte üvegen. A vízcseppek úgy gyöngyöztek rajta, mint fáradt ember homlokán a veríték, majd ösz- szegyűlve csorrantak, s kis erekben szaladtak alá. Szemből vágott a szél, sodorta a tarajos hullámokat, fröcsögve csaptak ki a partvédelmen. Egykedvűen nézte a telekvégi képet, amit évek során megszokott. A viharost, a lágy estit is, amikor a hatalmas tükör, mint feszített vizű medence, rezzenéstelenül terpeszkedett a távoli hegyektől a partig. Megbámulta az aranyhidat, a felette lebegő fehér szárnyú sirályokat, az ezüstös testű halakat, amint felvetődve egy pillanatra csobbanva törték össze a csendet. A szél lassan veszített erejéből, a derékba hajlott csemeték fölegyenesedtek, és a hatalmas nyárfák ágai is megkönnyebbültek. De a hullámok még eszevesztetten szaladtak, mintha sosem lenne menekvésük. A távolban feltűnt egy fehér vitorla, csak tokja dagadt, de így is, mint aki sokat ivott, féloldalára dőlve himbálózott. Megfordult. Visszament az öreg fotelhoz; nyikorgott amint beleereszkedett. Fejét hátrahajtotta, és tekintete a falon függő festményen állapodott meg. A női portré most is azzal a különleges mosollyal nézet vissza rá, amit ő álmodott amikor megfestette sok évvel ezelőtt. Az égszínkék háttér, mintha a Balaton derűs nyári egét tükrözné, s válla körül a fodros virágos ruha a boldogságot, amiben egyszer élhetett. A sarokba támasztott festőállvány és a beszáradt paletta a megmondhatója, mily régen nem érezte már a hígító szagát, és nem keveredtek kis örvényben ecsetje nyomán a színek. Amik nélkül, valamikor azt hitte, nem élhetne, mint Lotte nélkül sem. S ám ő mégis itt ül, nézi egykori élete tárgyi emlékeit. Nap nap után számba veszi, és nem pattan meg lelkén a burok, amely tétlenségre kárhoztatja. A kép alatti polcon könyvek sorakoztak, mintha a múló idő láthatatlan fogaskerekeinek zúzaléka telepedett volna rájuk. Szürkén takarta a por, amit nem volt kedve letörölni. Hadd lássék, mint múlik a hiábavalóság. S ekkor megakadt a szeme egy kerámia figurán, ami a két sor közötti üres teret foglalta el. Mintha először látta volna csodálkozott rá a karcsú, széles kalapú női alakra. M int amikor a sétány árnyas fái közül váratlanul lép elő valaki, s az első szempillantásra tudjuk, régen várunk rá. A széles karima a hölgy szemét takarta, s vállát sál a dekoltázs felett. Hosszú fodros ruhájának alja a földet seperte, és minden lépésénél ringott csípője, mint lágy hullámú tavon a csónak. Fejét felvetette, és csontlegyezőjét arca elé emelte, hogy csak sötét szembogara látszott. Ézsiás megbabonázva nézte. Vonzotta a fekete szempár, mint amikor száraz levél kerül erős széláram- latbg. Meghajolt. A nő elmosolyodott, és ringó járásával a közeli pádhoz ment. Rátelepedett, és gondosan eligazította hosszú ruhájának redőit. — Miért olyan megillető- dött? — kérdezte csengő hangon. — Kérem..., hogy szólíthatom — dadogta Ézsiás. — Fatime — hangzott a válasz. — Üljön mellém, és meséljen... Ézsiás lehajtotta fejét, és úgy szakadt fel melléből a sóhaj, mint aki hosszú idő óta először szólhat. — Magányos vagyok, asz- szonyom. Üresek a nappalok, és verítékesek az éjszakáim. Didergő láz emészt, és csak a szél zúgását hallom ablakom alatt... Isten látja lelkemet, maradtam volna én a hullámok alatt, csak Lőttét megmenthettem volna... Ragyogott a napsugár. A víztükrön táncolt a fény, levél se rezdült a fán, amikor eloldotta a csónakot. Én az állványom előtt voltam, és a színeket próbáltam ellopni. A víz csillogását, a távoli hegyek fölül a glóriát, Isten gyönyörű világát. Akkor tértem magamhoz, amikor sivítani kezdett a szél és felkapta az állványt s mint könnyű palatáblát csapta oda... Lottéval messze bent hullámzott a csónak, s átcsaptak rajta a tarajos, őrjöngő hullámok. S mire újra felbukkant már féloldalán, s üres volt... azóta nincs nyugvásom, pedig hányszor kizöl- dült... Fatime összecsukta legyezőjét. Felállt, és kezét nyújtotta. — Jöjjön! Amint Ézsiás megfogta, érezte a bársonyos puhaságát, és a melegséget, ami áramlott át. Válluk összeért, s mindjárt a lüktetést. Kinyitotta szemét. A kalapos kis kerámia ott állt előbbi helyén. S hogy jobban megnézte, arcvonásai sem voltak. Mégis, esküdni mert volna, ő volt az. Oly könnyűnek érezte magát, mint már nagyon régen. Kint elült a vihar, és az ablakon besütött a langyos őszi napsugár. S ekkor felállt. Egy-két bizonytalan lépés után fordult a festőállvány felé. K inyitotta. S mintha félálomban cselekedne, a sarokból előkerült a rég keretre feszített vászon, s rövidesen a palettán fénylett az olaj. A beszáradt ecseteket kimosta, és úgy fogta csokorba, mint frissen szedett mezei virágokat. Dolgozni kezdett. S a vásznon megjelent egy-két vonással a kalapos női alak. Aztán a fény megcsillant a tóduló színeken, s egy mosoly a festő remegő szájszögletén. Ujkéry Csaba
