Somogyi Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 178-204. szám)

1994-08-06 / 183. szám

24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. augusztus 6., szombat Mogyorósi István, aki úgy tartja, hogy helyük van a képviselő-testületben büfékre is csupán idénybérlő­ket találtak, a parkolót a község építi. A kavicsbánya a magá­nosítás után száz embert bo­csátott el, munka alig van. Természetesen több fejlesz­tésre is beadta az önkormány­zat a pályázatát, a válaszok el­utasítóan Talán egyedüli kivé­tel a tornacsarnok építése, amelyhez céltámogatást kap­tak, s a nyári szezonban is sze­retnék szabadidős sportokra hasznosítani. Jó lenne kerékpárút, jó lenne, ha határátkelő nyílhatna közúton is, jó lenne ha...Sor­jáznak a szükségletek, ame­lyek mégsem vágyálmok csu­pán. Mégis szinte szédül bele az ember. Hogy nem ül a kép­viselőtestület ölbetett kézzel, az bizonyos. Alapítványt is lét­rehoztak a Kotróért, s most már úgy látják a fölülnézet birtoká­ban, jobb lesz, ha egy új, át­fogó rendezési stratégia — ta­nulmányterv— birtokában lehet rendet vágni a gubancok kö­zött... Dömötörfi Zoltán és felesége Zalából, Nemespátriból jött Gyékényesre. Öt éve házat vet­tek, az idén pedig kempinget nyitnak. Az asszony korábban kocsmáros volt, a férj fuvarozó. Az első okkersárga kemping­házakat, a tiszta-tágas zuha- nyozókat-öltőzőket a triatlonis- ták „avatták”. Van hely a lakó­kocsival érkezőknek, a sátorve­rőknek is, a gyerekeket homo­kozó várja, a nagyobbak spor­tolhatnak is, a telek végében ott a tóparti lejáró, a kertet szo­lid lámpafény teszi hangula­tossá este...A kemping jövőre étteremmel, panzióval bővül. Sok gyékényesi szerint nem tudják, hogy mibe vágták fej­széjüket, ők azonban úgy tart­ják, ma mindenütt kockázat az élet, a Kotróra pedig hosszútá­von lehet számítani. Hogy mi a hosszú táv, idő­ben előre és vissza, azt az egyik „szektorban” Mogyorósi István horgásztanyáján lehet megtudni. A gyékényesi állo­más részlegvezetője, a Loko­motív gazdasági felelőse amo­lyan tóparti lokálpatrióta. Nem véletlen, hogy szektorfelelős is, hiszen azok között volt akiknek elsőként kellett lenyelni a bé­kát: lebontani a régi vityillót, megváltani a tulajdonjogot. Szívesen tette, a család ké­nyelmes tanyára költözik ki, mihelyt itt a jóidő, s maradnak ameddig csak lehet, innen jár­nak dolgozni is. Mikor a köz­ségházán hallott gondokat so­rolom, nem vitatkozik, csupán csendesen megjegyzi: talán több kellene annál, hogy egy-egy képviselőtestületi ülésre meghívják a szektorfele­lősöket vagy a horgászegyesü­let valamelyik vezetőjét. Ugyanis a kettő tagjai jórészt ugyanazok, de olyan súlyú civil szerveződések,hogy szívesen választanának teljes jogú kép­viselőt is a helyi testületbe. Mert nemcsak haszonélvezői, hanem felelős gazdái is a Kot­rónak. Szerinte a vízispórt igé­nyek és a horgász-szokások megférhetnek, a diszkóval sem az a baj, hogy van, hanem az, hogy utána randalíroznak né­melyek még a vasúti síneken is, és a nagymúltú horgásze­gyesület nem csupán a halál­lományról és a horgászsport becsületéről gondoskodik, ha­nem a szektorok és a közterü­letek rendbentartásáról is. Nos, távol áll tőlem, hogy a horgászrekorder család fejé­nek szavait szentenciaként je­gyezzem a hallott sokféle gondra, mégis megfogott vala­hogy Mogyorósi István nyu­galma. Kérdeztem is: itt disku- rál, miközben a pecabotokról a zsinór a vízbe nyúlik? Mi van ha kapás lesz? Semmi különös — válaszolta — apró csengő szólal meg a stégen, ha harap a hal. A Kotrónál mostanság is elég szép a kapás. Hogy ne vi­gye el mindenestül valamiféle nagy hal, talán érdemes lesz együttesen figyelni minden „gazdának” arra, amikor a Lo­komotív csengője csenget egy picit... Tröszt Tibor Bányatónak nedves partján... A Lokomotív a Kotrónál csenget egy picit A polgármester gondja, a vállalkozó optimizmusa és a horgász nyugalma Igaza van a költőnek: ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj. Ám ha a lenti dolgok erősen kuszálódnak, akkor nem árt a biztonságos fölülnézet az eligazodáshoz. A gyékényesi községházán — mely intézmény „albérlet­ben működik” a tsz központ­ban — úgy gondolták, nem árt légifelvételeket készíteni a Kotrónak nevezett bányató­ról, mert fölöttébb sok a gu­banc az egyébként békés horgászparadicsomban. Az utóbbi három-négy évben olyan hirtelen zúdult az idegen- forgalom a környékre, mint ami­lyen hirtelen szakadt a zákányi közös körzetből kivált gyéké­nyesi önkormányzatra az önál­lóság. Alapvetően mindkét tény örömteli, ám „közelképben” nagyonis kirajzolódnak azok a mába lógó elvarratlan szálak, amelyek az örömben ürömként kuszálódnak. Kérdezhetnénk: bányatónak nedves partján azt a kuruttyoló békát, nemcsak hallgatni kell, hanem lenyelni is? Ahogy Csordás József pol­gármestert és dr. Iváncsics Nándor jegyzőt hallgatja az ember, igazat ad: tényleg kel­lett ez a néhány légifelvétel. Mert a tóról kiderül, hogy a Kotró nem egy! Illetve csak a felszín alatti kavicsréteg fölött egy, valójában hét-nyolc kes­keny földsáv által elkülönült víz­tükör, melyet még apró, vad­kempingre, s tiltott horgászka­lyiba eszkábálásra csábító szi­getek is tarkítanak. Meglehető­sen tarka a tulajdonosok sora is, van ami az önkormányzaté, van ami a privatizált kavicsbá­nyáé, van ami a szövetkezeté és van ami a hajdani horgászvi- tyillók gazdái által osztatlan kö­zös tulajdonként megvásárolt, most szektorokra osztott, cél­szerűen újraépült horgász- ház-bokroké. S amikor az önál­lósággal együtt a gazdaszere­pet is vállalni kellett, természe­tesen az önkormányzatnak ju­tott a „karmesteri pálca”, amelynek köztudomásúlag itt sincs varázsereje. Villany, szennyvíz, szemét- szállítás, közlekedés, közellá­tás, vízminőség, közbiztonság — ez volt a lecke, ráadásul üt­köző érdekek konfliktushelyze­tében. Mert a Somogyból, Ba­ranyából, Zalából, továbbá Norvégiából, Németországból, Ausztriából érkező vendégek— egy-egy hétvégén több mint négyezren — vízisport, pihenő és szórakozási igénye csak úgy nem simult össze magától a Lokomotív horgászainak megszokott életritmusával. Vagy a Duna-Dráva természet- védelmi terület zöld tilalmai a szeméttelep lerakó létesítési szándékával. A kavicsbánya meg a község érdekei között ugyancsak van tisztáznivaló, miként a diszkózó fiatalok és a pihenni vágyó idősebbek között is kifeszült az ellentét. Egyik adottság: a rendezett részen a horgásztanyák a vízig parcellázottak, a másik adott­ság: többszázra rúgnak az újabb parcellázási igények...A tómeder szeszélyes, szedi is a figyelmetlen fürdőzők között az áldozatait, a néhány tiltó tábla kevés, a polgármester meg hozzám fordul: tudnék e vala­hol bólyagyártót mondani, mert ő hiába szaladgál s tudakozó­dik, ilyenre nincs vállalkozó ipa­ros. Visszakérdezek: azért a meglódult vendégjárás más, helyi vállalkozásoknak bizo­nyára kedvez... Kedvezne — hangzik a válasz — ha lenne hozzá induló tőke...Gyékényes viszont szegény. Az önkormányzat által a tó­parton létrehozott vendéglőre, Dömötörfiék szerint a kempingnek van jövője „Életkép” — alámerül a régi csónak Kovács Tibor felvételei Késekkel dobálja a feleségét Szabadlábon él Siófokon egy fickó, aki állandóan ké­seket dobál a felesége után. Soha nem találja el, még ez a szerencse. Mostanában — információnk szerint — kis­babákat szándékozik vásá­rolni; a kegyetlenebb szer­szám azonban jelenleg (hála a jóégnek!) hiánycikk a Ba- laton-parton. Városszerte suttognak a Gyusziról — gyanúmat táp­lálta, hogy a telefonban Nagy Gézaként mutatkozott be. „Vállalom a viselt dolgaimat” — mondta rögvest a szemé­lyes találkozó elején és azt mondta: Orlandó vagyok! — Beleszülettem a késdo­bálásba, apám is anyámra ha- jigálta a harminc centi hosszú pengéket — fogott mondandó­jába Gyuszi. (Nem tudom, jó nevet írtam-e?) — De még a nagyapám is hasonlókat tett. És most a fiam gyakorolja a kunsztot. Szóval ez nálunk családi vonás. — Szép kis család! — Lehet, hogy nem szép, de ügyes. — Ön bizonyára ideges al­kat. — Az én férjemnek olyan biztos keze van, hogy olyan nincs is több — szólt közbe Zsóka, a feleség. (Egyébként Erzsébetnek keresztelték, so­kan pedig Elisabethként isme­rik. Megáll az ész!) S miköz­ben Géza elgondolkodva bó­logatott, minden pirulás nélkül elmondta azt is: ő nem szokott félni „olyankor”. — Hányadik felesége a mostani, Gyuszi? — A huszadik. — Na neeee! — Jól van, megmondom az igazat: az első. — Hogyan bírja maga mel­lett ezt az életet? — Én úgy látom, hogy ked­veli. Huszonegy éve együtt vagyunk. — Hallottam: amikor nem kést dobál mogon/a arccal, akkor meg a másik végletbe esve bohóckodik. — Ez igaz. — A szomszédok nem pa­naszkodnak, hogy trombitál? Mernek szólni? — A pincében szoktam gyakorolni, napközben, ami­kor mindenki dolgozik. Ked­vencem egyébként a Sárga tengeralattjáró a Beatlestől. Fél kézen állva fújom. Csak az a baj, hogy olyan alacsony az alagsorban a mennyezet, hogy mindig beleverem a lá­bamat. — Ennyi hülyeséggel a cir­kuszban is felléphetne. Most elkomolyodott Or­landó, majd így szólt: uram, én művész, cirkuszi akrobata va­gyok! Micsoda félreértés! — Szóval azokat a számo­kat adjuk elő, amivel hajdaná­ban még a dédszüleim járták a vidéket, lóvontatta fogaton — magyarázta Orlandó. — Van­nak olyan produkcióim is, amit Európában senki más nem csinál. — Például? — Fejen állva hajigálom a késeket az asszonyra. —Az igen! A fia is tudja már ezt a mutatványt? — Ügyesedik. Én gyerekko­romban éjjel-nappal próbál­tam százféle dolgot; zenét, kézenállást, késdobálást, zsonglőrködést négy-öt lab­dával egyszerre — ő csak a trombitálás iránt érez igazán kedvet. — Családtagként kezelik az ebet is, amelyik olyan dühö­sen morog rám. — Johny nagyon okos ku­tya. — Ez most nagyon rosszul esett nekem. — Tényleg okos; most tanul karikát ugrani. Szülei is artis­ták voltak, és ez majdnem a végzetét okozta; nemrég já­tékból kiugrott a konyhaabla­kon. A második emeleten la­kunk... Csoda, hogy megma­radt nekünk. — Svájcban vendégszerepei­tek. Most mivel telik a pihenés? — Vállalunk itthon is Orlandó, a késdobáló fellépéseket. Sokat gyakor­lunk, új trükkökön törjük a fe­jünket. És én nagyon szeretek pecázni. — Fogott már halat? — A rekordom egy négy ki­lós ponty, amit Szemesnél akasztottam meg, alig negy­ven centis vízben. Pedig nem vagyok bűvész... Czene Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom