Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)
1994-07-16 / 166. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. július 16., szombat Spindler Béla szponzorokat keresett A lakodalomhoz Színész népünnepélyek „A színészvizsgák sok időmet elvették” Fotó: Kovács Tibor Fenékpuszta régi fénye... Hajóval a nádasban Amióta világ a világ — grófi cselédek, napszámosok lakták e helyet. Varga Jánosné édesapja 1890-ben látta itt meg a napvilágot, s a család sorsa azóta egybeforrt a puszta sorsával Fotó: Kun Tibor — Folytatódik a Kisváros című televíziós sorozat. Július 10-tól augusztus 20-ig forgatunk, mert eddig csak négy részt engedélyezett a televízió. Bízunk benne, hogy a következő tizenhat rész is sikerülni fog — mondta Spindler Béla, a kaposvári Csiky Gergely Színház művésze. — Elég könnyed a film. Spindler Béla egy kisvárosi szállodatulajdonos bőrébe bújt; nem érte az a vád, hogy eladta magát? — Hál Istennek nem. Akikkel beszéltem, azok azt mondták, nagyon szívesen nézik. Könnyed, fogyasztható történet. — Kikkel beszélt? — Elég sok orvossal, akik a szüléimét kezelik. De a közvetlen baráti köröm is azt tartja, hogy jó a sorozat, mert felold, szórakoztat és ellazít. Vannak olyan sorozatok, amelyekre nem lehet ugyanezt elmondani. — Hol forgatnak Szigetváron kívül? — Harkányban, Szentlőrin- cen vannak a fő forgatási helyek, de előfordulunk Budapesten, sőt az osztrák-magyar határszélen is forgattunk az elmúlt húsz részből. — Milyen szerep vár még önre a nyáron? — Znamenák István forgatja Csehov A lakodalom című tévéfilmjét. Ha össze tudjuk szedni rá a pénzt. Szponzorszerzéssel is foglalkozom, amivel még életemben sohasem próbálkoztam. Nagyon érdekes dolog. Nekem majdhogynem tetszik. Besegítek a stábnak, mert a szereplők is közülünk kerülnek ki. — Jut idő a nyaralásra is? — Persze! Kivonulunk a Balatonra — mint minden nyáron —, és pótolom valamennyire a lemaradásaimat. Olvasni szeretnék. Sokat. — Készült-e amolyan Spindler-mérleg a befejeződött évadról? — Úgy gondolom, hogy jó szerepeket kaptam, és sikerült elfogadható formában eljátszani azokat. Elégedett vagyok a Tisztújítás-be\\ alakításommal, a Nero Párisával, az Ascher rendezte Jelenetekkel, amiben a velencei dozsét játszottam, de elmondhatom ezt a Koldusoperáról és A csárdáskirálynő Feri bácsijáról is. — Szeptemberben lesz a Színész Kamara tisztújító közgyűlése. Mandátuma ekkor jár le. Hogy véli: a kamara tudott valamit tenni a színészekért, a magyar színjátszásért? — Nekem amolyan közvetítő szerep jutott a Dunántúlon. Az én tisztségem tulajdonképpen azt szolgálta, hogy az információ könnyebben jusson el az egyik színháztól a másikig. A színészvizsgáztatás viszont elég sok időmet elvette. Hogy hatékony volt-e a kamara eddigi működése? Úgy vélem, sokat tudott tenni, de ez még mindig nem elégséges. A szakma igazából nem nagyon vesz tudomást arról, hogy van kamara. Ha csinál valamit az ember, akkor annak több az ellenzője, mini a barátja. Most, hogy a várban megrendeztük a Csepűrágó fesztivált, bebizonyosodott: ha kell, össze lehet rántani az ország színészeit, aktív tagjait. Olyan népünnepély kerekedett, amely sokak szívét megdobogtatta. Sőt, Budapest főpolgármestere felvetette, hogy jó lenne, ha a főváros felvenné költségvetésébe jövőre ezt a fesztivált. — Osztottak díjakat is. — Mivel nincsenek művészeti középdíjak — csak Já- szai-díj és Kossuth-díj van —, a kamara vezetősége elhatározta, hogy négy díjat kiosztanak a szakma szavazatai alapján. A felháborodást csak az keltette, hogy ki állította össze azt a névsort, akik közül választani lehetett. Azt hiszem, ezt a kérdést az életben soha, senki nem tudja jól megválaszolni. Lőrincz Sándor Abban a kétszáz kerek forintban, amelyet a lakók fizettek a sármelléki tsz-nek, már a víz- és szemétszállítás díja is benne foglaltatott. A szoba-konyha-spájzokra szabdalt központi épületből —, amelynek emeleti helyiségeiben sokáig alsó tagozatos iskola működött — aztán szép lassan elfogytak, kihaltak a lakók. A major sivár csöndjéből öngyilkosságba, kórházi elfekvőkbe torkollott némelyek útja. Nyomóskút az udvarban, közös WC kint, dohos-penészes falak bent. A rozsdás kerítésen bévül panaszos tyúkok kárálnak, az egykoron oly büszke hercegi alle kivágott tölgyeiről már csak a hajdani cselédek meséi szólnak. A hely, amit a két megye határán megfeneklett tóról Fenékpusztának hívnak, a ’96-os Expóra végleg szeretné levetni ma még ócska-rongyos gúnyáját. A Festetics grófok nyaralóhelyére 1945 után lengyárat telepítettek az akkori politikacsinálók. Sokáig tsz-tulajdon- ban volt a puszta, legújabban száz munkásnak kenyeret adó holland nádüzem működik a területen. Korszakok jöttek, cégek mentek, a napszámosokból szövetkezeti tagok, gyári munkások, majd nyugdíjasok lettek. Csak a hely maradt változatlan, ahol születtek, felnőttek és megöregedtek; a százévesnél is öregebb falak, a rozzant mosdótál és a remény, hogy az utánuk jövőknek talán könnyebb lesz... — Voltak itt, nem is egyszer a kastélyból! Még a Festetics György is eljött körülnézni — hát, nem lehetett neki valami felemelő látvány... Ott, ahol a nagyménes rugdalta a karámajtót, ma csak szélrázta üres kalyibák vannak... Meg mi, akik még megmaradtunk... — sóhajt bele a puszta fűszeres levegőjébe Varga Jánosné, Rozália néni. Mellette a „jövő reménysége”, a harmadikból éppen hogy kimaradt unoka, Nikolett. — Azt mondta az igazgató úr a múzeumból — emberek, ez így nem maradhat, mi ide külföldieket akarunk hozni. Maguknak meg keresünk más lehetőséget, valahol a város külterületén...— Hát nem bánnám, ha beköltözhetnénk, főleg a gyerek miatt. Ennél rosszabb helyre csak nem visznek tán... A hírek szerint az „új gazda”, a keszthelyi Fecste- tics Kastélymúzeum, Fenékpuszta régi fényének a helyreállításán munkálkodik. A dr. Czoma László igazgató vezette intézmény — a Bala- ton-parti város fejlesztési terveivel paralell — igazi, európai léptékű idegenforgalmi attrakcióra készül idekint. A merészen attraktív ötletek között, a jelenleg családok lakta építmények istállóvá való átalakítása éppúgy szerepel, mint a nagyménes visszatelepítése, vagy a színvonalas sportesemények lebonyolítására alkalmas lovaspálya létrehozása. — Azt hallani: Keszthelyről hajóval egészen Fenékpusztáig lehet majd utazni! — mondja, mintha titkot súgna a 64 éves özvegyasszony. — Persze, amikorra idejönne a sok kíváncsi külföldi népség, addigra ezt a nyomornegyedet el akarják tüntetni. Hogyan is mutatna egy ilyen lepusztult valami, a turistaparadicsom kellős közepén? A tavalyi szezonban a Balaton Múzeum munkatársai és vendég-régészei költöztek Varga Jánosnéék. Arról, hogy a Carolina államból érkezett amerikaiak miként érezték magukat a mindenféle komfortot nélkülöző pusztán, nem szól a fáma. Arról azonban igen, hogy a megkezdett ásatásokat — pénz híján — betemette a nagy ásó, az idő. — Egyelőre úgy élünk itt, hatvanegynéhányan, mint egy család — búcsúzik a viharvert kertajtóba kapaszkodó pusztai asszony. — Van egy kis postahivatalunk, élelmiszerboltunk — aztán ha kell valami a városból, hát meghozzuk egymásnak. Somogyból gyakran jön a busz, azzal bemegyünk, és kész. Hogy mit tartogat még számunkra a sors, nem tudhatjuk. Csak várunk — hátha végre valami jót... Csiky K. Erika A sokoldalú sikerember Antal Imre a politikáról, a véleménynyilvánításról, a sokat vállalásról, a sikerről és a népszerűségről Bármibe belevág, elismerést arat, taps fogadja Ha Antal Imre fiatalabb volna, talán maratoni futásban vagy atomfizikai kutatásokban is gyűjtögetné a babérokat. Napjaink polihisztora ugyanis a legkülönbözőbb műfajokban, területeken is profiként, otthonosan mozog. Ráadásul született sikerember: bármibe belevág, elismerést arat és taps fogadja. Legutóbb az Operett színpadán, Szép Heléne öreg királyaként debütált — kell-e mondani, hogy énekes-színészként is osztatlan sikerrel. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a darab estéről estére megújult. Az évad utolsó előadásainak egyikén hosszú percekre megszakadt a játék, mert a nézők szinte gurultak a nevetéstől. Pedig csak annyi történt, hogy Antal Imre a színpadra lépett. — Mielőtt királyi palástban, arany babérkoszorúval bevonultam volna, négy pálcával támasztottam alá a fejdíszt... — meséli a színházzal szomszédos presszó teraszán, kezében az elmaradhatatlan cigarettával. — Úgy tudom, egy kisiparos azóta elkezdett hasonló szerkezetet műanyagból is gyártani, 160 forintért kapható a trafikokban. — Akkor talán Önnek is köszönhető, hogy — mint mondják — újraszületnek friss politikai viccek. — Annak idején, amikor ezt a darabot Párizsban játszották, sokan hússzor is megnézték egymás után, mert abban az időben is átszőtte az előadást a napi politika, s kíváncsiak voltak az emberek, hogy aznap éppen miről tréfálkoznak a színészek. Nos, mi sem teszünk mást, persze a darab rendezőjének, Szinetár Miklósnak a „felhatalmazásával”. Szabad kezet adott valamennyiünknek, csak egy kérése volt: bármit újítunk is, ne legyen ízléstelen, bántó vagy övön aluli. — Amikor a darabot színpadra vitték, még a választások előtt voltunk. Azóta sok minden változott... — Azt hiszem, várható és törvényszerű volt, ami történt, s én személy szerint örülök is neki. Úgy vélem, a koalíciós kormányzásban ott vannak a biztonsági fékek, amelyek garantálják, hogy ne a pártérdekek kerüljenek első helyre. Persze, a következő 2-3 évben így sem lesz könnyű az élet. — Korábban Antal Imrétől nemigen lehetett hallani efféle megnyilatkozást. — Valóban nem szokásom a politikai véleménynyilvánítás, bár ha megkérdezték, soha nem rejtettem véka alá, hogy miről mit gondolok. Lelkes új- ságplvasó vagyok, a HVG és az ÉS mellett a Népszabadságot járatom, igyekszem napra kész információkkal feltölteni magam. Persze a politikai hitvallást mindig is magánügynek tekintettem. — Van olyan célja, amit nem sikerült még elérnie? — Alapvetően elégedett vagyok. Sokat dolgozom, szívesen vállalok minden olyan feladatot, amelynek tisztességgel meg is tudok felelni. Különösebb anyagi vágyaim nincsenek; van lakásom, nyaralóm és egy jó autóm. — Roppant népszerű ember. Mióta itt a presszó teraszán beszélgetünk, szinte körülzsongják az ismeretlen ismerősök. — A tévéből is telefonáltak, hogy menjek már be azért a két zsák levélért, amit nem tudnak hová tenni. Bevallom, nincs időm valamennyit elolvasni. Egy névtelen levelet azért emlékként őrzök, ami — a postai bélyegzőről ítélve — Kecskemétről érkezett. Csám- pásan tépett, kockás noteszlapon kérdezi tőlem a feladója, hogy „mikor hagyod már abba, te ragyásképű...?” Még jó, hogy nincsenek illúzióim a külsőmet illetően. Persze az utcán is sokas felismernek. Egy alkalommal kedves idős hölgy állított meg, és a kezemet szorongatva mondta: „Maga a család kedvence... Istenem, ha elmondom otthon, hogy személyesen találkoztam Vas István Zoltánnal...” Hát ennyit a népszerűségről. — Jövőre betölti a 60-at, honnan ennyi fiatalos derű és energia? — Jó természetem van, általában mindent a fonákjáról nézek. így roppant érdekes és vicces a világ. Magam is meg lepődtem, amikor legutóbb elmentem az érettségi találkozónkra. Egy csomó kopaszodó, öreg roskadozott egymás mellett. Meg is kérdeztem tőlük: csak nem a gerontológiára tévedtem be? Mit mondjak, spéciéi ezzel a tréfával nem arattam osztatlan sikert. Németh Zsuzsa
