Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)
1994-07-30 / 177. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. július 30., szombat Az üldözöttek A könyvborítón Mátyás király a Turóczy kódexben Bencsik Gábor újságíró, 1979 és 1989 között a Nők Lapja munkatársa, 1989 óta a Magyar Újságírók Országos Szövetségének a főtitkára. Az üldözöttek című regénye — amelyből részletet közlünk — Somogybán játszódik 1457-ben. Két hőse, Las- kai Orbán és Zsuzsanna a hatalmas báró, Darai Miklós elől bujdokol itt a végtelen erdőkben, és kalandok sorát éli át, mígnem a végzet Somogyba vezérli Mátyást az ifjú királyt. VIII. fejezet N em hiába mondják So- mogyot országnak. Mennyire különbözik akár az Alföld síkjától, akár a Kárpátok hegységétől! Hiszen hegye még akkora sincs, mint a Szent Gellértről nevezett szikla a budai vár szomszédságában, de nagyobb darab síkot sem könnyű benne találni. Lágyan hullámzó dombvidék az egész. A völgyhajlatokban bővizű patakok futnak, melyek a sors szeszélye folytán vagy egyenesen északnak tartanak, vagy egyenesen délnek, egyéb irányba csak elvétve és rövid szakaszon... A dombokon erdők állnak — valójában az egész Somogy erdő, de ez sem hasonlít a Bihar sötét vadonjaihoz, sem a Bakony öles bükkje- inek végtelen oszlopcsarnokához. A somogyi erdőnek még a sűrűjén is át-át tör a napfény, a zöld tengert minduntalan tisztások, rétek, szántóföldek szakítják meg. Hol az erdő öleli körül azokat, hol azok az erdőt. Aki rejtőzni akar, azt a Somogy befogadja, aki nyílt teret keres, azt elengedi. Az úton Barcs felé poroszkáló két lovas szemlátomást nem rejtőzködött. Leeresztett kantárral, egykedvűen ültek a lovon... Az egyik ló hirtelen lehajolt, beleharapott az útmenti fűbe. — Az anyád! — mordult föl Gáspár, fölrántva a kantárt. — A rosseb ezt a lusta dögöt! — Hagyd — szólalt meg Pe- tár —, hadd egyen. Nem mindegy? Itt a bokorban éppúgy lehetnek, mint Barcson vagy Budán, vagy a pokol fenekén. Gáspár szemügyre vette a bokrot. — Akkor voltunk bolondok, mikor azt hittük, hogy meg lehet valakit találni a Somogybán. — Ha ugyan még a Somogybán vannak. Elvesztettük őket, cimbora. Több mint egy hete, hogy azok az átkozott méhek szétugrasztottak benneteket, azóta semmi hír, semmi nyom. Minek, hova siessünk? Lekászálódtak, megeresztették a hevedert, szabadjára engedték a lovakat — kézhez szokott jószágok, nem bitangolnak el. A két katona leheve- redett az árnyékba a fűre. — Most minek megyünk Barcsra? — kérdezte Gáspár. — Hogy legyünk valahol. — Kár volt hazaengedni a többieket. Több szem mégiscsak többet lát. — A semmit ezren is nézhetik, akkor is csak semmi. — Akkor mit csináljunk? Haza nem mehetünk; Darai agyoncsap, ha üres kézzel állunk elé. A pénzünk viszont ott van nála, meg sem szökhetünk... — Te hiszel Istenben? Gáspár felült fektéből. — Hogyhogy hiszek-e? — Hiszel vagy nem hiszel? — Már hogyne hinnék? Isten teremtette az egész világot. Miért, te tán nem hiszed? — Nemigen. — Jézus Krisztust sem hiszed? — Azt sem nagyon. — És a szenteket se? — Nem én. Gáspár elhallgatott, a cimboráját nézte, ő még olyat nem hallott, hogy valaki ne hitt volna. Eszébe sem jutott addig, hogy egyáltalán lehet nem hinni. Miféle ember ez? Csak nem valami ördögfajzat? Önkéntelenül Petár lábára pillantott. Petár elnevette magát: — Ne ijedj már be, nem vagyok ördög. Csak azt akartam tudni, hiszel-e a csodákban. — Én igen — válaszolta Gáspár önérzetesen. — Akkor jól van, mert már csak az segíthet. Adunk neki még két napot, aztán majd eldöntjük, mit tegyünk. — Szent Adalbert kisujját sem hiszed, amit a kaposvári templomban lehet látni? — Jól van, hiszem az összes szent ereklyéket, csak ne nézz úgy rám, mint egy apagyilkosra. Látod, itt maradok veled, várom a csodát, tehát hiszek a csodában. — Akkor miért kérdezel ilyesmit? — Próbára akartalak tenni. — Hát máskor ne tégy próbára! Gáspár visszafeküdt. Okos ember ez a Petár, az biztos. De az életét nem bízná rá. Az okos emberekkel nem árt vigyázni: egy-kettő bajt kavarnak, aztán kapkodhatja az ember a fejét. Mindegy, ebből a bajból most már együtt kell kimászniuk. Petár bosszankodott magában, hogy ezt a témát felhozta; nem gondolta, hogy a társát így meglepi. Az viszont igaz, hogy már csak a csodában bízhat. Vagy legalábbis a véletlenben. Annak pedig nem könnyű elébe menni. Egy módja azért mégis van. A kocsma. Ott sok ember megfordul, sokmindenről szó esik. Barcs jókora település, rév is van ott, sokan megfordulnak. — Induljunk! — csapott a combjára, és föltápászkodott. Gáspár fölült. — Hová? — Barcsra. Nem oda indultunk? — Most mondtad, hogy hiába. Nem? — Segíts magadon, az Isten is megsegít. Gáspár erre nem tudott mit felelni. Bosszantotta, hogy nem neki jutott a mondás előbb eszébe. — Ideje valami rendes ételt enni, nemcsak szalonnát meg kenyeret. Ha Barcsra érünk, menjünk először a kocsmába. — Éppen oda megyünk. Gáspár megint bosszankodott. Petár újra megelőzte... L ovaglás közben azon töprengett, miképp kerülhetne végre a másik fölébe, mikor valami távol énekszó ütötte meg a fülét. — Hallod? — Mit? — Az éneket. — Gáspár magában elmosolyodott. A hallása neki jobb. — Már én is hallok valamit. A hang közeledett, nemsokára szekérzörgést is lehetett hallani. Néhány perc múlva egy mellékúton át éppen a két katona előtt ért ki az országútra Istók, az orvos... — Adjon Isten, bátyám! — Fogadj Isten — válaszolt Istók. — Hova megy ezzel a két szép lóval? — Barcsra. Ha nincs ellene kifogásuk. — Már hogy volna. — Petár a társára kacsintott. — Mi is éppen oda megyünk. Elbeszélgethetnénk az úton, jobban telne az idő... — Tőlem jöhetnek. Gyí te! A két lovas közrefogta a szekeret. Istók nem örült ennek, jobb szerette volna, ha egy oldalon vannak, de nem volt kedve veszekedni. Eleinte azért mogorván válaszolgatott... Szép tiszta idő volt, a napfény mintha leheletnyi arannyal futtatta volna be a leveleket. Az ágak között madarak motoztak, egyik-másik dallamosan fütyült. Istók aggodalma teljesen elmúlt, s örült, hogy a hosszú úton szót válthat valakivel. Kakukk hangja hallatszott. — Pszt! — intette le Istók a beszélgetőket. — Hadd hallom, meddig élek még. Együtt számoltak. A kakukk sehogy sem akarta abbahagyni, már a negyvenen is túl jutottak, és még mindig szólt. Ötvenháromnál maradt abba. — Ez aztán a szép jóslat — mondta Petár. — Hány éves is kend? — Negyvenkettő. — Meg ötvenhárom, az ösz- szesen... kilencvenöt. — Babonaság, bolondság — nevetett Istók, de azért jól esett neki, hogy az a madár ilyen soká szólt. — Tudományos ember nem ad ilyesmire. — Tudományos ember? — Nem mondtam még? Orvos volnék. Itáliában tanultam. De szép ország az! — Akkor minek jött haza? — Minek, minek? Hát hazahozza az embert az a buta szíve. Azt a kurta létet jobban esik ott eltölteni, ahová az Isten pottyantotta az embert, mint idegenben. Ha Itáliába pottyan- tott volna, az más volna. De ide születtem, Somogyba, hát most már meg is maradok benne. — Szóval orvos kend? — kérdezte Petár. — Az szép mesterség. — Már amikor. Nekem megfelel. — Az orvos sokfelé megfordul. — Nincs olyan zuga a világ e sarkának, ahol ne jártam volna. — Sokmindent látott is már. — Szentigaz. Sokan azt hiszik, hogy Istók csak megkene- geti a beteget valami kenőccsel, kihúzza a rossz fogat, helyre teszi a törött csontot, és nem lát semmit. Pedig Istók mindent lát. A szegénységet, amit a cifraság mögé dugnak, a gazdagságot, amit a láda mélyére rejtenek; a szeretetet és a gyűlöletet, a gőg mögött az alázatot, az egész nagy maszkabált. Ha Istók egyszer elkezdene mesélni... Gáspár Petárra pillantott. Az tekintetével leintette a társát: majd ő. Gáspár ezúttal nem bánta, hogy a háttérbe szorul. — No meséljen, csak úgy név nélkül. Időnk van bőven. — Azt nem lehet, barátaim. Az orvos egyik legfőbb erénye a titoktartás. — Derék dolog. Nem is erőltetem. Hanem komám, nem szomjazott meg? Itt a kulacs, jó bor van benne. — Köszönöm, nem élek vele. Petár éles szeme észrevett valamit. Ez az elutasítás nem egyszerű, hétköznapi gesztus volt. Hanem olyan emberé, aki nem mer inni. És miért nem mer? Mert túl jól ismeri az italt. — Ej, ne kéresse magát... — Köszönöm, valóban nem kérek. Nem vagyok szomjas. — Tán beteghez megy, hogy így vigyáz? — Nem beteghez, patikaszerért. Van egy emberem Barcson, aki Itáliába jár kereskedni, azzal szoktam a szükséges szereket meghozatni. Idehaza semmihez sem lehet hozzájutni, csak a füvekhez, de legtöbbször azt is magamnak kell szednem, mert nincs, aki értene hozzá. Ideje volna segédet nevelni magamnak. Nem állnak be hozzám? — Inkább maradunk a kard mellett... Na, egészségünkre. Petár jól meghúzta a kulacsot, majd Gáspárnak nyújtotta. Az is ivott. Petár bele készült ütni a dugót, de megállt a mozdulattal. — Biztos, hogy nem kér? Igyon egy kortyot legalább... Látja, nem méreg, csak egy kis könnyű bor. — Tényleg olyan könnyű? — Kóstolja meg. — Hadd látom. Istók remegő kézzel vette át a kulacsot. Petár jól figyelte meg: a bor volt az egyetlen, amely képes volt legyőzni... Megízlelte a bort. Nem is olyan könnyű — gondolta. — Húzza meg hát! — szólalt meg mellette Petár. — Már ittam. — Ugyan már. Meg sem nedvesítette a nyelvét. Istók nem válaszolt. Petárra nézett, Gáspárra, aztán a kulacsra — jól meghúzta. Melegség ömlött benne végig. Úgy érezte, hogy bor ilyen jól talán még sohasem esett. — Köszönöm, cimbora. Jó borod van. — Villányi. — Arany minden cseppje. — Kérsz még, cimbora? — Nem, köszönöm — hárította el Istók nevetve a kínálást. Petár nem erőltette. Istók föl- szabadultan, jókedvűen mesélt. Szóba került az ifjúsága, Itália, mindenféle mulatságos történetek. A két katona időnként úgy nevetett, majd leestek a lóról... Istók elemében volt. — Van még abból a borból? — kérdezte váratlanul, szinte magát is meglepve. Petár megrázta a kulacsot. — Nem sok. — Add hátidé... Petár héjaként leste áldozatát. Dehogy erőltette volna. — Fura egy jószág a bor — szólalt meg —, minél többet iszik az ember, annál szomja- sabb lesz. — Szentigaz. — Annyi tény, hogy ihatnék. — Mondok valamit, komám — szólalt meg Gáspár, idejét érezvén, hogy végre ő is részt vegyen a beszélgetésben. — Az a patikaszer nem szalad el. Van itt a közelben nekem egy jó emberem, annál kaphatunk bort is, harapnivalót is. L etértek az országútról, keskeny, ritkán járt úton mentek tovább. Negyed óra múltán magányosan álló, módos házhoz értek. A kocsizörgésre egy gyerek szaladt elő. — Itthon van-e a gazda? — kérdezte Gáspár. — Az nincs, csak a ténsasz- szony. — Akkor eridj, és mond meg neki, hogy Gáspár van itt két barátjával, hogy tiszteletét tegye. Igyekezz, ne bámészkodj. Várj! Aztán gyere vissza, lásd el a lovakat. Várj, ne menj sehová, itt is van már Terka néném. Adjon a jóisten egészséget! — Nektek is, fiam. Kemény arcú, fehér hajú, magas, termetes asszony állt a tornácon. Istók úgy látta, nemigen örül. Őt is az ördög hozta ide, azóta már majdnem Barcson lehetne. — Erre jártunk; gondoltuk, benézünk. — Jól van. — A gazdasszony csak állt, nem invitálta. — Néném, ez itt az én jó cimborám, Petár. — Ismerem. — Nem mennénk be? — bökte ki végre Gáspár. — Itt kint is leülhettek. A három férfi fölment a tornácra. — Ez pedig — folytatta Gás-, pár— Istók, híres orvosdoktor. — Csak nem kend az? — csapta össze a kezét a gazdasszony. — A Jóisten vezérelte ide! Három napja fekszik betegen a lányom. Jöjjön gyorsan, hátha segíthet rajta! — Te gyerek — szólt Istók —, ott a táskám a bak alatt; hozd be! Menjünk, néném. Széparcú, vékony, sápadt lányka feküdt odabent az ágyban, nehéz paplan alatt. — Mi a baj, lelkem? A lányka ijedten pislogott. — Ez az orvos, Katinkám, ne félj tőle. Valamit ehetett szegény — fordult az anyja az orvoshoz —, azt mondja, mintha kő volna a hasában; meg sem mozdul, csak áll benne. — Nyújtsd ki a nyelved! Jól van. Hadd nézzem a hasad... Itt most egy kicsit megnyomom. Fáj? És itt? A lányka felszisszent, ijedten nézett az anyjára. — Láza volt? — kérdezte Istók. — Nemigen. Csak ez a kő a hasában. — Hozzanak egy korsó langyos vizet meg egy lavórt. Míg hozták, Istók a táskából üvegfiolát vett elő. A korsó vízbe egy kevés port szórt belőle. — Ugye, szép nagy lány akarsz lenni? Akkor ezt idd ki szépen. Mind az utolsó cseppig. — Félrehívta a gazdasszonyt. — A lány mindjárt hányni fog; ne ijedjen meg, éppen ez a célom. Maradjon mellette, segítsen neki, utána igyék kamillateát, holnap már egy kis gyönge kását is ehet. Énrám már itt nem lesz szükség, nem komoly a baj. Indulok is. — Dehogy indul! Csak nem eresztem el étlen-szomjan? Rézi! — kiáltott. — Hamar bort, sültet, lásd el a doktor urat, meg azt a két jómadarat. A lányka öklendezni kezdett. Az anyja ölébe fogta a fejét... A három férfi letelepedett a tágas konyhában. A sülttel hamar végeztek, mikor a gazdasszony rájuknyitott. — Túl van rajta, hála Istennek. Már sokkal jobban van. Megyek vissza hozzá; csak egyenek, igyanak. Istók meg volt elégedve magával, a bor is dolgozott benne; derekasan ivott. Gáspár igyekezett lépést tartani vele, Petár viszont óvatos volt, alig ivott. Estébe hajlott az idő, mikor Gáspár csuklott egy nagyot, és lefordult a székről... Hogy ketten maradtak, csöndesebb lett a mulatozás, inkább csak beszélgettek. Petár most már nem csalhatott az ivással, de jókora előnye volt, még bírta. Végre az orvos kalandjaira terelődött a beszélgetés. Istók meglehetősen elázott már, nem vigyázott a szavaira. — De el nem mondd senkinek — karolta át Petár vállát —; esküdj meg, hogy hallgatsz. — Hallgatok. — Esküdj meg! — Jól van, esküszöm. — Hogy hallgatsz. — Esküszöm, hogy hallgatok. — Nohát, idehallgass! Istók mesélt erről, mesélt arról, hosszan, kacskaringósan, közben Petár majd elaludt ültében. Rengeteg története volt az orvosnak, de nyomra egyik sem vezetett. Petár is sokat ivott már, egyre nehezebb lett a feje, lemondott már arról, hogy bármi hasznosat megtudhat. — Hallod-e komám, aludjunk. Majd holnap folytatjuk. — Várj, várj — nyomta vissza a székre Istók. — Csak még egy pohárkával. A barátságra. Nem iszol a barátságra? Petár engedett. — Nincs egy hete — folytatta Istók a történetek sorát — ...vagy több mint egy hete? — Mindegy — legyintett Petár egykedvűen. — Elég az hozzá, hogy beront hozzám a pécsi püspök titkára, hogy menjek lóhalálába ide meg oda — a helyet még neked sem mondom meg, cimbora—, szóval menjek, mert súlyos beteg van, jó szerencse, ha életben találom. Miféle természetű a betegség, kérdem én. Szúrt seb, azt mondja. És ki volna a beteg? Egy leány. Leány? És ki szúrta meg? ő maga magát. No Istók, menjünk, ilyen beteged még nem volt. Hamar odataláltam, jó ismerem az utat Szenterzsébet felé; nézd, a kánya csípje meg, elszóltam magam! No, odaérek, bent fekszik a leányka, de olyan szép teremtés, hogy belefacsarodik az ember szíve. No, igyál cimbora! Töltött mindkettőjüknek. — A szép leányra! Petár nehéz mozdulatokkal ivott. — Kérdem tőle, hány éves vagy. Tizenhat. És képzeld, koma, éppen annyi idős férje is van neki. Mint két gyerek, de már házasok. Petár borgőzös agyában halvány fény derengett föl. Két gyerek..., házasok... — Hogy a szúrás hogyan esett, én nem tudom, nem is kérdeztem, mert Istók nem kíváncsiskodik bele mindenki fazekába, de ahogy összeraktam magamban, emögött valami bujkálás vagy menekülés lehet... Petár agya, mint valami berozsdásodott szerkezet, újra fordult egyet: menekülés... — ...de hogy a titkár hogy került bele, én nem tudom. Nem idevalósiak voltak, azelőtt sohasem láttam őket. ...nem idevalósiak... menekülés... — Elég az hozzá, bekötöztem a sebet, nem lesz ott semmi baj, úgy meggyógyul az asszonyka... Hogy is hívták csak? Katinka? Nem. Júlia? Nem... Zsuzsánna. Azt hiszem, legalábbis. M int egy hirtelen fölgyújtott lámpa fénye a sötét szobában, úgy villant át Petár elnehezült agyán a név: Zsuzsánna! De már nem volt ereje hozzá, hogy végiggondolja. Érezte, tudta, hogy fontos, próbált belekapaszkodni, de a bor erősebbnek bizonyult. Petár koppanva hanyatlott az asztalra. — Ez is kikészült — állapította meg Istók. — Pedig az elején csalt is. Gyönge legény.
