Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)

1994-07-09 / 160. szám

24

SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK

1994. július 9., szombat

Emberek a végtelenbe futó sínpályák vonzásában

A 44. vasutasnapon nemcsak az aktuális problémákról faggattuk a kaposvári állomásfőnökség dolgozóit, elsőként az állomásfőnököt. Amíg Máyer József éppen a vasutasnapi beszéd kifundálását szerette volna áttestálni valaki másra, addig alkalmam nyílt Gróf Széchenyi István falra kifüggesztett, „elavult” javaslatát elolvasni a magyar közlekedés rendezésérül: „csak a vasút képes gyors, szakadatlan, s olcsó összeköttetést szerezni”.

— Azóta egy kissé megváltoztak a dolgok — kommentálja a legnagyobb magyar gondolatát az állomásfőnök.

Máyer József 1956-ban, „a gőzösvilágban” lépett be első munkahelyére, a Magyar Államvasutakhoz, ahol vonatfékezőként és távírászként kezdte a pályát, Gyékényesen. Aztán, ahogy az a vasutasok nagykönyvében írva vagyon, úgy lépkedett előre a szamárlétrán. Sok-sok vasutasnapot megélt.

— A „vasút az mindig lesz”, így aki megbecsüli munkahelyét, azt a vasút is megbecsüli — állítja.

A vasút az első munkahelye Kispéter Sándornak is. A dombóvári vontatási főnökség kaposvári részlegvezetője éppen a 25. évét „töltötte be” a vasútnál. Ő sem titkolja, hogy gőzmozdonyfűtőként és -vezetőként kezdte.

— Sőt, ma is szeretek kimenni a vonalra ellenőrizni, mert akkor mindig vezethetek egy kicsit — mondta. S hogy megbánta-e a vasútnál lehúzott negyedszázadot, arra kis hallgatás után nem-mel felel.

Kispéter Sándor részlegébe 142-en tartoznak, közülük 96 a mozdonyvezető. Alapbesorolásuk, mondjuk 25 év után, havi 168 óra munkával 37

ezer 800 forint. Elhivatott emberek ők, szeretik a munkájukat, tartja a részlegvezető. Igaza lehet. Ifjabb Kovács János például olyannyira vonzódott e pályához, hogy habár váltókezelő édesapja ellenezte, és az akkori vezetési koncepció is „új vért, új géneket” szeretett volna a szakmában tudni, mégis mozdonyra ült. A veszélyekről kérdeztem:

— Félni, azt nem lehet. Csak számolni a veszéllyel — közel tizenötéves a szakmai tapasztalata. — Kétszer találkoztam össze fénysorompóba szorult autóval, de csak meg- úsztuk mindannyian. — Egyszer pedig, egy órával azelőtt, hogy leváltottam volna a társamat a BZ-s „Piroskáról”, elütötte egy kamion — komoro- dik el a mozdonyvezető arca.

Amint neki a veszélyt, úgy a .forgalmistának a felelősséget kell megszokni. Keserű Attila

6 éve irányítja az állomásra érkező személy- és tehervonatok mozgását. Bármi baj van, őt veszik elő.

— Itt nem lehet tévedni — mondja. — Meg kell követelni a szigorú rendet, csak úgy kerülhető el a baleset.

Ebben nagy szerepe van a vasútforgalmi naplózónak is. Sulmics Sándorné hangját tizenkét éve hallhatja, aki vonatra száll Kaposváron. Előtte egy nagy szövegkönyv, de legtöbbjét már megtanulta kívülről, említi meg, és kis türelmet kér.

„Figyelem! A gyékényesi személyvonat azonnal indul. Kedves utasainknak jó utazást kívánunk!”

S nemcsak a vasutasnapon.

Balassa Tamás

Kutas Lajos mozdonyvezető munka közben

Fotó: Király J. Béla

Dr. Muzslay István professzor, nyugalmazott tanár

István atya

Dr. Muzslay István profesz- szor, a leuveni magyar kollégium igazgatója, a Leuveni Katolikus Egyetem nyugalmazott tanára.

— Professzor úr, tapasztalom, hogy azok a lakók is Atyának szólítják, akik nem gyakorolják a vallást. Úgy érzem, hogy a szó jelentés- tartalma az idők során kiszélesedett.

— 1948-ban hagytam el Magyarországot, hogy teológiai tanulmányaimat Hollandiában folytassam. Pappá szentelésem után a tilburgi egyetemen szereztem gazdaság- és társadalomtudományi doktorátust. A holland jezsuita tartományi főnök Indonéziába szeretett volna küldeni főiskolai tanárnak. 1955 nyarán tanácsot kértem egy Leuvenben élő, magyar jezsuita atyától: mit tegyek? Válasza elgondolkodtató volt: „A Jóisten magyarnak teremtett! Nem találnál-e olyan tevékenységet, amivel a magyarságot szolgálhatod?”

A sors különös véletlent produkált, amely meghatározta életem további menetét. Az utcán találkoztam egy szinte teljesen lerongyolódott magyar fiatallal, aki élelmet kért. Természetesen nem tagadhattam meg tőle a segítséget, és hamarosan 12 magyar fiatal számára szerveztem meg az ennivaló biztosítását. Ezeknek aztán apjuk, anyjuk lettem egyszemélyben.

— Nem utazott Indonéziába?

— Nem. Feladatomat módosítottam, sőt a történelem közbeszólt. 1956 december elején már 95, Magyarországról menekült diák elhelyezéséről kellett gondoskodni. Ebben a nehéz munkában részt vettek azok a már 1948-ban kimenekült diákok — szám szerint ti- zenketten —, akiknek az otthoni keresztény és katolikus mozgalomban végzett munkájuk miatt kellett hazájukat elhagyni. Ezek a fiatalok az itteni magyar diákság jó hírnevét alapozták meg, hiszen közülük 6 egyetemi tanár került ki. Lámfalussy Sándor, aki szintén leuveni diák volt, számos vezető pozíciót töltött be a belgiumi bankéletben, jelenleg az Európa Közösség Központi Bankjának elnöke, akit a nemrégiben elhunyt Balduin király, munkássága elismeréseként bárói rangra emelt.

A forradalom után, 1957 nyarán, ismét menekült hullámmal kellett számolnunk. Kevesen tudják, de tény, hogy a forradalom ideje alatt aktív tevékenységet kifejtő diákság nem csupán Nyugat felé menekülhetett, hanem Dél felé is. Tito Jugoszláviája fejkvótában részesült az átmeneti menedék biztosításáért. Egyetemeinkről, így Leuvenből is, küldöttségek érkeztek Jugoszláviába, a menekülttáborokba. Tevékenységük eredményeképpen a Liege mellett elhelyezett, mintegy

100 menekült egyetemista közül, a legtöbben Leuvent választották.

Leuvenben a lakáskérdés megoldására az egyetem rektora ideiglenesen a magyar diákok rendelkezésére bocsátotta a Collégium Falconis épületét. Az épület lakhatóvá tétele, és berendezése mintegy 800 ezer belga frankba került. Ebben az épületben kapott elhelyezést 145 magyar diák, míg a többiek belga családoknál maradtak. Az egész diák- közösség étkezési lehetőséget, kápolnát, könyvtárat, olvasótermet, kulturális képzést kapott 1957 tavaszától 1960 októberig. Az intézmény ebben az időben vette fel a Collégium Hungaricum Lovaniense nevet.

— Mindez nem kevés szervezőmunkát igényelt.

— Valóban. Ám, ahogy a szervezőmunka első eredményei mutatkoztak, új gondok, problémák merültek fel. Sokáig tartott, míg a magyar diákság visszanyerte lelki egyensúlyát, alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, megfelelt az egyetemi tanulmányi követelményeknek. Ennek könnyítésére vezetésemmel egy bizottság alakult, amelynek javaslatot kellett tenni az egyetemi felvételre. Az első tanévben a hallgatók úgynevezett szabad diák státust kaptak, és ameny- nyiben sikerrel vették az akadályokat, a második évtől rendes diákká válhattak. Az 1957- 58-as tanévben beiratkozott 164 magyar diákból 112 szerzet diplomát. Ne tűnjön szerénytelenségnek, de nagy szükségük volt arra az atyai segítségre, amelyről a korábbiakban már szólottunk. Számos esetben családpótló szerepre kellett vállalkoznom. Amikor az első, kiröppenő generáció házasodott, többen találták magukat szemben a belga családok az idegenkedésével. A személyes közreműködésen túl, házasság esetén, 15 ezer frankkal támogattam több magyar fiatalt, ami abban az időben nem csekély összeg volt.

— Meddig tartott a Magyar Kollégiumban ez a hőskor?

— A 60-as évek közepén kellett tevékenységünk célját újra fogalmazni. Az 1945 után kivándoroltak legtöbb esetben feledni akartak, az otthon történteket csupán rossz álomnak tekintették. Mindvégig határozott törekvésük, hogy gyermekeiknek jobb sorsot tudjanak biztosítani, mint nekik volt. A káros hatások a nyelvhasználatban mutatkoztak meg. A magyarság- és sorsközösség tudat ápolásához nem elég csupán a nyelv! Ha a nyelv nem a nemzeti kultúra hordozója, hanem csak kommunikációs eszköz (esetleg csakis otthon, a családi körben), a fogalmi képalkotás már nem magyarul történik. A gyermekeket az iskolában az is kellemetlen hatásként érhette, hogy magyarságukat felvállalva, kisebbségbe szorultak. A szülők saját gondjaiktól akarták kímélni gyermekeiket: az ő integrálódásuk az új társadalomba soha nem lehetett tökéletes, magyarság tudatuktól szabadulni sosem tudtak. Ezek a jelenségek fogalmaztatták velünk újjá a kollégium tevékenységének célját. Az itt élő, magyar származású iskoláskorú gyermekek számára kiegészítő képzést biztosítottunk magyar nyelvből és irodalomból, valamint magyar történelemből.

— Professzor úr, hogyan élte meg a beilleszkedést?

— 1951-es pappá szentelésem után bennem is felmerült a kérdés: hogyan tovább? Eredeti szándékomat igyekeztem követni: a keresztény munkás és agrár népmozgalmi munkát. Otthoni elöljáróim akkor már börtönben voltak, számomra Magyarország eltűnt, elszakadtam a magyaroktól... A holland és a francia nyelv munkaeszközzé vált. Beilleszkedési problémáim nem voltak, papként és tanárként a franko- fon-flamand ellentéteket magamban át tudtam hidalni. Az egyetem szétválása után mindkét részben tanítottam.

Mint 1955-ben kiderült, sorsomat ismét a magyarsággal kötöttem össze. Nem volt könnyű az átállás ismét a magyar nyelvre. A szakkifejezéseket Heller Farkas könyvéből, a Közgazdasági Kislexikonból tanulmányoztam. Számomra az átállás pszichikai problémát nem jelentett. 1970-ben került sor első magyarországi utamra.

— Úgy tudom, 1961-ben kinevezték a Leuveni Katolikus Egyetem alkalmazott gazdaságtani professzorának. 1962-ben megalapította Leuvenben a Kelet-Európai Kutatóintézetet, húsz éven át irányította a dokumentáció Közép-Európáról című franés védencei

cia folyóiratot, magyar nyelvet és irodalmat is tanított az egyetemen... Változatlanul részt vállalt a magyar diákság életének irányításából is.

— A folyamatosan változó világ ismét a képzési program módosítását követelte. A 60-as években a Vatikán és a magyar kormány megegyezése, az évtized közepétől lehetővé tette a magyarországi fiatal papság továbbképzését Rómában és néha Leuvenben is. Paskai László bíboros az évtized közepén szinte minden nyáron itt tanult. A magyarországi békepapi-mozgalom is szervezett keretek közé igyekezett szorítani saját papjainak nálunk történő képzését, ám ez a kapcsolat zátonyra futott... A magyar iskolarendek is küldtek a 70-es évek közepétől fiatal szerzeteseket kiegészítő képzésre.

— 1983-ban, 22 éves tanári munkával a háta mögött nyugdíjaztatta magát, és ismét fölvállalta a Magyar Kollégium vezetését, úgy tudom azzal a szándékkal, hogy a magyarországi változások nyomán, a fiatal értelmiség lelki, szellemi és tudományos továbbképzését biztosítsa.

— A Katolikus Egyetem szellemi és anyagi támogatásával lehetővé vált, hogy a magyar katolikus iskolák volt növendékeinek az egyetem különböző intézeteiben posztgraduális képzést biztosítsuk. Az egyetem maga minden évben 10 személy számára biztosított egyenként három hónapos ösztöndíjat. így a 80-as évek közepétől ismét a civil vonal erősödött. A három hónapos egyetemi ösztöndíjakat két évvel ezelőtt felváltotta az Európa Unió „Tempus”-programja, amely igen széles skálájú lehetőségeket biztosít a sikeres pályázók számára. Jómagam minden évben egy hónapos ösztöndíjat biztosítok tíz fiatal értelmiségi számára, akiknek munkatervét előzetesen megismerem, illetve személyes beszélgetésen tisztázzuk a részleteket. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi képzési forma a mostani viszonyok között ideális, hiszen az ide érkező felnőtt emberek lelkileg és szakmailag felkészültek, tudják, hogy miért jönnek, és munkájukat azzal a felelősséggel végzik, hogy becsületet szerezzenek a jelentős múlttal rendelkező mozgalomnak. Szokássá vált, hogy minden évben, magyarországi látogatásaim alkalmával, a régi leuveni diákjaimmal (106) ösz- szejövetelen találkozunk. Legutóbb 75-en jöttek el, és igazán jó hangulatú volt az együttlét.

— A Magyar Kollégium működésének feltételeit kik teremtik meg?

— Nagyon érdekes és sokrétű munka ez. Ismét a kezdetekhez kell visszanyúlni. A háború után a Nyugaton élő magyar jezsuita provincia megerősödött. Ez annak köszönhető, hogy 1949 tavaszától az 50-es évek elejéig mintegy 60 jezsuita kispapot sikerült kalandos úton kiszöktetnünk, megmentve őket az üldöztetés, börtön elől. A Keleti Pályaudvarról induló szerelvények hálókocsijainak alján, az akkumulátor ládában egy ember elrejtőzésére alkalmas hely volt... Őket Linzben várták, hogy tovább segítsék, és biztosítsák a lehetőséget a további tanulásra. Mostanra ők rendünk derékhadává váltak, és nem csupán anyagi támogatásuk jelentős, hanem a 90-es évek elejétől Magyarországra való visz- szatérésük az otthoni munkát is erősíti.

1957-ben az egyetem tanárai vezetésem alatt alapítványt hoztak létre, mely belga jogi személyiséggé vált. Az alapítványi tevékenység jelentős publicitást kapott. Az utolsó 3-4 évben, főleg a luxemburgi hercegségből érkeztek támogatások. A Habsburg ház fiai leuveni diákok voltak. Félix hercegnek, Zita királyné fivérének jó példáját 200 luxemburgi követte. Az 1800 belga tagság minimális tagdíjat fizet, de a támogatás összege eléri az évenkénti 2 000 000 belga frankot. Az Európa Unió „Tem- pus”-programjából származó bevételekkel együtt ezekből az összegekből fedezzük a ház minden felmerülő költségét, valamint az ösztöndíjakat.

* * *

Az év elején II. János Pál pápa a nemrégiben megalakult Társadalomtudományok Pápai Akadémiájának tagjává nevezte ki Muzslay Istvánt. Ez tudományos és egyházi munkájának magasfokú elismerése, hiszen az akadémiai tagjainak száma legfeljebb 40. Az eddig kinevezett 31 akadémikus közül az egyik magyar: Muzslay István.

Török Tamás