Somogyi Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-04 / 130. szám

14

SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE

1994. június 4., szombat

Somogyi alkotók kiállítása

Hasznos-szép, kortárs népművészetünk

Gazdag, értékes látnivalót kínál a somogyi népművészeti kiállítás (Török Anett felvétele)

Gyakorlati tapasztalatokat is szereztek

Európa járó magyar diplomataj elöltek

Egyetemi képzés — külföldi programmal — Szeptembertől újabb évfolyam indul Kaposváron

Nem hivatalos ünnep

Június első hétvégéjén a diákok a szülők jóvoltából virágcsokorral indultak az iskolába, hogy köszöntsék a pedagógusokat. A Parlamentben kitüntetési ünnepséget rendeztek — Gárdonyit idézve — a lámpások tiszteletére. A megye sem feledkezett meg róluk. Néhány éve törölték a naptárból a június eleji pedagógus napot. Vajon az iskolák beleegyeztek-e ebbe a döntésbe? Körkérdésünkre néhány válasz:

— A pedagógusnapot nem a napján ünnepeljük, hanem a tanév végén, amikor megjutalmazzuk kollégáinkat — mondta Sziklai Béla, a kaposvári Berzsenyi Dániel Általános Iskola igazgatója — A jutalom személyenként majdnem a tízezer forint bruttó összegben számolva.

Ádándon az általános iskolában a hét végén tartják a pedagógusnapot. Fontosnak tartják, hogy értékeljék az éves munkát és egy közös uzsonnát költsenek el. Kirándulni készül a nagyatádi szakmunkásképző tantestülete Segesdre. A helyi Volán pedagógusnapi ajándéka: ingyen szállítják a tanárokat. Az Arany Kakas vendéglő is kitesz magáért: vendégül látja az iskola oktatóit. A segesdi kirándulás után Nagyatádon bállal fejeződik be az ünnepség — nyilatkozta Mohári Jenő igazgató.

A kaposvári Honvéd Utcai Általános Iskolában jutalom nélkül is ünnepelnek a pedagógusok — tudtuk meg Gundi Richardné igazgatónőtől. Hétfőn ünnepi ebédre szól a pedagógusoknak a meghívó; itt adják át minden nvelelőnek az iskola jubileumi emlékkönyvét. A tókaji parkerdőben ünnepelik a pedagógus napot a kaposvári Gárdonyi iskola nevelői. Pénzjutalomra ugyan itt sem számíthatnak, ám a kirándulás élménye bizonyára emlékezetes marad.

(Horányi)

A mai népművészet kilépett a névtelenségből, ám őrzi-ápolja s gazdagítja az ismeretlen elődök hagyománykincsét. Ez a benyomása az embernek a Somogy megye népművészete című kiállítás láttán, melyet tegnap délután nyitott meg a megyei művelődési központban Hegedűs Tibor igazgató.

— Az évről évre sorjázó bemutatók után, úgy gondoltuk, jó lenne egy éves alkotói „pihenő”, ám az országos pályázat részvételre indította a népművészeket — mondja Vida József az intézmény folklorista főmunkatársa. Szavait tények igazolják, ugyanis hetvenöt alkotó jó kétszáz munkája mutatja, hogy Somogy hasznos-szép kortárs népművészete nem csupán az elmúlt

idők emléke, hanem nagyonis jelenidejű valóság. A szűkebb szülőföld is ihlető, de ezzel együtt tág a motívumkincs horizontja. A jól ismert alkotók mellett újak is jelentkeztek, sőt osztoztak a sikerben. A játéknak készült terménybábok bájos kompozíciókká „szerveződtek”; ismét látni kovácsoltvas remeket (becsületére válna a hajdani céhmesternek is); meghittek, kedvesen meg- szólítóak az agyagfigurák, no meg a bizsók faragta készségek, dobozok, mángorlók — külön életet él a mézesbáb öntőformája, bábfigura nélkül is. A falakról pedig a szőnyegek, futók, hímzések egyszerű, mértéktartó és rendkívül vonzó világa köszön a látogatóra.

S a győztesek: első díjas a hímzésben Koszter Józsefné;

a szövésben Aleksic Márta; a faragásban Gosztonyi Zoltán; a fazekasságban — megosztva — Korponay Csilla, valamint Csíkvár József és Csíkvár Józsefné, a sokszínű népművészet „egyéb” területein Czingelek Lajos. Három közösség is kapott díjat; a kaposvári ÉDOSZ szövőszakköre és a somogyvári szövőszakkör — mindkettő vezetője Aleksic Márta; a Boglárka Hagyományőrző Egyesület hímző szakköre, vezetőjük Pados Józsefné. Ilyenkor tesszük hozzá rendszerint, hogy nyertes — a látogatókat is beleértve — jóval több van. A Néprajzi Múzeumban ősszel nyíló országos kiállításon, az itt látottakból húsz munka képviseli Somogy mai népművészetét.

(Tröszt)

Az elméleti képzés mellett gyakorlati tapasztalatok megszerzésére is lehetőséget kínál hallgatóinak a kaposvári diplomataképző. Az Európai Közösségtől az Európai Unióig címmel német-magyar szemináriumot rendeztek Németországban az otzenhauseni Európai Akadémián.

A budapesti közgazdasági egyetem, a kaposvári diplomataképző hallgatói és a thü- ringiai vendégek az európai integrációfejlődéséről, a ma- astrichti szerződés alapelemeiről és az Európai Unió intézményeiről hallgattak előadást.

Az Európai Akadémia 1944-ben alakult és a politikai képzést tekinti fő feladatának. Az Unió Alapítvánnyal együttműködve évente mintegy nyolcvan rendezvény házigazdája, s ennek keretében fogadták a magyar vendégeket is.

A szeminárium résztvevői ellátogattak Luxemburgba, ahol az európai intézmények tevékenységével ismerkedtek meg. Az európai számvevő- szék a 120 milliárd márkás költségvetés felhasználásának szabályosságát vizsgálja. E forrásból a legnagyobb a tétel a mezőgazdaság támogatása, amely mintegy 44 százalékot tesz ki. Legutóbb éppen azt derítették ki a szakemberek, hogy az európai intézmények több pénzt fordítanak a tojástermelés támogatására mint a tudományos kutatásokra.

Strasbourgban, az Európa Parlamentben az intézmény tevékenységéről és a szakbizottságok munkájáról hallhattak előadást a résztvevők, majd az Európa Tanács állandó magyar képviselete adott fogadást a diplomataképző hallgatóinak.

Az egyhetes program az egyetemi képzés szerves része. A külföldi gyakorlatra a Bigis külügyi szakértők társaságának közreműködésével került sor. A Bigis mint egyesület egyébként a tavaly végzett diplomataképzős hallgatókat tömöríti. Az a célja, hogy támogatást biztosítson külpolitikai témájú továbbképzéseken és konferenciákon való részvételre, publikációk elkészítésére és megjelentetésére.

A társaság folyamatos kapcsolatot tart a budapesti közgazdaságtudományi egyetemmel, a különböző minisztériumokkal és a kaposvári kihelyezett diplomataképző hallgatóival is.

Nagy az érdeklődés a köz- gazdasági egyetem és a megyei TIT szervezte egyetemi tagozat iránt: nemcsak diplomatákat, hanem olyan szakembereket is képeznek, akik az önkormányzatok nemzetközi kapcsolataihoz szükséges ismeretekkel, tapasztalatokkal és tudással rendelkeznek.

Szeptembertől újabb dip- lomatatképzős évfolyam indul Kaposváron. Az érdeklődők június közepéig jelentkezhetnek.

L. J.

Tavasz a hegyoldalon

K

ertek a hegyoldalon. Mindenütt tervekről árulkodó készülődés nyoma.

Munkához látok. A kertet illetően késésben vagyok. Sok a tennivaló, s jó ha az ember kutató szemmel mindenekelőtt feltérképezi mi minden maradt el, mit kezdett ki az idő foga... Amint szemlélődöm és a teendőket rendezem a fejemben, közelről jött kiáltás töri meg a csendet.

— Jó napot, szomszéd! Elmélkedünk, elmélkedünk?

Odavetem a tekintetemet. Hát Horváth Gyuszit látom. Nemrég érkezhetett ő is.

— Jó napot, Gyuszi bácsi! Megelőztél már megint — köszönök vissza és afelől érdeklődöm, történt-e valami az elmúlt hetekben, amíg távol voltam.

Gyuszi bácsi lassan, minden kis részletre kiterjedő figyelemmel referál. Elmondja, hogy Csanaki Gyulával találkozott a minap. Kihozta kocsival a fia körülnézni, madarakat etetni. Az állapota sajnos nem javult. A tavalyi szélütés óta már jobb a beszéde, de a bal lábát még mindig húzza. Kocsit nem vezethet. Úgy néz ki, eladják a kertet. Van is már valami Svájcból hazafelé kacsingató vevő, aki komolynak látszik...

Csanaki Gyula tanárember. Egy műszaki főiskolán tanított, néhány órát hetente még most is tart, nyilván nem akar teljesen elszakadni a volt munkahelyétől, tanítványaitól a nyugdíjazása meg a betegsége után sem. — Pedig talán jobb lenne — mondja Gyuszi bácsi —, ha nem gyötörné magát. Csak az a baj, hogy a fiait valahogy nem érdekli ez a kert. Sem a ház, sem a gyümölcsfák. A nagyobbik nincs is idehaza. Külföldön dolgozik, tehetséges mérnök. Németországban jó állása van. A kisebbik 28 éves, szintén mérnök. Valami kft foglalkoztatásában áll, de nincs ideje kihozni meg hazavinni az apját, aki azért elbíbelődne a kerttel. De így, ha utazni kell, meg felgyalogolni ide, aztán vissza, már nemigen jutna idő és energia az elvégzendőkre. Szóval, eladják.

— És mondd! Mi lesz a művésznő kertjével amott, mellettetek? — érdeklődik Gyuszi bácsi.

Igen, a művésznő, aki alig egy éve vette meg a szomszédunkban levő házat és kertet. Micsoda terveket szőtt! Arról beszélt, hogy igen sok időt szeretne itt tölteni ebben a csendben, a jó levegőn. Mindig mondogatta, hogy majd jön a fia meg a lánya — mindketten színinövendékek —, és lenyírják a füvet, rendbe teszik a kertet. Szegény asszony!

A betegség olyan sovány- nyá tette, mint az árvalány- haj. Szinte elfújta a szél, amikor komolyabban nekilendült. Pedig nagyon szeretett volna itt gyökeret ereszteni. Súlyos betegsége ellenére is berendezte a házat. A teraszon régi agyagedénybe nemesített büdöskéket ültetett. A gyermekei a halála után jöttek ki. Nem érdekelte őket sem a pirosodó őszibarack, sem az édesedő csemege szőlő.

Anyjuk álmát, hogy itt tölti fel majd újra egészséges energiákkal betegséggel küszködő szerveztét, talán nem is tudták...

Alattunk, a hegy lábánál, gondozott gyümölcsös volt valamikor. Gyuszi bácsival volt tulajdonosára emlékezünk, Cukros Mihályra, aki mindannyiunk számára példamutató szorgalommal végezte a kerti teendőket. Megrokkant szintén. Eladta aztán a birtokot és a lakásához közelebb vásárolt egy üres telket, azon építkezett a fiával együtt egy igazi kőházat. Elhagyott kertjében egy harsány természetű elvált asz- szony tulajdonoskodik, aki csapongó elképzeléseinek negyedét-harmadát megvalósítva valóságos roncs-teleppé változtatta Cukros egykori paradicsomát.

A kikapós asszonyság hetente kétszer-háromszor télen is kijön a fehér BNW-jével megetetni kedvenceit.

Egyébként a kutyák magukban vannak itt ősztől tavaszig. Aztán kiköltözik a nő, és itt él, behangosítva közönséges bárzenével az egész domboldalt. Senki sem tudja, pontosan miből él. Valószínű az anyja megörökölt lakását, meg tán a sajátját is, kiadja és még ki tudja, milyen kétes üzletekből szerzi a pénzt, ami semmiképpen nem lehet kevés, mert miből vette volna meg akkor a mellette levő telket, miből építtetne új lakást a városban, és egyáltalán: miből élne olyan jól a két hatalmas kutyájával, akik naponta megesznek annyit, amennyit egy kisebb család.

— Ez a sivítozó asszony — mondja Gyuszi bácsi — jól gondolkodik. Van itt már telefon is. Meg alattunk állandóra kiköltözött a félig kész családi házba egy tehetős házaspár. Azok intézték el, hogy télen is legyen víz. És van is. Azért változott valami.

— Igaz, mi is beléptünk a telefontársaságba. És most is rendes összeget fizetünk az állomásért. Mert ilyenkor ki telefonálna innen. A téli víz meg nem érdekel.

— És mit tudsz Balázs Pis- táékról?

— Úgy hallottam, meggondolták magukat. Mégsem adják el. Legalább az idén nem.

Ez is jó hír. Maradt néhány régi-régi jó szomszéd. Nem robban úgy szét ez a valaha annyira összetartó telep. Pedig tavaly nagyon úgy nézett ki, hogy Balázsék is túladnak a kertjükön. Istvánnak nem sokkal a nyugdíjazása után infarktusa volt... Zoli, a vejük, ki-kijött ugyan néhányszor segíteni a betonozásban, de ahogy megszületett a második gyerek, szinte nem is láttuk. Saját társaságuk van, azokkal járnak össze. És hát nem tetszik nekik a hely.

— Azt akarom mondani Péter — kiált Gyuszi bácsi —, hogy ne égesd el az avart. Ha jó mély barázdával ásol, gyömöszöld és taposd bele a végébe, és úgy rakd rá a következő hantot. S ha néhány évig így csinálod, meglásd,

nem lesz olyan rigacsos a földed. Tudod, a Simeonék- nál mindig vannak németek nyaranta. Náluk még a háztartási szemetet is különválogatják. Ami lebomlik, azt komposztálják, és viszik rá a földre. Nem véletlenül olyan gazdagok a németek.

Miközben hallgatom Gyuszi bácsit, a pinceajtóban szöszmötölök. Olajozom a permetezőt, nézegetem, milyen vegyszereket is kell beszereznem. Egyszercsak szuszogva, morogva feltűnik a kanyarban egy óriási tűzoltó-szerkocsi. Nem szirénázik, bár a kék lámpája élénken villog. Nehezen bírja a motor az iszonyú teherrel az emelkedőt, alig araszolva kúszik felfelé a kocsi. Egyszer csak megáll. Két ifjonc, életerős tűzoltó, teljes felszerelésben ugrott neki a hegynek, épp ami kertünk felé. Eléjük megyek.

— Jó napot! Mit keresnek errefelé?

— Tüzet — válaszolják lihegve. — Valaki bejelentette, hogy ég az erdő.

— Hát látják, itt nem ég semmi.

— Azért felrohanunk a csúcsra, onnét belátjuk az egész vidéket. Van itt telefon, ha be kellene szólni a parancsnokságra?

— Van. Csak jöjjenek, ha muszáj.

A két ifjonc nekilódul a meredeknek. Az ösvény valóban a csúcsra visz, ahonnan a hegy mindkét oldalát belátni. A kitaposott út két oldalán

már az igazi természet honol, a maga ember által alig háborgatott rendjében. A vadrózsabokrok rügyei duzzadtak, az ősgyepen, a száraz fűszálak alján bújik a ritkaság számba menő vadkrókusz és hamarosan kékell a vadon növő fürtös gyöngyike is.

A tűzoltók már visszafelé caplatnak. Kézi rádiójukon keresztül a szerkocsi parancsnokával beszélnek.

— Hol látták a tüzet? Vétel.

— A Váradi-villa mögött. Vétel.

— Hol van az a Váradi-villa? Vétel.

— A Váradi-villa ott áll, ahol a hegy felé bekanyarodtak. Annak az utcának a neve is Váradi, a színészről, akinek ott volt a pihenő kertje — mondom a két egyenruhásnak. — És a telefon? — kérdem még, emlékeztetve őket.

— Nem, kösz. Valószínű megint fölöslegesen ugratott minket valaki.

S

úlyos csizmáikban zo- bognak le a domboldalon. A szerkocsi füstöt okádva lassan, nehézkesen megfordul, és megindul lefelé. Egymásra nézünk Gyuszi bácsival. Mindkettőnk arcán ugyanazok a mondatok. — Micsoda világ. S minden hogy megváltozott. Talán már tavasz se lesz? Mivégre vagyunk itt a kertben, és mivégre vagyunk egyáltalán? Ki nem mondott kérdéseinkre válaszol egy kis madár. Apró szárnyával megsuhintva a levegőt felröppen a cseresznyefára, és harsányan rázendít... Semmi kétség. Tavasz lesz: újabb lombba borulás. Egy ismétlődő drága változás megint.

Csikós József