Somogyi Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. június 11., szombat Barcs már nem világvége Az épülő OTP-székház, melyet rövidesen átadnak az új városközpont részeként Gyótapusztai emlékek Fekete hintón vitték a grófot... Bethlen István elfogatásának tanúi Európai polgár nehezen tudná elképzelni, hogy a ha- tármentiségnek hátrányai vannak. Pedig elég lenne csak a barcsiakat megkérdezni, hogyan teltek az elmúlt évtizedek, amikor városuk még a szocialista végvárrendszeren is kívül esett. Amikor Tito, a láncos kutya volt hatalmon odaát és amikor a határközeli városokat központi akarattal hagyták sorvadni. Négy éve aztán, amikor még a legkisebb község is eddig soha nem látott lendülettel állt neki utat, járdát, vízmüvet és gázt építeni a barcsiak úgy tűnt ismét hiába reménykednek. Gáz helyett bombát kaptak, telefonvonalak helyett pedig eltévedt golyókat odaátról. Barcs fél! — ismerkedett a világ a somogyi városka nevével... — A város eközben azért folyamatosan fejlődött, bár nem tagadhatjuk, a jugoszláv eseményeknek máig isszuk a levét — mondta Feigli Ferenc, a város polgármestere. — A határ- mentiség miatt innét inkább elmentek az emberek, a befektetők pedig nagyon meggondolják, hogy merjenek-e vállalkozni a térségben. Abban azonban bízunk, hogy a horvát kapcsolatok a város jövője szempontjából pozitív változást hoznak. Egy kézen meg lehetne számlálni, hogy hány úgynevezett nagyberuházás valósulhatott meg a somogyi határszélen. — Vakmerőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ide pénzt fektessen be — mondja az egyik helyi vállalkozó. Azért „kamiká- zék” természetesen akadnak, hiszen a frontok egyre délebbre húzódnak, a háborúnak remélhetően lassan vége, az újjáépítés pedig a térség egyik legjobb üzletének ígérkezik. — Közel már az az idő, amikor a kis porfészek szép várossá válik — mondja Kovács István, aki tőzsgyökeres barcsinak vallja magát. A polgármester szerint a város új arculata az épülő központban kezd körvonalazódni. Az üzíetsor pedig nem épülhetne meg a horvát határforgalom nélkül. Az elmúlt időben ez élénkíti a városka gazdasági életét. — El nem tudnák képzelni még a kaposvári menők sem, hogy mi pénz forog Barcson — mondja az egyik üzlet tulajdonosa. A horvátok jönnek, a presszóban nem lehet leülni, a tömeg lökdösődik a járdán, a boltok olyan forgalmat csinálnak, hogy ha duplája annyi vállalkozó lenne, az is kényelmesen megélne belőle. Mint mondják az épülő üzletsoron nem tudnának annyi boltot kialakítani, ami nem találna gazdára. A fodrászattól a játékteremig sokmindennel próbálkoznak a helybéliek. — Egyre több horvát vesz itt üzletet. A boltoknak még csak az alapja készült el, de a leendő tulajdonosok már most megalkudtak a boltra. A kisebbek két hárommillió forintért keltek el, de van amelyik ennek a duplájába került. A bérleti díj szintén nem olcsó, egy belvárosi boltért többtízezer forintot is elkérnek havonta. — Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. — tette hozzá a polgármester. Gazdag városhoz gazdag polgárok kellenek, ugyanakkor a magyar vásárlók számára hiába a széles kínálat, számukra sok esetben megfizethetetlenek az árak. A korábbi park helyén épült városközpontot úgy terveztük, hogy az több évtizedig meghatározó lehessen és hogy ki tudja szolgálni a szomszéd ország bevásároló turistái mellett a hazai régiót is. A szakemberek ahhoz, hogy Barcs a környezetében meghatározó lehessen, sokféleképpen próbálták segíteni. Az önkormányzat a vállalkozói központtal közösen gazdasági terveket készített. Befektető hiányában azonban hiába a legkidolgozottabb térségfejlesztési program is. Több más elképzeléshez hasonlóan tojáspor gyártó üzemre sem találni vállalkozót. Úgy tűnik egyedül a vámudvar terve valósulhat meg valahol bares külvárosában. Feigli Ferenc polgármester órákig tudná sorolni a megvalósításra váró terveket. Reményei szerint a városközpont nemsokára elkészül, a szökőkutat is megépítik, a teret összekötik a templom előtti parkkal, így bebizonyosodik, hogy annak idején helyesen döntött az önkormányzat. A polgármester azonban tudja, hogy a barcsiakat a városközpont fejlődésén túl elsősorban lakóhelyük, utcájuk sorsa érdekli. Annak idején a polgármesteri hivatalban célul tűzték, hogy minden utcát pormentesítsenek. A program mára megvalósult, csak egykét kisebb forgalmú út nem kapott aszfaltburkolatot. A közművek ügyében az önkormányzat szintén eredményesen lépett, így mára minden építési telket gáz, víz, szennyvízvezetékestül adnak át. A telefonprogram is elkészülhetett, az új központ segítségével nem gond távbeszélni. Nemcsak a hivatal, hanem a cégek is keresik a kapcsolatot a horvát vállalkozókkal. Kell is, hogy befektetőt, piacot találjanak, hiszen a helyi vállalatok szebb napokat is láttak már. Új munkahelyek nemigen vannak, a cégek többsége pedig csak leépítéssel tudja orvosolni a gazdasági bajokat. — Az új vállalkozásokat minden erőnkkel segíteni kell — mondja a polgármester, aki tudja: gazdag városhoz gazdag polgárok kellenek. Barna Zsolt Gyótapusztán lakik id. Sze- hágel István és családja. A most hatvanéves, nyugdíjas kereskedő egyike azon keveseknek, akik gyermekfejjel szemtanúi voltak Bethlen István elfogatásának. Jól emlékszik a gróf Széchenyi Andor Pál gyótai birtokán 1944-ben lejátszódott eseményekre. — Ismertem azt a vadászházat: a nagybátyám erdészként ott lakott. Októberben egyszer csak halljuk ám, hogy jönnek a grófék. Egy kilométerre a falutól, az erdő közepén áll az a bizonyos vadászlak. Ott rendezkedett be a bo- ronkai kastélyból áthurcolko- dott família: a miniszterelnököt rejtegető Bolza Antal családostul, meg egy lengyel pilóta, aki jól tudott oroszul. — Ez az a gróf Bozla, aki a minap a tévében nyilatkozott — tette hozzá ifjabb Szehágel István, aki mint hivatásos vadász keresi a kenyerét. — Érdekes véletlen, hogy tavaly itt, a környékben kalauzoltam. Ausztriában él, és szenvedélyes vadász. A „Cserkelés az életem” című könyvében egyébként részletesen leírja itteni bujdosásuk történetét. De hadd folytassa az apja, aki ennek szemtanúja volt! — Mint afféle gyerek mindenfelé jártunk. Mi láttuk meg az első oroszjárőrt... Kijártunk a vadászházhoz is — mondja Szegáhel István. — Bethlen egyébként szinte sohasem mutatkozott; apám abban az időben sokat beszélt róluk a kisasztal körül. Mi meg persze hallgatóztunk; hogy itt akarják átvészelni a háborút az urak. Jól spekuláltak, csak arra nem számított senki, hogy megáll a front a Balatonnál. A végén már nekünk is Polányba kellett menekülnünk... Bolza írja a könyvében: „December 6-án, Mikulás hajnalán félálmomból lódobogásra riadtam, s a vadászház elé lépve látom, hogy Trenk- wald (a lengyel pilóta) és Miksa legényem állnak a vadászház körüli tisztás szélén. Mögöttük karéjban egy rajnyi prémsapkás orosz lovasjárőr ránk szegezett lövésre kész „davajgitárjaikkal”. — Palkov- nyik, igyi szuda! — harsant fel a járőr parancsnokának boroshangú szava, ami alatt persze Bethlen István előlépésére való felszólítás volt értendő.” — Kitudódott hamar,hogy keresik, mert előző nap már tudakolóztak a pusztán: merre van a vadászház. Hatan voltak, és tiszt volt valamennyi. A betegeskedő István grófot hívei a németektől akarták megóvni. Gondolták, a két rossz közül a kisebbiket választják. „A nyugat felől közeledő harci zajból, most már valóban német ellentámadásra következtettünk... A helyzet most már tarthatatlanná vált, s Trenkwald barátunkat Miska legényem kíséretében útnak eresztettük azzal, hogy egy legközelebbi orosz parancsnokságon jelentsék... egy, a németek és a nyilasok által keresett magasrangú politikust rejtegetünk és vegyék védőőrizetbe...” — A dohánypajtáknál játszottunk; az odavivő útról láttuk, hogy fekete hintón vitték a grófot. Lovasok ■kísérték, kétoldalt. Szegény, védelmet kért, aztán mi lett vele... Gyótán azt is rebesgették, hogy gyűjtőtáborba vitték. 1994 nyárelő. Bethlen István egykori miniszterelnök földi maradványait különgép hozta haza Oroszországból. Csíky K. Erika Kelet-európai járgányjárvány Fiúk a térről I Ha emlékezőtehetségem nem csal, Szalai • úr, aki jó ismerősöm, este tízkor csókkal vált el feleségétől. Beszállt egy ütött-ko- pott Fordba, ahol így vele együtt már öten kuporogtak. A fényes Itáliába indult. Nejlon- szatyrában néhány vajas-pa- rizeres szendvics, s a remény, hogy a Milánó melletti telepen talál valami jó hatéves Fiat Ti- pót vagy Opelt, amit esetleg a pécsi vásáron el tud majd passzolni plusz ötvenezerért. Mikor a kocsi átrobogott a Guba utcai fénylámpák alatt, Szalai úr kiintett a bokrok tövében ácsorgó romániai autóneppereknek. Egyek vagyunk az Úr taligakereskedésében, gondolta. A marosvásárhelyi fiúk lehetnek vagy tízen. Pokrócokon fekszenek a zöld gyepen. Akinek kényesebb a bőre, azt is megteheti, hogy a bokrok árnyékába húzódik. Autónepperek Erdélyből: hozzátartoznak a városképhez. Ajánlom is egyikőjüknek, ennyiből bekukkanthatnának az itteni erdélyi baráti körbe, ha már azok feléjük sem néznek. Egy éve ugyanis ezek a vásárhelyi fiúk itt élnek velünk Kaposváron. Minden Dácia-gazda tudja: itt letesztelheti a kocsijának árát. Elég odagurulnia, az Ági autóügynökséghez vezető be- tonútra, ott azonnal közük vele, mennyit is ér a masinája. Sőt, árokparti gyorsszervizhez méltó módon ingyen megmondják: ennek a vacaknak már kopog a féltengelye. Esetleg figyelmeztetik, ráférne a gépére egy gyűrűzés, mert nagyon eszi az olajat. Mondom nekik, róluk írnék. Semmi gond, felel egyikőjük, és mondja, ő kit ismer közülünk, melyik zsurnalisztát szabadították már meg a gépétől. Körülállnak egy 1989-es Dáciát, de hamar felfednek egy turpisságot. Az legalább két évvel idősebb, mint amennyinek a tulaj mondja. Kétszáz- harmincezerre tartják (csillagászati ár), ám a vásárhelyiek (jogosan) 145-öt adnának érte. Egyikük számol: két- százharmincezer az kis híján négyezer márka. Odahaza ennyiért kétéves autót adnak. 2 A vásárhelyi fiúk munkanélküliek. A vezetődjük egy szőke, rokonszenves fickó, akit tavaly év elején rúgtak ki a gyárból. A magyarokat hajították ki először a leépítések idején, ösz- szegzi mondókáját. Átjött, kőművesek mellett hordta a maltert, s mikor összejött a pénze, belevágott a dácsiá- zásba. — Tavaly május végén foglaltuk el ezt a standot. Idejárunk, már ismernek bennünket. Nem volt egyetlen balhénk sem. Néha fölzörgetnek bennünket a zsaruk, amikor a Dácsiában alszunk. Arról faggatom őket, meg- éri-e még ez az üzlet. Többen a fejüket rázzák. Február má- sodikától megszűnt a 20 százalékos áfa-visszatérítés, így oda a kevéske haszon is. Nagy érvágás volt, emlékeznek vissza. Volt olyan társuk, akinek tízezer márka áfája „ragadt bent”. Márpedig az tíz autó. Több, mosolyog egyikük. Nem titok már az sem: annak idején külön erre specializálódott csapatok intézték Budapesten, a Sas utcában a „papírmunkát”. A nyolc év alatti Dácia még ma is „ingyen” lépheti át a román határt, de a rendszám, a biztosítás, a napidíj, a szállás és az üzemanyag már csillagászati összegre rúg. Ha még valami drágítás lesz, abbahagyjuk, mondják a fiúk a téren. Nem piskóta eladni Marosvásárhelyen sem a Dáciákat; a különféle lelemények révén megjelenő túlkínálat kezdi leverni az árakat. Öt-hat millióért újat is kapni, s Romániában is most éli virágkorát a Nyugatról hozott autóroncsok vétele és adása. 3 Romlik az üzlet. A feketén vett valuta vissza- • váltása is újabb három forinttal rontja márkájuk értékét. Olyan híreket is hallani, előbb-utóbb komolyan veszik azt a rendelkezést is, miszerint évente egy román állampolgár egy Dácia behozatalára jogosult... Az Ági autókereskedésben megtudom, hetente két-három adásvételt rendeznek. Megcsappant a kereslet és a kínálat is. Aki tudott, már túladott az autóján. Az egyik vásárhelyi fiú azt kérdi, hol lakom. Mikor megmondom neki, sorolja, kiktől vettek az utcánkból és a környékről. Még azt is tudja, az állatorvos most gondolkodik azon, eladja-e nekik Dáciáját. — Két megyét ismerünk: Marost és Somogyot. Itt már szinte minden faluban naprakészen tudjuk, kinél van még járgány, és mennyiért akarja adni. Egy év elég volt erre... Boldizsár László, az Autófarm kereskedés főnöke szerint bealkonyult ennek az üzletnek. ő nem „dácsiázik”, de mostanság ukrán meg orosz érdeklődésre összeszedett tíz-tizenkét Zsigulit. A márka matrónakorú darabjait viszik haza a lelkes oroszok. Dr. Sós Kornél, a városi rendőrkapitányság • igazgatásrendészeti osztályvezetője a tudója, hogy tavaly nyáron mekkora sorok álltak a Z-s rendszámokért. Tavaly ötszáz Dáciát vontak ki a forgalomból, az idén kétszázat. Volt úgy, emlékezik vissza a százados, amikor lehetetlen volt aznap ellátni a papírmunkát. Ilyenkor másnapra rendelték be a sokszor csak románul értő vevőket. A rendőrség inkább egy zsibvásárra emlékeztetett ezekben a napokban. Fiúk a térről. Már egy éve ideköti őket a kelet-európai nyomorúság. Itt élnek köztünk, arcuk belesimult a városéba. Idetartoznak. Ha valaki a munkahelyükről kérdi őket, találóan annyit mondhatnak: Kaposvár és egyéb bokrok. Békés József Fotó: Török Anett A négykerekű hazai. Ebben az üzletben minden esetleges
