Somogyi Hírlap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-02 / 78. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. április 2., szombat Mindennapi feltámadásunk Tőkés László: A hagyományos közösségi mintákat szeretem a legjobban (Folytatás az 1. oldalról) — Milyen jellegű ez a visszarendeződés ? — Nem tudatos kommunistabarát egyházi magatartás jellemző bárkire is, hanem inkább önigazolásból fakadó. Vannak olyan személyek is, akik átmentették magukat, és ma is magas egyházi posztot töltenek be. Nekik kapóra jön az általános társadalmi-politikai visszarendeződés — mondta Tőkés László. — 1990-ben meghúzták magukat, és megtérést, bűnbánatot mutattak. Most fokozatosan és nagymértékben felerősödik a hangjuk, és megkérdőjelezik az egyházi megújulás szükségességét. Úgy állítják be a jelent, mint a múlt szerves folytonosságát. Saját és egyházuk szerepét pedig úgy, mintha csak kisebb hibák lettek volna, de valójában az egyház a hivatása magaslatán állott. Ez az ellentét különösen a romániai református egyház zsinatának keretében éleződött ki. — Többen szemére vetik: mivel ennyit utazik, jut-e egyáltalán elegendő ideje a hivatására. Mikor osztott utoljára úrvacsorát? — Megnyugtatásul elmondhatom: a kolozsvári és a nagyváradi püspök a maguk 15-20 évi püspökségük alatt nem prédikált együttvéve annyit, mint én. Természetesen úrvacsorát is osztok. Az nehezíti meg a helyzetemet, hogy egyszerre kell az egyházi tevékenységnek és a közéleti pályának eleget tenni. Ez óhatatlanul túlterheltséggel jár, viszont semmiképpen sem egymás rovására. Egyik munkaterület erősíti a másikat. Hiába prédikálnék még többször, ha a romániai vallási törvény elfogadásáért nem harcolnánk. Ebben az esetben kegyes önáltatás volna minden hitbuzgalmi tevékenység... Meg kell teremtenünk azt a jogi keretet, amely biztosítja a tényleges vallási szabadságot és a vallásgyakorlat maximális lehetőségeit. — Mit érez ebből a feleség, és a három gyerek: Máté, Ilona és Márton? — Nagyon hiányos a családi és a magánéletem. Minden felelős beosztású politikai, egyházi személy, különösképpen ebben a régióban, többé-kevésbé hasonló helyzetben van. Szinte elsorvad a magánéletük, de eleget kell tenniük a feladataiknak és az előttük álló kihívásoknak. Ezt nem jókedvéből teszi az ember, hanem ha már beállt a táncba, akkor azt végig kell járnia. Ez nem újdonság számomra sem, és a család számára sem. Amikor a feleségemet nőül kértem, munka- nélküli voltam. Szekusok hada volt jelen 1985-ben dési esküvőnkön. A gyerek már Temesváron született, ahova indirekt módon száműztek szeretett dési gyülekezetemből, kétévi munkanélküliség után. A gyermekeink — mint ahogy a néger gyerek is hordja szülei bőrszínét és az ellen nem lázonghat — öröklik a mi sorsunkat. Merő csalás, ha egy erdélyi más sorsot akarna a gyermekének, mint amilyet Erdély nyújthat. — Mi az, amire mindenáron szeretné megtanítani a gyerekeit? — Én a hagyományos közösségi mintákat szeretem legjobban. Tulajdonképpen egy falusi parasztközösségben nem folyt a gyerekek explicit értelmű nevelése. A gyerekek együtt lélegeztek a közösséggel: átvették szokásaikat, megtanulták a konvenciókat, az illemet. Amit tudott nekik adni ez a kis társadalom, azt kapták. Véleményem szerint éppen a válság jele a neveléstudomány ilyen hatalmas kifejlődése. Mi nyolcán vagyunk testvérek, de mindany- nyian úgy nőttünk fel, hogy a nevelés vagy a tanítás, mint olyan, nem volt téma. Olyan természetesen nőttünk, mint a fa ágai. A gyerekek mindent ellestek a szüleiktől. Nyilván erre rátevődött egy kulturális réteg Kolozsváron: ez pedig az anyanyelvű oktatás nyújtotta információ volt. De a felnőtté válásunk természetes dolog volt. Valahogy így próbáljuk nevelni a gyermekeinket; természetesen megkeressük a legjobb lehetőségeket, de ebből nem űzünk kultuszt. Mi nem akarunk se szupergyerekeket, se tehetségkutató technikák által kitermelt egyedeket belőlük. Normálisan akarjuk nevelni őket, viszont ebbe beleszól sajátos helyzetünk. — Nevezetesen? — Féltenünk kell a gyermekeinket, mert fenyegetések érik őket. Most is egy ilyen ügyben levelezek a román biztonsági szolgálattal. Sajnos, a sajtóban folyó propaganda kiegészül egy bürokratikus nyomással, egészen a gyermekek fenyegetettségéig, amely ellen védekezni kell. — Talán ez még hangsúlyosabbá teszi a szülő-gyerek kapcsolatot a Tőkés családban. — A szeretet — amennyiben megvan — a távolsággal egyenes arányban nő. Nekünk tökéletes a kapcsolatunk a gyerekekkel. Valóságos, természetes és megindító, és a sok távoliét miatt rendkívül intenzív is. Szerintem egy kapcsolatot nem feltétlenül az együttlétek gyakorisága és a majomszeretet, a szülők túlzott gondoskodása minősít, hanem az együttlétek minősége. — Milyen gondolatokkal készül 1994 húsvétjára, az ünnepi istentiszteletre? — Nemigen kedvelem a dogmatikai elvontságot, vagy azt, hogy a hit céljait a meny- nyek országának távolába transzponáljuk. Természetesen anélkül, hogy a mennyek országának valóságában kételkednék. Viszont számunkra még a távoli feltámadás, az örökkévalóság világa itt lényeges, a mindennapi megélt viszonylatainkban, életünkben. Számomra a húsvét jelenkori és sajátos üzenete az, hogy miképpen valósul meg Tőkés László püspök az újjászületés, a feltámadás a jelen társadalom és élet kategóriáiban. Nem sokra megyek én azzal, ha az örökkévalósághoz egy romló, lemondó, a megoldásokat a távoli jövőbe odázó magatartással viszonyulok. Nekem itt kell megélnem a húsvétot. Nekem itt kell megkérdeznem, hogy miért keresitek a holtak között az élőt, s a távolban a megvalósulást. A mi mindennapi feltámadásunkban népünk, közösségeink, családjaink újjászületése, talpraállása a tét. Ha hiszünk Istenben, s nekünk valóban Krisztus a feltámadás és az élet, akkor ennek feltétlenül itt kell megnyilvánulnia. Ha valaki azon a címen a halál cimborája, hogy az életét meg akarja tartani, akkor önmagával kerül szembe, s mutatkozik meg hamis magatartása. ■ Lőrincz Sándor Tájékozódási futóverseny ma Bóna József: A kezelői jog nem a miénk — Hivatal Nándor: Jogcímünk sincs az intézkedésre — Németh István: Csak a tettenérés esetén — Lévai József: Nincs, aki törődjön vele Tündérek kútjábói szagos vizet hoztam. Somogy élő hagyománya A Gyertyános-völgy — közel Kaposvárhoz — kitűnő tájfutóterep. Nem is olyan régen még rendeztek is itt versenyeket, s a versenyzőkartonokon ilyen pontmeghatározások voltak: hangyaboly, jellegfa, forrás. Ma a pályakijelölők egész más tájékozódási pontokat írhatnának a lapra: rozsdás fazék, akkumulátorhegy, döglött disznó, fes- tékesdoboz-halom, traktorgumi. Próbáljuk is ki; három, kettő, egy, rajt...! Ha a töröcskei út felől szeretnénk megközelíteni ezt a hajdan népszerű kirándulóhelyet, legjobb, ha a nejlonzsákba dugott és dróttal átkötözött döglött malacnál fordulunk be az erdőbe. Ez pontosan szemben van egy szépen művelt kerttel rendelkező, boltívtornácos hétvégi házzal. Ha kocsival jövünk, leparkolhatunk a két fes- tékesdobozkupac közé, és a sittel övezett úton indulhatunk a völgybe. — Nem a mi hatáskörünk— mondta Bóna József a Sefag Rt vezérigazgatója. — Az erdő a Sefag tulajdona, de a kezelői jogot nem mi gyakoroljuk. A természetjárók szövetségét keresse talán meg, ők többet tudnak erről. Míg régebben több millió forintot is kaptak az erdőgazdaságok a parkerdők karbantartására, ma egy évre mindössze százezer forint jut erre. Nemcsak a Gyertyános-völgyben vannak gondok: az összes többi parkerdő hasonló helyzetben van. De nemcsak a pénz, hanem az emberi felelősségérzet is hiányzik. A tetőről meredek ösvény vezet a tulajdonképpeni völgybe. Ez a kirándulás legnehezebb terepe, a nyirkos, levelekkel borított úton nehezebb lefelé menni, mint fölfelé. Ha elfáradunk, a fák alatt, az eldobált és rozsdásodásnak indult konzervdobozok között szedhetünk ibolyát vagy késői hóvirágot, csupán arra kell vigyázni, nehogy törött üvegbe nyúljunk az avar alatt. Vagy belelépjünk valamibe... Bár ez utóbbi legalább nem környezetkárosító, ellentétben azokkal az akkumulátorokkal, amelyek szanaszét hevernek a fák közt. Ez, bizony, már nem „csak” természetvédelmi, hanem környezetvédelmi probléma is. — Nem a mi hatáskörünk — mondta Hivatal Nándor, a Somogy Megyei Természetvédelmi Szervezet titkára. — Mi elsősorban a belső-somogyi erdőket járjuk, és az ottani problémákról számolunk be az illetékeseknek. De jogcímünk sincs arra, hogy ilyen ügyekben intézkedjünk, hiszen mi társadalmi szervezet vagyunk. Ha valóban ilyen komoly környezetkárosító anyagok is találhatók ott, akkor ezzel a környezetvédelmi hivatal tud érdemben foglalkozni. A völgybe érve kopott, piros zománcú lábos és egy kificamodott lábú, kiégett vaskályha mellett kell jobbra fordulni a turistaház felé. A lágyan csörgedező patak mentén jutunk oda. A vízen többször is át kell kelnünk, amit vagy a foghíjas és igencsak instabilnak látszó fa- hidakon, vagy a sokkal egyszerűbb és biztonságos traktorgumikon tehetünk meg. Ez utóbbiból van bőven: némelyiket csak úgy elengedték a dombtetőn, hadd guruljon, de némelyiken látszik, hogy gondos kezek helyezték el a patakban, híd gyanánt. Még pár év, s már nem is látszik a gumi, a következő nemzedék akár természeti képződménynek hiheti. Ugyanez megtörténhet a több mázsányi faltörmelékkel is: el- porlik, eltöredezik és eggyé válik a talajjal. Miközben az eső belemossa a festéket és egyéb káros anyagokat. — A közigazgatásilag Kaposvárhoz tartozó parkerdőkben történő illegális szemétlerakás valóban a mi hatáskörük— mondta Németh István, a városi közterület-felügyelet vezetője. — Igyekszünk megtenni, ami erőnkből telik, de ez sokszor valóban kevés. A szemetet lerakók olyankor „dolgoznak”, amikor mi nem, márpedig csak tettenérés esetén bírságolhatunk. Rendszeresen szervezünk akciókat ezért, volt is jó néhány bírságolás, de gyakoribbá kellene ezt tenni, hogy kellő visszatartó hatása legyen. Erre, sajnos, nem vagyunk felkészülve. Épp ezért örülnénk annak, ha a jóérzésű emberek, akik ilyet tapasztalnak, bejelentenék, s a rendszám alapján felelősségre vonhatnánk az elkövetőket. De tanúskodni manapság nem népszerű feladat. A Négy Testvér forrást annak idején a természetbarát-szövetség alakította ki társadalmi munkában, csakúgy, mint a turistacentrumot. A négy testvér közül három régóta az igazak álmát alussza, amit jó volna Csipkerózsika-álomriak nevezni, de ahhoz kellene egy herceg is, aki csókol... A Kőér-forrással is ez a helyzet: vize valahova a föld alá bújik el. Talán szégyenében, hogy ilyen szemetes a környéke. A kis tó valaha tiszta vizében halak úszkáltak, ma sötét pocsolya, amelyből sörösüvegek nyaka kandikál ki. Állítólag van egy kezelője a tónak, akinek egyetlen eddigi tevékenysége az volt, hogy a partra ültetett bokrokat kivágta. Ezzel elindulhatott az erózió. A turistaházon a lakat már berozsdált, ha hirtelen vihar kerekedne, nem nagyon tudnánk hova behúzódni. — 18 éven át épült a Gyertyános-völgy — mondta Lévai József, aki tulajdonképpen megálmodta annak idején a turistaparadicsomot mint a természetbarát szövetség főtitkára, s most a természetvédelmi szolgálat vezetője a megyében. — Aztán ahogy elkezdődött a kezelői jog ide-oda tologatása, úgy lett egyre gazdátlanabb a terület. Mára végleg eldőlt: nincs, aki törődjön vele. A környékről odahordják a szemetet, a szippantókocsi leengedi a tartályát, és sorolhatnánk a gondokat. A turistaházat két év alatt tizenhétszer törték fel; minden elloptak, ami mozdítható volt, még a csatornát is. Sajnos, a „turisták” is hibásak: szétszedik a padokat, eldobálják a szemetet. Komoly összefogásra — és persze pénzre — volna szükség, hogy megszűnjön ez az áldatlan állapot. Különben nemcsak a Gyertyános, valamennyi parkerdő tönkremegy. Indulhatunk visszafelé már alig várom, hogy ismét az erdőbe majdnem beékelődő, gondosan művelt hétvégi telkeket lássam, ott ugyanis egy kis kupac nem sok, annyi szemét sincs. A turistaháztól a zsírpapírral és kólásdobozokkal szegélyezett úton könnyen visszatalálhatunk. A híd alatt négy srác éppen versenyzett, hogy hosszú póznájukkal melyiknek sikerül felnyársalnia egy békát. Amikor odaszólok: inkább az előbb eldobott műanyag zacskót kihalásszák ki a patakból, értetlenül néznek rám... Varga Ottó Húsvét másnapja a locsolóké. Akik sokszor már kora reggel — különféle rigmusokkal — kopogtatnak az ajtón. Valaha egy vödör friss kútvízzel öntötték nyakon a lányokat. Később szódával próbálkoztak az ifjak, de nem maradhatott el a kölni sem. — Én bizony mindig elküldöm a tízéves fiamat locsolni — mondta a törökkoppányi Fehér Ferencné. — Felvizezem a kölnit, mert sokan nem szeretik a pacsuliillatot. S ha már a sokadik locsolkodó megy a házba, messziről érzik a szag. Fehérné egyébként tojásfestéssel és -karcolással is foglalkozik, 45 zsűrizett tyúktojás, 8 lúdtojás motívumai között válogatott az idei húsvétra. A somogyacsai Varga Ferencné ruhafestékkel színezi a tojást. Szép mintáit nemcsak főtt, hanem kifújt tojások héjára is karcolja. Margarétát, árvácskát, makkot; de a „grábla” és a „vella” — amivel sokat dolgozott életében — és a magyar címer is ott díszük egy-egy zsűrizett darabon. Tojás járt az ifjú locsolóknak. Aki egy lánytól többet kapott, az bízhatott szerelmében. Sok helyen ma is megmaradnak a háziak a tojásnál, a süteménynél, de az is gyakori, hogy pénzzel köszönik meg a jókívánságokat. (Többen szinte csak erre „utaznak”, becsengetve a lakótelepi lakásokba, ahol már nem mindig látják szívesen a szutykos, aprópénzre váró gyerekeket.) A termékenység szimbóluma, a tojás is ott volt az alma és a narancs mellett a „bearanyozott” komatálban, amit a leendő keresztszülők fehérvasárnap nyújtottak át — rövid vers kíséretében — egymásnak . Ma már nem divat Somogybán a komatálazás. Helyette reklámszatyorban visznek legót és Barbie babát a keresztgyerekeknek. Hogy a jeles napok és népszokások ki ne törlődjenek az emlékezetből, a helytörténészek, pedagógusok szorgosan gyűjtik az adatközlők emlékeit. Művelődési házak színpadán, iskolai honismereti szakkörben elevenednek meg a népszokások. Gyakran dramatizált változatban. De csak ott, ahol fontosnak tartják a népélet megismerését. Ahol a lurkó tudja: borotvával lehet legszebben karcolni a tojáshéjat s a hagymahéj is remek festőanyag. Ahol nagy gyakorlattal kezelik a gicát, rajzolják a margitvirágot, rozmaringot. Somogybán szerencsére jócskán vannak ilyenek. Lábúdon, Tabon, Mesztegnyőn, Kötcsén — hogy csak néhány települést említsünk. És Szennában. Bár Szenna — Burucz András helyi fazekas szerint is — már nem az a Szenna, ami egykorvolt... Húsvéthétfőn a vödör hideg víz helyett fogom tehát a kis üvegcsét, és viszek egy szatyrot is a hímes tojásoknak. S a Zöld erdőben jártam kezdetű jigmus helyett betanultam már az új locsolóverset: Tündérek kútjábói / szagos vizet hoztam; / van egy kislány a háznál, / meglocsolom mostan. / Fáradozásomért / egyedül azt kérem: / tulipiros tojás / legyen az én bérem. Lőrincz Sándor
