Somogyi Hírlap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-23 / 95. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. április 23., szombat Sortűz után roham a gulyáságyúhoz Tartalékosok éles helyzetben Marcaliból négy katonavonat — Tüzérek gyakorlatoznak a Bakonyban — Kongó! — szólt az orifon recsegő hangja. — Cédrusra irányozzon. Kókusz hat ágyújából zárótűz. — Igenis, értem! Nyugtáztam — felelte Kongó a várpalotai Baglyas hegy meredé- lyes oldalába vágott figyelőből. — Maros! Hall engem? — reccsent meg ismét az orifon. — Málna is a Cédrusra célozzon. Mangónak három ágyúból tűz! — Értettem — kezdtek hosszas irányzásba Kongó után a szintén a Baglyas oldalába vájt Maros tüzérei is. — Irányozzanak már! — szólt elégedetlenkedve Kongó a távrecsegőbe. — Jelentem: folyamatban van. — Az kevés. Állítsák be, és tűz! Tölteni! Elsütőzsinórt megfeszíteni! Felkészülni! Hat ágyúból... Tűűűz! Kókusz lövedékei nagy robajjal indultak útjukra, majd csapódtak be — szanaszét — a célpontként szolgáló szemközti hegy oldalában. — Tudják, hogy nem kell pont a cél közepébe trafálni — kezdte magyarázni a látogatóknak az alezredes. — A re- peszek kétszáz méter távolságban is ölni tudnak, úgyhogy nem kell eltalálni a célt, csak úgy a közelébe... — Hány ágyúból lőttek maguk? — szólt zaklatottan a parancsnok az orifonba. — Jelentem: ötből — felelt illedelmesen Kókusz. — A hatodik „elkettyent”. — Ha elkettyent, hát töltsenek újra! Két percen belül tűűűz! — Hová lőttek maguk!? — Jelentem: azt mondták, lement a völgybe — vágta rá ha lehet még illedelmesebben Kókusz. Minden Bakonyjárt somogyi baka tudja: a táborba az egyes számú hadiút vezet. — Szabályos kis város ez — büszkélkednek az „ellátósok”. — Kiszámoltuk, hogy egy tizenöt-húszezer lelket számláló városka fiatal férfi lakossága él itt. A tartalékosok — a marcali dandár katonái — kilencvenhét somogyi településről érkeztek. A táborban van kórház, vegyesbolt, raktár, pihenősátor, videosátor, sőt szervezett szennyvíz- és szemétszállítás is. A pihenősátrak mögött áll a fürdősátor. Két Csepel teherautó melegíti a vizet, amit a tartályokban folyamatosan pótolnak. A fürdővizet azután csuklónyi vastagságú slagon nyomatják a vizesfalú sátorba, ahol alkalmilag tákolt zuhanyrózsákból spriccel gőzölögve a melegvíz. A sátrakban, a földön fekvő priccseken katonásan bevetett hálózsákok. A nyílegyenes sátorsorok előtt katonák vigyáznak. Figyelnek arra, hogy sehol se aludjon ki a tűz. Őrzik a fegyversátrat és a muníciót. A tisztek szerint a tartalékos fő erénye a pontosság. Pontosabban lőnek, precízebbek, komolyabb fejjel látják, hogy a hadsereg veszélyes üzem. — Mióta itt vagyunk, egy lövés se ment rossz irányba; nagyobb baleset sem fordult elő. A bakák teszik azt, amit parancsolunk nekik. Igaz, több időbe telik, de kevesebb idegeskedéssel jár — mondta az alezredes. Persze a bakonyi gyakorlat sem a régi már. Nem lehet csak úgy ripsz-ropsz tüzelni, be kell osztani a lőszert. A somogyi tüzérek gyakorlatára 180 ötvenkilós „malacot” tettek félre. Ebből egy napra harminc jut. Nem sok, de hálisten a tartalékosok kevés szóból is értenek, három nap elméleti kiképzés után az elvárások szerint tudnak lőni. A marcali dandár négy katonavonattal érkezett a Bakonyba. Várpalotán vagoní- roztak ki, onnét lábon szállították az ütegeket. Van a közelben elhagyott szovjetlaktanya és más kihasználatlanul álló épület is — vélik a tisztek. — Ha gyakorlatozó alakulatok jönnek, akkor ott sokkal kényelmesebben lehetne elhelyezni őket. Sőt, ha még gyakorlófegyvereket is tartanának, akkor nem kopna a hadianyag, olcsóbb lenne az egész. Kókusz, Málna és Mangó közben abbahagyta a tüzelést. Elfogyott az aznapi lőszer. A táborba tartottak a tüzérek, aki már nem a Cédrust, hanem a „gulyáságyút” rohamozták. A sátorváros benépesült, megkezdődött a karbantartás és a készülődés a másnapra. Barna Zsolt Fotók: Lang Róbert Irányzók a célon Az elsütőzsinór megfeszül, tűz A fárasztó nap után enged a feszültség „A réten hiába kiabálok, nem hallja senki” Bársonyszékből a traktorülésbe Nem a választáson, hanem a kertbe indul a rendszerváltó miniszter Gerbovits Jenő: Soha nem rejtettem véka alá a véleményemet Fotó: Kovács Tibor Gerbovits Jenőnek, a rendszerváltó tárcanélküli miniszternek nem gyűlt össze a kopogtatócédulája, ezért nem indulhat az országgyűlési képviselőválasztáson. o Reggel hat óra múlott néhány perccel Zics, ez az apró, Koppány-völgyi falucska ébredezik. A Gerbovits-porta előtt az asszony, — Mariska néni — várja a pék kocsiját, mert frissen sütött kiflit akar venni. Odabenn a reggelijét követeli az unoka, a kilenc hónapos Pityuka. Az udvaron kistraktor várja a „papát”, hogy kihajtsanak a gazdaságba. Ó azonban most nem búzát, hanem számot vetni készül — a politikával... — Sok kritikát kaptam, mert soha nem rejtettem véka alá a véleményemet — mondta Gerbovits Jenő. — Igaz: nem hagytam elvitatni a reformkommunisták érdemeit sem. A volt 800 ezer párttagot nem lehet egy kalap alá venni! Rengeteget vitáztam Antall Józseffel, és amikor elveimmel ellentétes döntéseket akart átvinni a parlamenti szavazáson, akkor az ellenzékkel voksoltam együtt. Én azt vallom: foltoztasd meg, és ne dobd el a használt bakancsot, amíg újat nem tudsz venni. A kormány nem csak adósságot, hanem óriási vagyont is örökölt, amit kommunista szombatokon, békekölcsönökből munkálkodtak össze az alulfizetett dolgozók. Kár volt például szétverni addig a termelőszövetkezeteket, amíg nem kaptak erőre a magán- gazdálkodók. Ráadásul erre, meg általában az ország vagyonának elherdálására senki nem hatalmazta fel a kormányt! A rendszerváltáskor ugyanazt a hibát követték el, mint Rákosi Mátyás 1949-ben; elvették a gyártól a földet, szétverték a vertikumot. Ha már fejlesztésre szorul a feldolgozóipar, akkor a parasztok pénzét kell bevonni; jobb helye lenne a forintnak, mint a Postabankban. Az igazgató- tanácsban pedig nem politikusoknak, hanem a parasztoknak van helye: ez adná számukra a garanciát. A mező- gazdasági vállalkozó most teljesen kiszolgáltatott, mert koncként elkótyavetyélték azokat az eszközöket, üzemeket, amelyek korábban a termelés biztonságát jelentették. — Gerbovits Jenő véleménye az volt: a pártoknak ne adjanak pénzt. Tudom, hogy zsugori paraszti észjárásnak tűnik ez — folytatta -, de szerintem kártyázni, vadászni, politizálni az menjen, akinek van rá fedezete. Akkor nem lennének pártvillongások, ahol adják-veszik a kopogtatócédulákat, meg az országos listán a mandátumokat. Könyörögtem: elsőképp ne a saját fizetésünkről intézkedjünk, legyünk visszafogottak. Ez fog nekünk erkölcsi alapot adni döntéseinkhez! Nem így történt. Hogy mi berzenkedéseim oka? Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy csak annyira voltunk képesek, mint kormány, amennyit tettünk. Mondtam a miniszterelnöknek: nekünk 1990-ben kellett volna megnyernünk az 1994-es választásokat. — Ha beváltottuk volna az ígéreteinket, most egy kényelmes fotelben hátradőlve várhatnánk a szavazás eredményét. Régen elvesztünk — magyaráztam —, ha a buszmegállóban, a piacon nem dicsérnek bennünket; a mi munkánk eredményének meg kellene jelennie az emberek jó közérzetében. De cserbenhagytuk a választóinkat, elálltunk a programunktól. Persze, nem tetszett a beszédem; Antall József fölmondott nekem. © Gerbovits állítja: jelentős munkája van abban, hogy Somogy lett a legerősebb kisgazda megye. Mégis sokszor szembe került a saját pártjával, mert — mint mondta —, én következetesen védte a paraszti érdekeket; gazdálkodó azonban alig akad a vezetésben. © — Nagy volt a tülekedés, és a rövid idő nem engedte kiválasztani a leginkább elhivatottakat. Ezért alapítottuk meg — még a kisgazdapárt előtt — a Parasztszövetséget, amelynek a társelnöke vagyok. Szentül hiszem, hogy az új adminisztráció majd jobban megbecsüli az érdekképviseletünket. Németh Miklósék minden, a mezőgazdasággal foglalkozó tárgyalásra meghívtak bennünket, Antall idején ezt koalíciós partnerként sem értük el. Bismarck mondta: ahol meghal a paraszt, ott meghal az ország. A társadalom lekezeli ezt a réteget, de mi sokat kibírunk, voltunk már ennél mélyebben is. Sajnos, most megfosztottak a meggyőződésem hangoztatásától. A réten hiába kiabálok, nem hallja meg senki. Kibuktattak a kormányból, a frakcióból, a pártomból. Amikor pedig fölszólaltam a parlamentben, délelőtt vagy kora délután, akkor az én szavazóim a kertet kapálták, nem pedig engem néztek a tévében. Megalázónak tartottam volna, ha most nekem kellene a kopogtató cédulák után futni, másrészt van önkritikám is; ha a polgárok nem tartanak igényt a munkámra, akkor azt tudomásul veszem. Én hittem a népképviseletben, komolyan vettem az ígéreteim betartását. Ezt értem el vele... Czene Attila
