Somogyi Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-18 / 65. szám
1994. március 18., péntek SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 11 A Munkácsy gimnázium jubileumi kiadványa // „Őriz minket az összetartozás” A most fölavatott emlékszobor a gimnázium udvarán „Beszéld el nekem a múltat, s megismerem belőle a jövőt” (Konfuciusz) Régi és mai diákok tollából gyűjteményes kötetet jelentetett meg több cég támogatásával a 75. születésnapját ünneplő Munkácsy Mihály Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola. Vele együtt látott napvilágot a hetvenöt év krónikáját összegező Jubileumi évkönyv. Ez utóbbi kronologikus összegezése az iskola történetének, megemlékezés a történetet formáló vezetőkről, dolgozókról. A gyűjteményes kötet viszont a személyes vallomások sorát tartalmazza. Élményt adó olvasmány lehet ez mindenki számára, de minden bizonnyal különösen kedves a munkácsys diákoknak. Az írásokból, a riportokból kiemelkedő tanáregyéniségek, innen induló neves személyiségek elevenednek újra. „Egymásról mit sem sejtő nemzedékek adóznak mindennapjaikkal ugyanannak a pedagógusnak” — írja Bóka Petronella, 3 b osztályos diák Félúton című írásában, mert „őriz minket az összetartozás”. Az évkönyv tényeket ösz- szegez, ez a gyűjteményes kötet érzelmi, lírai hátteret ad a történelmi tényeknek. Kiegészítik egymást — ezért is szép, értékes kezdeményezése ez a jubiláló gimnáziumnak. Egy részlet a kötetből: A hegy csúcsa „Fiam! — az én tanításomról el ne feledkezzél és az én parancsolataimat megőrizze a te elméd. Mert napoknak hosszú voltát és sok esztendős életet és békességet hoznak neked”. (Példabeszédek 3.) A múló évtizedek koptatják az emlékezetet. A sors kegyessége, hogy a szellem „önhatalmúlag”, szándékunktól, akaratunktól függetlenül szelektál: ami igazán fontos, az nem hogy halványodik az emlékezet tarsolyában, hanem mind értékesebb, csillogóbb kinccsé válik. Számomra egy ilyen, az életemet végigkísérő „ékes kő” Macskássy Attila, a Munkácsy Mihály Gimnázium matematika tanára. Most, harmincöt év után is élő elevenként látom, ahogy hóna alatt az osztály könyvvel, elmaradhatatlan köpenyében belép a terembe. Határozott, de soha nem siető, kapkodó lépésekkel. Soha nem idegesen, feszülten megy a katedrához. Erőteljes, magas alakjában volt valami, őszinte tiszteletet parancsoló varázslat. Valami olyasmi érzést táplált, amit egy lánygyerek az apja iránt érezhet, akivel kapcsolatban soha nincs semminemű.szorongása, rejtett rettegése, félelme. Mindig megfontoltan, csendes szóval, lassan beszélt. Érdekes módon úgy emlékszem, hogy nem igen nevetett, a derű, a mosoly mégis mindig ott bujkált a szavaiban. Úgy tudott tanítani a számok világáról, a matematika csodáiról, bölcsességéről, hogy egyszerűen nem lehetett nem szeretni ezt a tantárgyat. Pedig a mi osztályunk humán osztály volt. (Abban az időben a két párhuzamos évfolyam diákjait aszerint csoportosították: kit vonzanak inkább a humán tárgyak, és kit inkább a reál ismeretek). Irodalmi, történelmi érdeklődésem miatt kerültem a humán tagozatba. És jó ideig rejtély volt önmagam előtt is, hogy mi az a „megfoghatatlan”, ami miatt várni tudtam a matematika órákat. Szorongás, kelletlen- ség, „muszáj-parancs”, utálko- zás nélkül. Ma már jó ideje tudom, hogy egy igazi, talán csak ritkán születő tanár személyiségének köszönhető ez. Aki úgy tudott beszélni a két- és többismeretlenes egyenletrendszerek megoldásának élményt adó csodájáról, hogy valóban örömet szerzett egy feladat sikeres megoldása. Talán azért, mert valahol benne volt egyfajta életbölcselet is. Hiszen az ember az élete során mást sem tesz, mint különböző egyenletrendszereket próbál megoldani eredménnyel! Macskássy Attila nemcsak „száraz” matematikát tanított. Inkább úgy gondolom: a matematikával nevelt! A számok, a geometriai ábrák ürügyén mindig valami nagyon fontos, „mögöttes” lényegről beszélt. Amit talán akkor, 1954 és 1958 között nagyon nem is vettünk észre. Csak később jöttünk (jöttem) rá erre. Milyen tanítómester volt? Már közvetlenül az érettségi előtt álltunk. A szokásos, határozott, nyugodt lépéseivel bejött a terembe. Letette az asztalra az osztálykönyvet, nézte egy kis ideig, — de nem nyitotta ki. Lesétált a dobogóról, megállt a padok előtt. Mi várakozón tekintettünk rá, és úgy emlékszem: ő csak elgondolkodva nézte a padsorokat. Minket. Aztán csendesen megszólalt. — Maguk most érettségi előtt állnak. Az elmúlt négy év alatt sok mindent megtanultak, és úgy gondolják: beteljesült az, amire vágytak. Hát nagyon tévednek! Azt hiszem ilyen pisszenés nélküli, hökkent-csönd ritkán volt abban az osztályteremben, ahol negyvennégy, mindenféle reményekkel, vágyakkal, tervekkel és érzésekkel fűtött 17-18 éves lány ült. És Macskássy Attila beszélt... Ezen az órán nem került szóba egyetlen limes, egyetlen konkrét szám, egyetlen tétel sem. A matematikatanár példabeszédet mondott. Arról szólt, hogy mi, most az érettségi küszöbén úgy érezzük, úgy gondoljuk, hogy temérdek, kisebb-nagyobb küzdelem árán, legyőzve jónéhány akadályt, feljutottunk a hegy csúcsára. Most már mindent tudunk. A legutolsó erőpróba, maga az érettségi vizsga van már csak vissza, — és aztán hurrá! fent vagyunk! Mert úgy véltük, ez a csúcs a legmagasabb. — Ám figyeljék meg, emlékezzenek majd erre, ha fennállnak a csúcson és körülnéznek, nyomban szembeötlik az: no lám, van ennél magasabb hegycsúcs is! Ha tetszik, ha nem, ez vonzza a tekintetet, a szellemet, kéri, sőt követeli: „gyere tovább! Nézz körül az én sziliemről is!” Biztos vagyok abban, hogy maguk közül nagyon sokan kíváncsiak. Kíváncsiak, hogy arról a magasabb pontról mit lehet látni. Mert minél feljebb megy az ember a hegyeken, annál szélesebb a horizont, de mindig akad valami, amit még az adott magasságból sem lehet tisztán látni. Ezért aztán újból nekirugaszkodik és kapaszkodik tovább... Ötven percen keresztül így beszélt a „hegyekről”. Nem tudom, erről az óráról mit írt a tanári naplójába. Azt viszont tudom, hogy ennek az órának az „ékköve” kíséri az életemet. Kapaszkodók, kapaszkodunk a hegyoldalon felfelé. A matematikatanár szavai, gondolatai biztatnak. És amikor nagyon nehéz, belenyúl az ember az emlékezet tarsolyába, kézbe fogja a kincset, — és erőre kap. Vörös Márta munkácsys diák HA UNOD A BANANT, FIATAL DEMOKRATÁK SZÖVET5ÉCE (Fizetett politikai hirdetés)
