Somogyi Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-15 / 62. szám

10 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. március 15., kedd Sikerélményre a magyar nemzetnek is szüksége van Nemeskürty István: „Lelkes magyar vagyok, mindenféle úgynevezett kirekesztő indulat nélkül” Nemeskürty István író és filmtörténész Fotó: Török Anett Nemeskürthy István író és filmtörténész, számos szak­könyvet írt, és a filmstúdiók élén eltöltött huszonhat év alatt még számosabb magyar filmremek születésénél bá­báskodott. Utóbb az Atilla, Is­ten kardja című rockoperát ál­lították színpadra művéből. — Tanár úr, mennyire kí­sérte figyelemmel a 25. film­szemlét? ' — Nem kísértem figyelem­mel. Egyetlen filmet sem néz­tem meg. Nem érdekel. — Nem érdekli a magyar film? — A magyar film érdekel, de ez a mostani termés nem. Szerintem a magyar filmmű­vészetet szétverték. Magáno­sítás címén, és arra a hamis érvre hivatkozva tették ezt, hogy a filmgyártás állami volt, tehát pártállami, következés­képpen nem jó, és másként kell csinálni. Hamis, hazug do­log elhitetni magunkkal, hogy egy ilyen kis országban, mint Magyarország, lehetne ma­gán filmgyártás, és csak azért nincs, mert nem hagyják. Ez teljesen irreális. Manapság a szerencsétlen rendezők ka­lappal a kezükben rohangál­nak pénzt kunyerálni, ahelyett, hogy a filmkészítéssel foglal­koznának. Azért nem néztem meg a szemle filmjeit, mert tu­dom: aki pénzt adott, bele is beszél. És miért kelljen nekem azon töprengenem, hogy ami egy filmben rossz, az azért rossz, mert belebeszéltek, vagy másért az? — Elképzelhetetlen, hogy a filmkészítők tudták magu­kat függetleníteni a belebe- szélőktől? Gondolok itt pél­dául a Wojcekre, amit lelkes visszhangok követettek. — Szász János rendezte. Az egyik legtehetségesebb tanítványom volt a főiskolán. Látatlanban mondom, hogy ez biztos színvonalas film... Nem tudom, én már ehhez öreg va­gyok. Szeretném megengedni magamnak, hogy csak azt nézzem meg, amit nagyon szeretnék. — Azt jelenti mindez, hogy nincs igazán rálátása a mai magyar film irányzata­ira? — Azért van, persze, hiszen sok filmet láttam a szakmából való távozásom óta. Akár meg is figyelhette, és ez nekem egyébként nagy kitüntetés, hogy még mindig tűnnek föl filmek, ahol engem kárpótol­nak, és köszönetét mondanak a segítségért. Legutóbb az Ábel-filmben lepett meg ez a felirat. De sok más esetben is előfordul, hogy nyersen ösz- szeállított filmekben tanácsot adhatok... Ez csak azért mon­dom, nehogy azt higgye az ol­vasó, hogy teljesen elhülyül­tem... Visszatérve a kérdé­sére, évek óta figyelek egy egész világra jellemző irá­nyultságot a filmben, ami hosszú fejtegetést igénylő okok miatt nem más, mint egy formalisztikus álművészet. Lehet, hogy ez „jogos”, de ne­kem nem tetszik. Egy szipor­kázó játék ez a formával, ami mögött mélységet sejtünk... — ...és ami nem valódi. — Igen. Hogy azonban mindjárt ellenpéldát is mond­hassak: az általam vezetett stúdió időrendben utolsó film­jei között voltak Mészáros Márta, Bereményi Géza, Lu- gossy László és Gothár Péter munkái. Ezek filmek. Boldog vagyok, hogy ezekben részt vehettem. Pedig mindegyik más irányzat, amivel azt aka­rom jelezni, hogy nem vagyok csak egy irányzat híve. Vi­szont ki nem állhatom a tet­szelgő, felszínes álművészi- eskedést. Persze, nem biztos, hogy minden az, amit én an­nak érzékelek. — Erre a beszélgetésre egy kaposvári előadás adott lehe­tőséget. Előadásában a ma­gyar kultúra ezer évével fog­lalkozik. Néhány év óta az ér­telmiség előszeretettel nyúl vissza a magyarság gyökere­ihez, ami rendjén is van, ám „ebből” mégsem az értelmi­ség nagy egymásratalálása, hanem egy kicsit csúnya sza­kadása következett be... — ...nem kicsit, de csúnya. — A reményem szerinti apolitikus kérdés az: mi a véleménye, az egyazon kul­túrát öröklő, tisztelő, és kö­zös gyökerű értelmiség mi­ként „vetemedhetett” a má­sik — finoman szólva is — nem túl intelligens meg nem értésére? — Ez rejtély számomra. Nagyon sokat gondolkozom azon, miért lett megosztott a magyar művészértelmiség. Nem tudom. Persze, minden­félét mondhatnék, részprob­lémákat és részmagyarázato­kat, de egy olyan súlyos be­tegség esetében, amilyenbe mi most beleestünk, nem sza­bad részmagyarázatokat adni. Egy nagy betegnél a jó orvos­nak diagnózist kell tudni adni, nem mondhatja azt, hogy egy­felől... meg másfelől... — Ilyen diagnózist pedig tanár úr sem tud mondani? — Nem tudok. Megközelí­teni talán azzal tudnám, amit pillanatnyilag a legjellemzőbb tünetnek érzek: a virágtól a lo­vakig mindennek, az embe­reknek, de magának a nem­zetnek is szüksége van siker­élményre. A történelem kü­lönböző szerencsétlen körül­ményeinek összejátszása folytán nekünk ebben az év­században ez nem adatott meg. Ez rettenetes. Egyszerű magyarázatnak tűnik, de azt hiszem, ez a lényeg. Miért ka­paszkodnak ma az oroszok számunkra olyan érthetetlenül az elmúlt háború és a kom­munizmusnak nevezett dikta­túra emlékéhez? Mert ők ak­kor megnyertek egy háborút, mert az nekik akkor sikerél­mény volt. — És ez mintha egy nem­zeti tudatalatti lenne, úgy működik és motivál? — Igen. Ennek folytán az ember, így a művészek is, vagy azok egy része, elkezdi szégyellni önmagát. Ezért — lehet, hogy tévedek, de kér­dezte és én válaszolok — sze­retne beleolvadni egy olyan vi­lágközösségbe, amelyben nem kérheti önmagától szá­mon saját sikerélményét, mert csatlakozott valamihez, ami­nek ez megvan. Ez okozza ná­lunk, és nem a marxizmus em­léke azt a fajta érzelmi meg­közelítést, nevezik ezt inter­nacionalizmusnak, ami a sza­kítást eredményezte. — „Mesterségesen” nem lehet kreálni ilyen sikerél­ményt? — Dehogynem. Vannak, akik a múltban keresnek és ta­lálnak sikerélményeket. Ez ró­lam igazán nem mondható el, mert eddig minden könyvem­ben tragikus történelmi pilla­natokat ábrázoltam, és meg is bíráltam. De ettől függetlenül én lelkes magyar vagyok, mindenféle úgynevezett kire­kesztő indulat nélkül. Végülis az egyik típusú ember szá­mára a nemzetiszínű zászló puszta meglengetése már egy sikerélmény-pótlás, a másik számára pedig jobb ezt elfelej­teni, mondván, a nagy nem­zetköziségben kell fölolvad­nunk. Ez utóbbiak elfelejtik azt, hogy van nekünk egy nagy bélyegünk: a nyelvünk. Az én lelkes magyarságom nem hamis sikerek fölidézé­séből ered, hanem a nyelv szeretetéből. Abból, hogy ez egy szép nyelv, és öröm használni. — Mi a helyzet azokkal, akik elfelejtik ezt? — Ezeknek az internaciona­listáknak vagy — ezt idézőjel­ben és nem sértő szándékkal mondom — kozmopolitáknak nem öröm és nem sikerél­mény a magyar nyelvet hasz­nálni. Tele vagyunk idegen szavakkal, és aki ezeket használja, tudat alatt azt hiszi, átemelte magát egy nagy nemzetközi közösségbe, ahol már nem kell szégyenlenie, hogy ő magyar. Érti ezt? * Igen, értem, legalábbis azt hiszem. Könnyű ugyanis fél­reérteni mindezt. A megértés­hez talán meg kellett hallgatni az egyórás előadást, aminek lényege néhány mondatban elmondható: az a nemzet, amely István király rendele­tére alig fél évszázad alatt mintegy kétezer templomot emelt, s amely egy röpke évti­zed újjáépítette tatárjárta fővá­rosát, azt minderre nem „kényszeríthette” más, mint az 1000 éven át kimutatható építő tenniakarás, a hazasze­retet. Mit is tudnánk mi tíz év alatt manapság létrehozni? Az isten szerelmére, miért nem tudunk mi valamit kormány- program nélkül csinálni? Nemeskürty István érezhe­tően közelebb áll az egyik, mint a másik nagypolitikai elv­hez. De miért van az, hogy mégsem pártállása alkot róla képet, hanem valami más. Balassa Tamás ENqEdiviÉNyEs vásár a siófoki CipôbolïbANl Egyes férfi-, női és gyermekcipők 40% ENC|Ecl mén Nyel- amíg a készlet tart! Siófok, Fő u. 162. (36813) Üzemanyag nagykereskedés Gázolaj: 56 Ft/liter Ipari tüzelőolaj: 55 Ft/liter Az árak az áfát és a szállítási költséget tartalmazzák. Pontos szállítás, garantált minőség. Tel./fax: 82/317-421 Rádió telefon: 06/60/367-421 GESZTUS ÉS KAPCSOLAT Az érv maga a példa Balázs József: Azok a magyarok, akik a történelem ítélete miatt kerültek el az országtól, sokat várnak tőlünk Balázs József politológus Fotó: Király J. Béla — Szerencsétlennek tartom azt, hogy miközben Magyar- országnak van egy jó nemze­tiségi törvénye, nincsenek ombudsmanjai; egyes pár­toknál vannak nemzetiségi képviselők, de a nem hazánk­ban élő kisebbségek még mindig nem kapták meg azt a jogot, hogy valamilyen szám­arány alapján saját képviselő­ket küldhessenek — mondta a Somogyi Hírlapnak Balázs József politológus, a Külügyi Intézet nyugalmazott igazga­tóhelyettese Kaposváron. — Tudom, ez nem kölcsö­nös, mivel idehaza az össz- nemzeti kisebbség jóval keve­sebb, mint amennyi magyar él a szomszédos országokban — folytatta. — De ez nem érv. Az érv maga a példa. A ma­gyar politikai elit mindezideig rosszul kezelte ezt. Remélem, hogy hamar korrekcióra kerül sor, mert a szomszédos or­szágokban mindazok, akik el­lenségesen vagy némi gya­nakvással tekintenek az ott élő magyarok politikai szerve­ződéseire, a legkisebb mo­mentumot is felhasználják el­lenük. Örömmel nyugtázom viszont, hogy a Boross kor­mányzat néhány hetes idő­szakában a gesztusértékűnél több érintkezés történt például Szerbiával, Romániával és még Szlovákiával is, mint a megelőző időszakban. Az utóbbi időben sokat ta­lálkoztam a szomszédos or­szágok képviselőivel. A be­szélgetéseken újfent bebizo­nyosodott: azok a magyarok, akik önhibájukon kívül, a tör­ténelem ítélete miatt kerültek el az anyaországtól, nagyon sokat várnak tőlünk. Nemcsak rádióműsorokat és televízióa­dásokat, hanem anyagi segít­séget is. Gyakran úgy érzik, miközben a magyar kormány nemzetközi fórumokon képvi­seli az érdekeiket, senki sem kérdezi meg őket. Vélemé­nyüket, helyzetismeretüket pedig nem helyettesítheti még egy jól felkészült magyar kor­mánytisztviselő vagy magyar kutató sem. — Lehet-e egységről be­szélni a határon túli magyar­ság tekintetében? — Főleg ott, ahol több — még ha szórványokban is — magyar él, mint például Ro­mániában, a politikai tagoltság elég sokirányú. Ezek politikai értelemben, sőt világnézetileg is nem homogén szervezetek; csak az ottani nemzetállam­mal szemben jelentenek bizo­nyos fokú nyitást. Megvannak a különböző párttömörüléseik, és ezt Magyarországon nem nagyon szeretik figyelembe venni. Sajnos, néha az törté­nik — különösen Szlovákia és Románia esetében —, hogy egy-egy párt kisajátítja a meg­segítésüket. Az anyaországtól elszakadt kisebbségek azt szeretnék, ha Magyarország a szomszédai­val olyan széles volumenű gazdasági, kulturális, turiszti­kai vegyesvállalatokat hozna létre, amely anyagi helyzetü­ket is javítaná. Minimum két­féle nyelvismeretük alapján is vezető szerepet játszhatná­nak. Tehát a kép meglehető­sen bonyolult. Nem csak arról van szó, hogy mi most csak segítünk, ezek a „szegények” pedig gondolkodás nélkül egy­fajta szolgalelkűséggel min­dent félre tesznek a saját gon­dolatukból és ezért a segítsé­gért az anyaország minden­féle „akcióját” lelkesedéssel fogadják majd. — A hazánkból elszárma­zott magyarok választójogáról hogyan vélekedik? — Úgy vélem, azok a ma­gyarok, akik magyar vagy ket­tős állampolgárok, de Ma­gyarországon lakhelyük van és valamilyen módon adót fi­zetnek, kapjanak választójo­got. De azoknak a magyarok­nak, akik esetenként hazalá­togatnak vagy haza sem jön­nek, de kialakul bennük vala­miféle nosztalgia, kezd fej­lődni a magyarságtudatuk, ne­tán még a nyelvet is elkezdik tanulni, most még nem adnám meg a választási jogosultsá­got. Sem az aktívat, sem a passzívat. Azoknak, akik Ma­gyarországon létrehoznak egy alapítványt, a magyar oktatás, a nyelvtanulás támogatására például, megadnám a szava­zás lehetőségét. — Eszerint pénzzel meg le­hetne venni a választójogot? — Én ezt úgy értelmezem, hogy nem pénzzel vennék meg. Ez nem pénz, hanem olyan gesztus, amivel nem a kinti politikai képződmények szerint támogat egy magyar- országi pártot — van rá példa —, hanem össznemzeti ado­mányként. Lőrincz Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom