Somogyi Hírlap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-26 / 48. szám

1994. február 26., szombat SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 23 Aranykortalan széljegyzet egy kollektív jelhagyásról Tapintsd meg a világot! Neki is hamarosan választani kell... Küzdelem - démonok ellen Álmok a 202-es kórteremben „Utoljára az aranykorban éreztem így magam", mond­tam Lajos barátom vázolt vi­lágképére válaszul. Röhögtünk ezen, de nem voltunk boldo­gok. Éreztük, hogy valami állati fontos dolgot felejtettünk el az utóbbi kétezer-egynéhányszáz év alatt. És időközben még emberré is lettünk. Emlékeznek, ugye, miként is tékozoltuk el létünk aranykorát (görög, vö. héber édenkert): mint kristálytiszta szellemlé­nyek kívántuk és kóstoltuk meg a föld és a belőle fakadó rügyek ízét, mondja Buddha. Elváltunk aztán egymástól, nők és férfiak, létünk életté lett. A héber apokrif hagyomány­ban Henóch erről így beszél: áldott ártatlanságban élt az emberiség a földön, amikor a Felvigyázók, a fénytestű an­gyalok egy része a szellemvi­lágot elhagyta, és az emberek lányaival meg nem engedett viszonyt kezdett. A szerelmes éjszakák mámorában a bukott angyalok súgták a föld leánya­inak fülébe, miként mesterked­jenek arcukkal és miként for­gassák szemüket, hogy minél csábítóbbak legyenek. Ók taní­tották meg az emberiséget az ércolvasztásra, az írásra, a vé­rengzésre. „A Taót az emberek elhagy­ták”, ítéli meg röviden Lao-ce. „És istentelenségbe fognak süllyedni, mert szívük elveszti értelmét”, jövendöli Henóch. „A boldogtalanok! ... Születé­süktől fogva végzetes zavar üldözi őket... És senki sem érti.” így pedig Püthagorasz beszél. Mivelhogy jelen széljegyzet tárgya egy tárlat, e misztikus hagyományokkal ékesített be­vezető egy jogos kérdést vet­het föl: az első emberiség pusztulásának az előzményei (Id. Henóch könyve) és ennek a ma emberére is kiható kö­vetkezményei (Id. Püthago­rasz) minő kapcsolatban állnak somogyi képzőművészek mar­cali demonstrációjával? Egy olyan kiállítással, ami az elkö­vetkező hónapokban, a válasz­tásban hangsúlyozza a hon­polgári, alkotói, szerzői vagy éppen közértbejárói és meg- ebédelői — végtére is emberi — felelősségünket. Magyarázatul: „amikor va­laki két farmernadrág közül vá­laszt, egy csomó minden hat rá. De sok esetben nem a ta­pintásának, hanem egy rek­lámnak hisz.” Mondandónk lé­nyege tehát nem más: cserébe az írásért, ércolvasztásért és persze a vérengzésért az aranykort, ezt a tapinthatóan emberi világot veszítettük el. Ma már nemcsak a farmer ta- pinthatatlan, de a mindenna­pok is: felhőkarcolóvá, érinthe­tetlenné emelkedtek. Felnézni lehet ugyan rájuk, de a nap minduntalan elvakít. Tizenegy somogyi képzőművész, köztük Orosz Lajos marcali festőmű­vész, pedagógus (tőle való a farmerhasonlat) „lehunyt szemmel néz a napba”, s egy anamnézissel arra gondol: ta­pinthatóan emberi világot kel­lene építenünk. Oly módon, hogy azért a tudásunk is vala­miképpen megmaradjon. Aranykor után talán ez lehet az arany középút: ma épül, és mégis embereknek. A tizenegyek szeretnék, ha a közelgő korteskedés érthe­tően és nekünk szólna, a kam- pányolóktól tapinthatóságot, a választóktól felelős döntést várnak. Utóvégre mégsem egy Levis-farmer, hanem a képvi­selők és a kormány milyen­sége a tét. A kortárs jelhagyók az üzenetet művészi alkotássá formálták nemrég a marcali Bernáth Aurél Házban. Tárla­tuk: installációk, grafikák, ak- verellek, textilek, és egy ék­szerdobozhoz hasonlatos kis­terem „Fal” című kiállításának anyaga figyelmeztet a felelős­ségre. Kollektív jelhagyás ez az egyik és együttgondolkodás másnap — megnyitó helyett — a másik síkon. Tenni mindezt és szeretni, volt ereje a „marcaliaknak”. Mert valamit elvesztettünk ugyan, de még mindig maradt bennünk egy „kozmikus mérő- szerkenytű”. Valahol legbelül, ahol érzünk. És kérdezünk: ha aranykorban nem is, de egy aranyos korban miért ne élhet­nénk? Ahol a kimondatlan is ott suttoghat egy város fölött. „Egy olyan világot kellene építenünk, amiben nagyon ki­csik a dolgok. És tapinthatóak. A kicsi szépsége”, mondta La­jos. Utoljára az aranykor, mondtam. Röhögtünk ezen, tehát komolyan vettük. Ez lé­nyeges! Balassa Tamás — Jaaaaj.J! — tör fel hö­rögve, valahonnan mélyről a magasra csapva egy borzal­mas üvöltés, s mint éles kés a vásznat, úgy vágja ketté a kór­házi éjszaka csendjét. Rövid, neszező csend, majd még ré­mesebben robban: — Jaj...! — Janikám, rosszat ál­modsz; fordulj a másik olda­ladra — rázogatja a jajgató férfi vállát a szomszéd ágyról gyermekkori kenyerespajtása, ma is jó barátja, a horvátkúti Balázs György. O Végre csend. De most a kel- tegető képtelen elaludni. Hogy a jajgatás abbamaradt, újra érzi az égető fájdalmat jobb keze három ujján: a mutatón, a gyűrűsön és a kicsin. Mosta­nában, egy disznótort követő éjszakán jelentkezett ez a ko­rábban nem tapasztalt tünet. Villanyt gyújtott, megnézte. Idegen, rémisztő, fekete volt a három ujj. Emlékszik; azt álmodta, hogy kisfiú — úgy ötven esz­tendővel ezelőtt, hisz’ már a 60 körül jár —, és az a kis mezít­lábas, éhes, vékonyka gyerek kiflit lopott. A pék észrevette ezt, s mint egy hatalmas, me­sebeli szörnyeteg, megragadta a kisfiút, s odavonszolta a ke­mence pokoli hőséget árasztó szájához, lapátkezével megra­gadta könyökénél és a tűzbe nyomta a kis Bandi kezét... Őt a felesége ébresztette a rémálomból, majd együtt néz­ték riadtan az elfeketedett ujja- kat. Reggel már a marcali kór­házban volt, s mindjárt bent is maradt. Egyetlen jó a rossz­ban, hogy itt találkoztak, s mindjárt egymás melletti ágyba kerültek a régi cimborával, Gazda Janival a 202-es kórte­remben. Jani Somogyszentpál- ról érkezett, tegnap műtötték köldöksérvvel, nehéz lehet szegénynek az éj. De mit szóljon akkor a kórte­rem harmadik ágyában fekvő, a somogyvári Farkas Feri bá­csi? Az ő helyzete csak a ne­héz! Ki tudja, mióta kínozták epekövek, és az idők során ha­talmasra puffadt pocakját kel­lett megoperálni a sebészeten. Most 68 éves. Jani iménti ordí­tásai Feri bácsi szüntelen hör- géseivel, záporozó verejtéke­zéseivel szemben szinte ki­csinységnek tűnnek. Az ő álla­pota súlyos csak igazán. Belső szerveinek spontán mozgása már harmadik napja nem akart beindulni. Egy korty vizet, kis- kanálnyi teát sem ihatott, pedig hogy könyörög érte: adjanak valamit, mindene, szája, nyelve, torka csontszáraz már, megfullad, úgy érzi, de csak az infúzió sós cseppjei csöpögnek lassan karjába a vékonyan kí­gyózó vezetéken. Szánja mindenki szegényt, de hogy megitassa, s netán ezzel rontsa helyzetét...? Szerencsére Rádler Antal főorvos és kicsiny csapata se­gítségre kész a nap minden percében. Az orvosok, a nővé­rek és az ápolófiúk oly gyakran megfordulnak a 202-es kórte­remben, mintha mostanában üres lenne a többi kórterem. Pedig szó se róla, minimum harminc beteg vár itt mindig gondozásra. Es ők győzik tu­dással, türelemmel, erővel: szívvel és lélekkel, néha szi­gorral, de legtöbbször humor­ral, emberséggel. © És végre Feri bácsiban is megmozdult az élet! Hatalmas erővel tört fel belőle minden, aminek ki kellett jönnie. A nő­vérek azóta egymás kezébe adják az ágy- és a hánytálakat, s az sem baj, ha netán már nem érkeznek időben, mint egy óriás csecsemőt, zokszó nélkül teszik tiszta ruhába, ágyne­műbe az öreget. Aki ráadásul nyűgös is. Mindennel elégedet­len, de olyan nincs, hogy a ki­fogyhatatlan humorral, élet­igenléssel rendelkező főnővér — és ők valamennyien — megsértődnének. Csitítgatják, nyugtatgatják, szelídítik, meg­mosdatják, újra és újra átkötö­zik nehezen gyógyuló sebét. — Eh, mit tudják ezek, mit állok én itt ki — legyint utána a szinte hihetetlen élettartalé­kokkal rendelkező Feri bácsi. — Kútásó voltam, egész éle­temben kutakat ástam, nem ezret, nem tízezret, fene se tudja, milyen rengeteget. Olyan mélységekben jártam, ahova maguk még nézni sem mertek volna... A műtét után azt álmodtam, hogy egyedül ások egy feneketlen kutat. Már száz méternél is mélyebben voltam, dermesztő hidegeken ástam át magam, közben a je­ges verejték szinte a hátamra fagyott, és én csak ástam, ás­tam, míg lassanként mind me­legebb lett, s kezdte égetni bő­römet a veríték: a szám már olyan, mint a tapló, vörös lán­gok égnek körülöttem, és én csak ások, egyre lejjebb; pa­rázs a számban, a torkomban, az arcomon, a nyelvemen, ég a szemem, ég a mellem, lent vagyok már a poklok kapujá­ban... Az istenit! Jaj, segíts, Is­tenem! Egy korty vizet, embe­rek, csak egyetlen kortyot, mert itt döglök meg... © Megint hozzáérnek, de már gyöngéden, és Feri bácsi a fő­orvos arcát látja, szinte köd­ben saját arca közelében, s arra ébred, hogy a jó doktor néhány kanál vizet présel ki- cserepesedett ajkai közé, majd enyhet adó „szurit” ad egyik nővér. S lassan véget ér ez a dé­moni éj, sorra ébrednek a be­tegek a 202-es kórteremben. Gazda Jani is — szinte hihetet­len — friss sebbel, de aránylag fájdalommentesen. — Janikám, kedves barátom — szól hozzá Balázs György, | a régi jó kenyerestárs —, az éj­jel háromszor is feljajgattál. Mondd, pajtás, te mit álmodtál! — Ne is kérdezd — válaszol a megkérdezett —, indiánok fogtak el álmomban, és a tűző napon félmeztelenül egy cö­löphöz kötöztek. Aztán apró, gyors lovakon vágtatva körözni kezdtek körülöttem, dárdával, nyilakkal a kezükben. Felém dobálták, rám lődöztek, és ne­kem három dárda fúródott a hasamba, a mellembe; rémsé- ges éjszaka volt... Nővérke, de jókor érkezett, kérek egy injek­ciót. Kun Géza Tibor Derricket nem hagyja el hűséges segítőtársa Turistaút Kölnben — egy nagyobb szobában Európa leghosszabb játék vasútja Németországi film és té­vékörökben hírek terjedtek el, hogy Derrick felügyelő' segítőtársa, Harry Klein nem vállal többé szerepet a sikeres tévésorozatban. Fritz Wepper, Klein fel­ügyelő megszemélyesítője cáfolta a híresztelést. — Szerződésem 1994-ig szól azzal, hogy 1995-ben is folytathatjuk — mondta a film­színész. Az 52 éves Fritz Weppert a ZDF televízió tár­saság nem hajlandó szélnek ereszteni. „Szó sem lehet ar­ról, hogy hagyjuk Harry Kleint meghalni.” Maga Horst Tap- pert, aki Derrick felügyelőt ala­kítja, ugyancsak cáfolta a hí­reszteléseket: „Megkísérelték, hogy kijátszanak bennünket egymás ellen, de mi tovább csináljuk” — mondta. Egyszer már előfordult, hogy Fritz Wepper visszavonult, mi­után két nagy sikerű filmben szerepelt. Az 1959. évben ké­szült „A híd” című filmben, majd 1972-ben a „Kabarédban Liza Minelli partnereként nagy sikert aratott. — Ez a két sze­rep boldoggá tett — mesélte a DPA német hírügynökség tu­dósítójának. A Derrick című sorozatot száz országban tűzi folyama­tosan műsorára a televízió és csak Németországban átlago­san 11 millióan nézik. A törté­netet Horst Tappertre szabták. Szó sincs arról sem, mint egyesek elterjesztették, hogy Wepper venné át a főszerepet. „Derrick” és „Harry Klein” szétválásáról akkor kezdtek pletykálni, amikor egy gazdag hamburgi kereskedő és istálló­tulajdonos tévésorozatot sze­retett volna finanszírozni a ga­lopp-sport világáról. Ebben a szériában a „Sea Cove” nevű híres versenyló (3.8 millió márka nyereménnyel) is sze­repelt volna. Fritz Wepper nem törődik a pletykákkal. Jelenleg éppen megint forgat. A ZDF a „Der­rick” 238. folytatását készíti. Az öreg kismozdony gőzfel­hőbe burkolózott, megfeszítette erejét és pöfögve útnak indult. Mind nagyobb sebességgel kat­togott a síneken, már túl jutott Köln óvárosán, átfutott a Raj­nán átívelő Hohenzollerbrüc- kén, maga mögött hagyott né­hány ligetet, mezőt, a Fekete­erdő festői völgyeit és néhány kisebb folyót, óvatosan végig zakatolt a kék tavak mentén. Összességében 20 métert tett meg, mire befutott a kölni főpá­lyaudvarra... E csodálatos németországi körúton bárki részt vehet, anél­kül, hogy kitenné a lábát Köln­ből. Mindössze egy dolgot kell tennie: fel keresnie a 78 esz­tendős Anton Lauxot, a német- országi vasútmodellek legis­mertebb gyűjtőjét. Az idős férfi már 46 esztendeje folyamato­san építi Európa leghosszabb játékvasútját: a pálya 3238 mé­ter hosszú, összesen 252 relé, 85 jelzőlámpa, 135 váltó bizto­sítja, hogy a 128 vonat bizton­ságosan közlekedhessen a 38 négyzetméter alapterületű, töb­bek között 5 állomással, 4216 fenyővel, 1118 lombhullató fá­val, 3 ezer kislámpával díszített terepen. A modellek a legapróbb rész­letig megegyeznek az eredeti­vel. A Mercedes-Benz konszern stuttgarti központjának csúcsán díszelgő csillag kicsinyített mása ugyanúgy csillog és fo­rog, mint az eredeti. A folyók­ban és a tavakba víz folyik, csak a Rajna „nem valódi”, ha­nem festett. Az est leszálltával meseország fényárba borul: a lakásokban, hivatalokban, a vá­rosok utcáin folyamatosan gyul­ladnak fel a lámpák, a mozdo­nyok reflektorai bevilágítják a pályákat — számol be élménye­iről az Itar-Taszsz bonni tudósí­tója. A legjelentősebb és legszebb modell a kölni pályaudvar, amelynek helyreállításában a második világháború után maga Laux is részt vett. Akkori­ban még nem is gondolt a já­tékvasút építésére. Minden az­zal kezdődött, hogy egyik kollé­gája megkérte, készítsen a fiá­nak egy kis terepasztalt. A szí­vességnek indult fúrásfaragás­ból azonban valódi szenvedély alakult ki, s azóta Anton Laux a pincében álló munkaasztal mel­lett tölti szabad perceit: mindent saját maga készít el, mivel az üzletekben vásárolható model­lek nem tetszenek neki. Szenvedélye azonban meg­lehetősen költséges: 1970-ig (22 év alatt) összesen 335 ezer márkát költött rá, azután már nem is számolt tovább. Fele­sége, Clara asszony természe­tesen nem nagyon örült neki, hogy lakásuk egy gigantikus vasúttá nőtte ki magát. Ám Laux úr nem hagyta magát, s nemrégiben rátalált álmai há­zára, ahol egy 210 négyzetmé­teres termet vett birtokába. Eb­ben bővíti most 167 négyzetmé­terre vasúthálózatát, amelyet az érdeklődők idén áprilistól te­kinthetnek meg. Észak-Rajna-Vesztfália ható­ságai egyébként nemrégen úgy döntöttek, hogy Laux mester „gyermekét” felveszik a Köln lát­ványosságait tartalmazó listára. Ackroyd tiszteletes és a zene Az eset az angliai Ewhurst környéki Surrey falucskában történt. Dennis Ackroyd, a he­lyi tiszteletes adománygyűjtő sétáján szokatlanul nagy ház elé érkezett, és megakadt a szeme egy gitáron. Mivel épp felbukkant a hangszer tulaj­donosa is, a lelkész kerítés­menti baráti beszélgetésbe elegyedett vele, majd gondolt egy nagyot, és felajánlotta, hogy gitározhatna egyszer a templomban. A ház és a gitár tulajdonosa, valamint Eric nevű, kedves mo­sollyal beleegyezett. A pap úgy érezhette, kicsit elsiette a fellé­pési lehetőség felkínálását, mert adott pár hónap gyakorlási időt is Eric Claptonnak... Nem telt el pár hónap, és Ackroyd tiszteletes viszontlátta a gitárost kicsiny templomá­ban, s igazán meg volt elé­gedve játékával. Később gyü­lekezetétől számos dicséretet kapott zenei ízléséért. \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom