Somogyi Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. január 8., szombat KRISTÓ TIBOR VERSEIBŐL Felhagyott ösvények A huligán öregasszony Tolnay Klári a koráról, a szövegtanulásról, a nyugdíjas státusz előnyeiről, a szinkronizálásról, a keresztrejtvényről, valamint a passziánszról... Milyen érzés nyugdíjas színésznek lenni? Jóllehet Tolnay Klári tiszteletre méltó őszinteséggel vállalja a korát, munkajogilag még csak 10 éve nyugdíjas. — Hetvenkilenc éves vagyok, de többet játszom mint, azelőtt. Mostanában három darabban: A mi kis városunkban, Hubay Ők tudják, mi a szerelem és Graham Greene Utazások nénikémmel című darabjában. Az utóbbit saját magam fordítottam. Kerényi Imre felhívott, hogy nála van a darab, ha nekem is tetszik, üljek neki, fordítsam le. — Tetszett? — Nagyon. És szeretek fordítani. A nagy írók tekintélyes dialógusokat fogalmaznak, ezek az élő beszédben kissé nehézkesek. Lehet, hogy az én szövegem nem annyira irodalmi, de a színpadon jól hat. A Maud és Harold volt az első próbálkozásom. Passzióból kezdtem fordítani, de Ádám Ottónak nem tetszett: ilyen huligán öregasszony nem való a Madách színpadára, mondta. Aztán nyolc év múltán végre bemutatták. Sikerrel. — Gondolom a „nénikém- meF is befutott. — Úgy tűnik. Egyébként elég fárasztó produkció. Viharos tempóban többször kell átöltözni, kifutok, lekapják rólam a ruhát, rámhúzzák a másikat, beszaladok, aztán megint ki. A próbákon lefogytam vagy hat kilót. A szöveg is nehéz. Este héttől fél tízig be nem áll a szám. Azt mondják, szokatlan az én koromban, hogy könnyen tanulok szöveget. — Az idős színészek többnyire azért válnak meg a pályától, mert nem képesek a szöveget megjegyezni... — Mert nem tornáztatják az agyukat! Állítom, hogy én renArthur Miller Közjáték Vichyben című drámáját mutatták be az új esztendő első fővárosi színházi premierjén. A kortárs amerikai szerző művét tegnap játszották először a Pesti Színházban. Von Berg herceget Gálffi László, Leduc doktort Tordy Géza, a festő Lebeau-t Rudolf Péter alakítja. A dráma további karaktereit Kern András, Szarvas József, Balázs Péter, Várnagy Zoltán, geteget köszönhetek a keresztrejtvényfejtésnek. Külföldről hozatok magamnak angol, német nyelvű kereszt- rejtvényeket, úgy ismerem már a térképet, mintha grafikus lennék. Mellesleg: a fordítás is nagyon hasznos agymunka. — És a nyugdíjas státusz haszna, hogy idő is jut mindenre. — Az igazi előny, hogy abszolút szabad vagyok. Válogathatok: csak azt vállalom el, ami kedvemre való. Hiszen a- világirodalom legszebb nő alakjait már eljátszottam. Szinte valamennyit, amelyik nekem tetszett... Klasszikusokat nem szerettem, ma sem szeretek játszani. A pátosz nem megy nekem, csak ha humorral élhető át a tragikum. Valahogyan nem érzem a dolgok visszavonhatatlan borzalmát. Ezért nem tudtam soha verset mondani. Viszont rengeteg a kínálkozó nagy öreg szerep: öregasszony, nagymama, nagynéni. És szeretek szinkronizálni is, csak az a baj, hogy fogynak a külföldi kortársak. Meghalt a Gulden- burgok Hertája, meghalt Bette Davis, Catherine Hepburn nagyon beteg, már nem játszik... — Nagyon sok nagy színészt valósággal megbénít a népszerűség. Önt nem zavarja? — Fogas kérdés. Ha 8-10 hasonló öregasszony tülekedik előttem a boltban és az eladó a fejük felett odaszól, hogy drága művésznő, miben segíthetek, az szörnyű. Bosz- szantó, ha felismernek, viszont lehangoló, ha nem. — Hogy telnek az esték? Hetényi Pál, Sipos András, Fogarasi Gergely, Szoboszlay Sándor formálta meg. Arthur Miller művét Vajda Miklós fordította magyarra, s Marton László állította színpadra. A történet helyszíne Vichy városa. A település egy ideig nagyobb szabadságot élvezett, mint Franciaország németek megszállta többi része. A Miller-dráma cselekménye a viszonylagos nyugalom után Tolnay Klári Színházzal vagy anélkül? — Nem járok előadásokra. Hatvan évig színházban telt az életem. Nincs türelmem végigülni egyetlen darabot sem. Ismerek mindenkit, előre tudom, milyen hangsúly, gesztus következik. Csak akkor szánom rá magam, hogy beüljek a nézőtérre, ha meglepetés várható. Esténként esetleg tévét nézek, olvasok, fiókot rendezek, azaz eljutok odáig, már abban a Vichyben játszódik, amelyben ugyancsak üldözik a hamis papírokkal buj- kálókat, a zsidókat, az ellenállókat. A Közjáték Vichyben 1964-ben íródott. Egy évvel később tűzte műsorára a Vígszínház. Latinovits Zoltán játszotta akkor a festőt, Várkonyi Zoltán az orvost, Darvas Iván pedig a herceg szerepét alakította. A 30 évvel ezelőtti előadást Horvai István rendezte. (FEB-fotó — Keleti Éva) hogy kihúzom, de félek a családi iratokhoz hozzányúlni.... Tudok semmit sem csinálni, ami nagyon fontos. — Újságot, kritikát olvas? — Alig. A kritikusokat nem kedvelem, a hangnemük taszít. Figyelmükbe ajánlom Gyurkovics Tibornak az Er- zsébet-díj átadási ünnepségen elhangzott sorait: „...bohócra nem szabad rálőni, mert belehalhat”. Lukács Mária Staudtesorozat Wolfgang Staudte rendező nevéhez fűződik a II. világháborút követően az első német filmsiker. A budapesti Goethe Intézet és a Magyar Filmintézet tisztelgő retrospektív sorozatot indít az alkotó halálának tizedik évfordulóján. A vetítéseket az Erzsébet körúti Örökmozgóban tartják. A mai nyitóelőadáson Az alattvaló című, 1951-ben készült alkotást mutatják be, amelyet Thomas Mann regénye nyomán forgatott. Nem is olyan régen méltathattuk, s adhattunk ízelítőt „gyergyói” kollégánk, Bajna György verseskötetéből, s lám, a „Múzsa” megint ajándékot küldött a Hargita Népe szerkesztőségének házatájá- ról: Kristó Tibor Felhagyott ösvények című karcsú kötetét. Már olvasatlanul is örömmel nyugtázza az ember, hiszen az ígéretesen feltörő fényeket gyakran komor felhők sötétítik el; s ezért is fontos, hogy világítson a líra mécsese is a jó öreg Hargitán. Türelmes reménységgel hosszú-hosszú évek egy-egy költeménybe toluló vallomása gyűlik össze Kristó Tibor, végre kötetben is kiadott verseiben. Mert együtt olvasva ezt a hangját-mondandóját vajúdva meglelő kitárulkozást, okkal mondhatja az olvasó: végre, megérdemelten együvé takarította a termést. S, hogy mivégre? Nem a közhelyként kínálkozó együttes, összhangzatért. Versei olvastán éppen nem valamiféle szépen lekerekedő harmónia-élmény keríti hatalmába az embert. A csendes, szerény-szavú újságíróként megismert rokonszenves arc mögött bizony kemény harcokát vívó, költői lélek lakozik. Pontosabban szólva lakozna, ha megbékélne a világgal és önmagával, a méltósággal és az esendőséggel, a belülről kötelező hagyománnyal és a kívülről kényszerítő béklyókkal. A szelíd erdélyi magaslatokról kontinensnyi távlatokra tekint, otthont kutat szellemi biztonságot ígérő távoli men- helyeken, aztán futva igyekszik vissza, saját békétlenségeinek biztonságához. így bánik a formával is. Némi öniróniával engedi szabadjára a szabadverset, máskor meg könnyedén-virtuózan ölti fel a szonett szigorú szabású viseletét, s láthatóan jól érzi magát abban is; hogy aztán az avantgarde meghökkentő képverseivel tegye le így is a „névjegyét”. Egyiket sem öncélúan váltogatva soha, hanem az indu- latok-gondolatok; remé- nyek-kétségbeesések belső parancsa szerint. Versei olvastán az az érzése az embernek, hogy a lírába oltott filozófiai kétely vallomásai ezek, a gyanúperrel szemlélt világ és a gyanúperrel fogadott ön-szemlélet bugyraiból. Mindazonáltal: jó verseket írt, s gyűjtött kötetébe Kristó Tibor. Kicsiny könyvét nyitva „felejti” az ember, azért is, hogy felüsse újra, azért is, hogy újabb üzeneteket kapjon majd, merre tart térben, időben, a hagyományban és önmagában bolyongva, a megbékélő összhangzatot egyelőre okkal nem lelő alkotójuk. Tröszt Tibor Epitáfium mint kidobott kacat világ peremére (?) a földi valóság csupán ennyit érne félrevert az IDŐ harangja nem kondult Isten haragjában tőlünk félrefordult fiát sem tudjuk már kiengesztelni de tudunk de tudunk bűnnel fennebb telni isteni kellene önfaló fajomat vérehullatással nem ér jobb napokat szép emlékezetünk feledésbe merül jövőnk jelenéből már múltunk is sejtjük Noéra vár bárkánk az Ararát mögül újabb özönvízbe magunk ismét ejtjük s mint besárgult korall az ős-óceánban osztódunk pazarul hogy magunkra leljünk Memento lelkem mélyén ég csodaszép ének felszínre már csak a füstje jut pernyeként szállnak a naptalan évek asszonyom szemére csillagszép könnycsepp fut Az év első fővárosi bemutatója KÖZJÁTÉK VICHYBEN Meghalni az égbolt alatt N em is tudom, miért nem vettem eddig észre a nyírfa ágai között a nyarat búcsúztató szeptember eleji lobogó kék eget? Pedig tele van harmóniával, szelíd nyugalommal, békével! Az ifjúkori égboltot lobogtatja, a felfedezésre készülő lélek ünnepi pillanatait. „Húsz évem, táltos paripám” — suttogom a költő szavait, s azon gondolkodom, miért nem vettem eddig észre a szinte egy helyben álldogáló felhőgömböket, szénaboglyákat. A szénaforgatásra még emlékeznek az izmaim, a sejtjeim még őrzik a száraz széna illatát. De az agyam cserbenhagyott. Szaladtam a hatalmas rozstáblában. A fejem felett összeverődtek a kalászok. A kék ég lelopta magát a földre, a búzavirág szirmába. Koszorút kellett fonni, s a fejünkre illeszteni. Elfújni a pipacs hatalmas sziromleveleit. S azután hazasietni, megmutatni anyánknak, milyen szépre sikerült a koszorú. Gyermekkori kék égboltok! Mezítlábas kiruccanások az erdőbe, őz- és nyúllesek, fára mászás, hogy a szarka fészkét kiraboljuk. Mozdulatok, amelyekre már nem emlékszem, de jó ízük belesűrűsödik az égbolt színébe. Csodálom az ágak között lobogó kék eget, s a képmezőbe beúszik az infúziószerelék egy darabja. A tű a vénámban, hosszú ideje napont kétszer kapom a reményt, hogy talán mégis. S ebben a pillanatban tudom már: Andrej Bolkonszkijra gondoltam az előbb a Háború és békéből, aki sebesülten fekszik a csatamezőn, és várja a halált. Az ő égboltja lehetett ennyire kék, kínálta a harmóniát, a derűt, a hitet. Vonultak a fehér szénakazlak, Andrej a friss fű illatát érezte. Kezdett Andrejből megérteni valamit. Az orvosok napok óta küzdenek értem. (Ez olyan patetikusan hangzik, pedig csak arról van szó, hogy a bajt ezúttal nem lehet rutinszerűen felismerni. Maradnak a tétovázó kísérletek.) Himbálózik előttem az infúzióvezeték. Túl vagyok a vizsgálatok gyötrő fájdalmain, mélyre süllyedtek a félelmek. Pedig hányszor zokogtam bele a párnába: nem akarok még meghalni! Dobálta testemet a láz, rázott a hideg, majd lucskos lett az ágynemű, váltogattam magamon a törülközőket, küzdöttem valami esztelenség ellen, mert nem akartam még meghalni. Miért félsze, súgta a görög bölcs, amíg te leszel, ő nem lesz, s amikor már ő lesz, te nem leszel. Sohasem fogtok hát találkozni. Könnyű attól félni, amit még sohasem próbált az ember. Ami már legalább egyszer görcsbe szorította a torkunkat, azt már ismerjük, tudjuk róla, hogy miért félünk tőle. De mai arctalan, settenkedő mozdulatokkal körülöttünk járkál, annak félreérthető gesztusait magunk magyarázzuk. S akkor is könnyű, ha nincs idő eszmélni,ha úgy lépünk át egyik állapotból a másikba, ahogyan a másodpercek követik egymást. Vagy még annál is gyorsabban. Nemlétünknek nincs ideje tudatosulni. De most? „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét” — tolul a számra Balassi fohásza. Miféle vétkekért kell most nekem perelni az elmúlással? A láz nem ad időt a gondolkodásra, csak dobál, felemel és kirak az eszméletlenség partjára. Nem vagyok már ember. Kívül alig néhányan botorkálnak a nyomomban. Itt belül pedig a kísérletek alanya és tárgya vagyok. Feladat a laboratórium számára, amelynek a minta alkotórészeit meg kell határoznia, különféle tenyésztéseket csinálnia, igent vagy nemet mondania a feltett kérdésre. Továbbra is lázas vagyok. Új kérdésekkel és válaszokkal telnek a napok. De nem vagyok már ember. A főorvos úr a viziteken egyszer sem kérdezi meg hogy vagyok, ránéz a lázlapra, meghallgatja a szívverésemet, s rezzenéstelen arccal megy tovább. Hazudhatna néhány biztató szót legalább, vagy megmondhatná: így állunk. Ehelyett visszalök a látomások farkasai közé, engedi, hogy foglyul ejtsenek a kétségek. Dobál a láz. Már nem , számolom a vénás injekciókat, az infúziókat, nem érdekel a halálom. Nézem a nyarat búcsúztató lobogó kék eget, s arra gondolok: ki akarok-e egyáltalán innen kerülni? Nem vetettem számot semmivel, nem hagytam végrendeletet. Egyszerűen nem érdekel az élet. Belemártózom a kék égbe, s nagyon egyedül érzem magamat. De ez a hiány nem vesz magára arcokat, nem siratja a jövőt. Talán kiléptem önmagámból, elhagytam az emberi értékek világát. Nem tudom, nem tudok erről beszámolni. Nézem a lobogó kék eget, egyre közelebb kerül hozzám, s egy váratlan pillanatban szemhéjaim börtönébe zárom. Nagy István Attila
