Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-04 / 283. szám

16

SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK

1993. december 4., szombat

EGY MAGYAR FILM, AMIT SZERETTEK AMERIKÁBAN IS

A „Sose halunk meg” nagy utazása — otthontól hazáig

Koltai Róbert: „Érték volt minden nevetés, és hogy könnyes szemmel jöttek ki az emberek a moziból”

A színész-rendező rendre szólásra emelkedett a sajtótájékoztatón, amikor valaki a lerendezésben egy hangyányit elkapatta magát. Mint például a forgatókönyvíró, aki a készülő tévésorozat méltatásába feledkezett bele. Nem úgy van az, szólt a volt kaposvári színész: a sikerre soha nincs garancia. Persze, megpróbálunk a Patikából is valami jót csinálni, tette hozzá. Eztán újságírók hada rohamozta a kérdések végeláthatatlan özönével a hajdani illetékest; közben intett, jelezve, hamarosan rendelkezésre áll. Mimikája utánozhatatlan volt. Amint az is: a barátoktól kedvesen, olykor arcuk röpke simogatásával búcsúzott.

Koltai Róbert lényéből minden manír nélkül, természetesen sugárzik: azért, mert az általa rendezett és a főszereplésével készült filmet Oscar-díjra jelölték, attól ő még ugyanaz az ember, mint volt. Most is csak adni szeretne. Mosolyperceket és szomorpillanatokat, tisztán és őszintén.

A Hunnia Moziban beszélgettünk.

— Sose halunk meg: több mint 200 ezer néző, a mai napig teltházas vetítések, los angelesi és new yorki bemutató, lelkendező amerikai kritikák, Oscar-jelölés. „Utolérte már magát” Koltai Róbert a felgyorsult események közepette?

— Elég szerencsés a természetem, nem tulajdonítok ezeknek a dolgoknak nagy jelentőséget. Kicsit álomként élem meg őket. Amikor kőkemény munka volt, azt halál komolyan vettük és éltük meg, de most úgy érzem, mintha nem is lenne igaz. Mintha nem is velem történt volna meg. Igazából a fáradtság az, ami kavarog bennem. Hogy az életem minősége egy picit sem változott, hogy nagyon nehezen élünk a rohanás és a lakáskörülmények háborús jellege miatt. Ez mindig kijózanít. Es irigylem a legegyszerűbb embert, akinek egy másfél szobás, tiszta lakása van, ahova hazamehet lepihenni.

— A sikert miként éli meg?

— Mindig történik valami olyasmi, ami helyrerántja az embert, amikor esetleg elbízná magát. De erről nálam nemigen lehet beszélni. Inkább csak félelmet jelent a siker, mert most mindenki azt várja, hogy ez folytatódjon.

— Ha most az Egyesült Államokban töltött tizenkét napra gondol, mi jut eszébe először?

— Amerikával kapcsolatban a kavargás jut eszembe. Azt még

nem tudtam feldolgozni, hogy velem ez megtörtént. Ott kint hagytam, hogy menjenek a dolgok körülöttem, nem is kellett semmi különöset teljesítenem. Kivéve a new yorki HBO-foga- dáson, ahol nagyon fontos emberekkel beszélgettem, és másnap Los Angelesben is. Meg persze Las Vegas. Ez a sok-sok élmény kavarog bennem. Mindezek közül a legnagyobb hatással a két bemutató volt rám, a los angelesi és a new yorki. Mindkettőn teltház volt, az egyik egy kétszáz, a másik egy ötszáz férőhelyes teremben, előtte fogadással. Irtó helyesek voltak, csupa szakmai ember. Hatalmas érték volt minden nevetés, és az, hogy a végén könnyes szemmel jöttek ki az emberek a moziból.

— Egy előadást is tartott a los angelesi egyetemen.

— Valóban, Gazdag Gyula barátommal együtt, aki ott filmrendező-szakosokat tanít, és akik látták is a filmet, tarthattam egy előadást, filmszínészetről, színészetről, meg mindenféléről. Erre egyáltalán nem számítottam, hogy Los Angelesben egyetemi előadóként fogok föllépni. Végülis az előadásunk egy kisebb show-műsor lett.

— A hallgatók érdeklődőek voltak?

— Abszolút. És nagyon szerették a filmet.

— De bizonyára másért, mint a hazai közönség.

— Azzal ők nem törődnek, hogy nekünk mit jelent és miért szeretjük, azzal törődnek, amit nekik nyújt.

— Mégiscsak egy merőben más kultúrán, más történelmi közegben felnőtt emberekről van szó.

— Az egy hatalmas ország, és egy hatalamas országnak a rengeteg emberéből nagyon sok olyan ember van, akit ez érdekel. De ez a film amúgy sem idegen tőlük, ez a szerencséje. Mert nagybácsija mindenkinek van Amerikában is, unokaöccse is van mindenkinek, a nagybácsi pedig néha elviheti az unokaöccsét valahová. Nők is vannak mindenütt, meg lóverseny is van, de még milyen... Az emberi vonatkozásai tehát abszolút nemzetköziek. És még biztosan van egy olyan plusz, ami miatt átüt. Mert átütött.

— A kritikák is ezt bizonyítják.

— Az öt megjelent kritikából négy valóban szuperlatívu- szokban máltatta a filmet, s közte a legfontosabbak: a Los Angeles Times és a Hollywood Reporter. Pedig a kritikákat ott nem lehet befolyásolni, nagyon kemények.

— Amerikában tehát két bemutatót is tartottak. Kaposváron még „egy díszbemutató sem volt”...

— Sajnáltam, hogy hiába akartuk ott megtartani a dísz- bemutatót. Nem jött össze, pedig a kappsvári színház is benne volt. És ez már csak egy adalék ahhoz képest, hogy idén lett volna 25 éves a kaposvári évfordulóm. Szomorú, merthogy ugyanannyian megnézték volna, mint ahányan színházba járnak, az tuti.

— Jelenleg a Patika című tévésorozat készül Koltai Róbert rendezésében és főszereplésével. A Magyar Televízió nem tartott igényt a sorozatra. Hogyan tovább?

— Eddig három részt forgattunk le. Jövő szeptemberben kezdhetnénk vetíteni, amikorra mind a tizenhárom epizód elkészül. Addig is reménykedünk, hogy valami megváltozik. Hogy minden és mindenki fejlődik, és egyesek rájönnek: ezt a soso- zatot tényleg ingyen kapják. Mert ezt nem hitték el. Legalábbis ezt mondták.

Koltai Róbert játékfilmjét, mint ismeretes, Oscar-díjra jelölték. A 350 tagú zsűri februárban dönt, mely filmeket juttatja a legjobb öt közé. A többi kategóriában az Oscarért azok a filmek indulhatnak, amelyek egy hétig — Los Angeles megyében így van — kereskedelmi vetítésen láthatóak voltak.

A Sose halunk meg ezek közé tartozik.

Balassa Tamás

Ezzel a nótával szereztem vissza az uramat

Fotó: Kovács Tibor

Egy árva műfaj

Beszélgetés Budai Ilona népdalénekessel

Nyolc éve már, hogy felhangzik a rádióban: Énekeljünk együtt! Budai Ilona műsora következik.

A művésznőt nemrégiben

— énekesi és tanári munkája elismeréseképpen — a köztársasági érdemrend kis- keresztjével tüntették ki.

— Ez az árva műfaj is kapta, rajtam keresztül — mondta rögtön, mikor pályájáról beszélgetni kezdtünk.

— 25 éve énekelek népdalokat. Az 1968-as Ki mit tudón indultam először, majd a Nyílik a rózsa vetélkedő után az igazi nagy megmérettetés a Röpülj páva dalverseny volt, ahol a népművészet ifjú mestere díjat, valamint Kodály Zoltánné különdíját kaptam. Ebben az időben még a soproni óvónőképző hallgatója voltam. Később, amikor a konzervatóriumba jártam, már sorra készültek velem a tévé- és rádiófelvételek.

Akkoriban kezdtem el a népdalgyűjtést. Somogytól a

Nyírségig mindenhol megfordultam az országban, többször jártam Erdélyben, a Felvidéken. Utazásaim során bepillantást nyertem különböző emberi sorsokba, örömökbe, bánatokba. Egyik alkalommal miután Anna néni elénekelte nekem a Mikor én elmegyek még a fák is sírnak kezdetű dalt, elsírta magát: „Ezzel a nótával szereztem vissza az uram szerelmét. Egyszer elkezdett egy menyecske után kóricálni. Ösz- szefacsarodott a szívem, s ezt a dalt énekelgettem bánatomban a mezőn. Arra jött az uram, meghallotta a keserves dalolásom, megölelt és azóta se kell, hogy féltsem az uramat.”

— Hosszú idő telt el a nevezetes dalverseny óta. Mivel foglalkozik ma Budai Ilona?

— Népdaléneklést tanítok az óbudai zeneiskolában és műsoraimmal járom az országot. Sok jelzést kaptunk

a rádióban a hallgatóktól, hogy szeretnék ha együtt is megjelennének az Énekeljünk együtt! című műsorban elhangzott dalok. November végén kezdjük a felvételeit annak a kazettának, amin egy válogatás hallható a rádióműsoraimból. Várhatóan a jövő év elején lesz kapható. Készülünk szokásos karácsony előtti hangversenyünkre a Vikár Béla népdalkörrel. Terveim között szerepel egy CD lemez készítése és persze gyűjteni, új dallamokat felfedezni.

— A rock, a kemény zene, a Music Tv világán felnőtt gyerek mennyire befogadó a népdalra? A kamaszok közül sokan egy letűnt világ részének érzik ezt a műfajt.

— Legfontosabb az éneklés szeretetére ráébreszteni a hallgatókat. A pedagóguson is múlik, hogyan és mivel közelít. Ha egy díszített, moldvai csángó dallamot próbál először megtanítani

— biztos a kudarc. Jól énekelhető, egyszerű, vidám, esetleg kicsit pikáns szövegű dal lehet az első lépcső amellyel a gyerekek szemét rá lehet nyitni a népdalra.

Sárospatakon, fiú szakmunkástanulóknak tartottam egyszer előadást. Eleinte ment a morgás, szövegelés. A végén egy 180 centis lakli felállt és elénekelt egy dalt amit gyakran hallott a nagymamájától. Elmúlt a félszeg- ségük, kinyíltak, mindegyiknek volt valamilyen énekélménye. A gyerekek annyira érzékenyek, hogy megérzik ha valaki őszintén, tiszta szívvel fordul feléjük.

— A folklór — népművészet, népdal, néptánc — mára megszűnt. Nem része a falusi és a városi ember életének — nyilatkozta nemrég egy néprajzos. Mi erői a véleménye?

— Akkor ez a nép halálra van ítélve. Táncház mozgalom, néprajzi- és kézművestáborok kellenek, hogy újra visszavigyék ezeket az ismereteket a gyerekek közé. Sokkal több pénzt kellene ilyesmire fordítani. Hiszek benne, hogy előbb-utóbb rájönnek erre valahol.

S. Pap Gitta

i