Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-04 / 283. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1993. december 4., szombat Aki bekötötte a New York-i Szabadság szobor szemét Másfélszer körbejárta a földet, újságokkal a hóna alatt 1959-ben, amikor a magyar forradalmat eltaposó Hruscsov személyében először járt szovjet vezető az Amerikai Egyesült Államokban, a new yorki Szabadság szobor szemét valaki bekötötte... — Nem akartam azt, hogy a világ legnagyobb demokráciáját megtestesítő alkotás lássa azt, hogy a népemet leigázó birodalom vezérét az itteniek a keblükre ölelik. A csínyről készült fotók akkoriban bejárták a világsajtót. Vitéz Serényi István, a „tettes” siófoki fiók-szerkesztőségünkben beszélt arról, hogy gyerekkora egy részét a Balaton déli partján töltötte. Ma is gyakorta látogatja siófoki barátait, emlékezik a libalegeltetésre, a hajdani iskolára. — Miért hagyta el az országot? — Mindszenti íródeákja voltam, és 1944-ben a balatoni csaták helyszínéről azt írtam egy alkalommal címként: „A Vörös Rém...” Ez elég volt ahhoz, hogy később üldözzenek. Öt évet kaptam, de a börtönben is megpróbáltam tartani a lelket magamban és a környezetemben. így például minden cella ajtajára kiírtam: „ne szökj meg, kinn sem jobb!” Egy év múlva fölülbírálták az ítéletet, s így egy soproni kiránduló csoporttal a határra indulhattam. Nemcsak hátizsák volt a terhem. A határkőnél elénekeltük a himnuszt — Sopronból épp odahallatszott a déli harangszó... — Miképp alakult a Lajtán túl az élete? — Diákként 100 és 800 méteren ifjúsági futóbajnok voltam és például 1936-ban Komárom és Győr között én vittem a Berlinbe tartó olimpiai lángot. Ausztriában egy salzburgi lágerba kerültem, ahol beneveztem egy mezei futóversenyre. Sikerült megnyernem, s ennek köszönhetően a városban állomásozó amerikai hadsereg parancsnoka magához hivatott. Azt ajánlotta, lapjukat kézbesítsem minden nap a környékbéli katonacsaládokhoz. Öt és fél évig mozgórikkancsként dolgoztam. Naponta több, mint harminc kilométert talpaltam az újságokkal. Egy barátom kiszámolta: másfélszer körbejártam volna a földgolyót e munkám közepette. 1955-ben Ausztria semleges lett, az amerikai katonák elindultak hazafelé, s ekkor a konzul azt mondta: jöhetsz velünk Te is, Steve. Mentem tehát, át az óceánon, néhány hónappal az ’56-os forradalom előtt. Három évvel később mondta is a feleségem, amikor hallotta a televízióban, hogy Hruscsov ellátogat Amerikába: be kellene kötni a Szabadság szobor szemét, hogy ne lássa azt a szégyent, hogy a magyar szabadságharcot le- tiprató diktátort keblére öleli a világ legelső demokráciája. Megcsináltam hát, és Miss Liberty megvakításának nagy nemzetközi viszhangja is lett. — Régen történt már ez a dolog... — Megpróbáltam kihasználni a hírnevet, meghirdettem például a szabadság futást New york és Washington között 360 kilométeres távon. Atléta trikómra azt írtam: Emlékezz Magyarországra. Később San Franciskóból gyalogoltam át az egész kontinensen New Yorkba 71 nap alatt — megdöntve az akkori rekordot három nappal. Tizenhét rab nemzet képviseletében fogadott több amerikai elnök is, akik megértették: jó magyarnak kell lenni ahhoz, hogy igazán jó amerikai állampolgárok lehessünk. Fényképeket mutat, melyen épp kezet fog dr. Kurt Walthe- immel, Ausztria kancellárjával, az ENSZ főtitkárával, Mind- szenty bíborossal, Nixon elnökkel, Habsburg főherceggel. Vitéz Serényi István most Bécsben él, s azt vallja: nem jogosult arra, hogy mint külföldön élő magyar kritikát mondjon országunk jelenlegi helyzetéről. Úgy gondolja: a belső gondokat az itt élőknek kell megoldania, a kint letelepedettek pedig kapcsolataik révén segítenek, úgy ahogy tudnak... Czene Attila Az Oláh-dinasztia méretes szabósága Nem zavarja őket a divat Együd Árpáddal közösen készítették el a népviseleteket Két Oláh Gábor a varrógépek mellett Fiam, amíg két ember él a földön, addig az egyiknek mindig kell ruha — emlékezett édesapja szavaira a siófoki Oláh Gábor. A családban a Gábor nevűek három generáció óta a a szabómesterséget tanulták ki, mindegyiküknek kackiás bajusza volt illetve van, és mindahányan öt gyereket nemzettek. Kivétel a legutóbbi kitétel alól — egyelőre — a legifjabbik Oláh Gábor, aki alig huszonévesen nemrég kezdte a pályát... — Szegényednek az emberek — summázott idősebb Oláh Gábor, aki 55 esztendeje, tanoncként fogott a kezébe legelőször varrótűt. — Egyre többen hozzák javítgatni ruháikat, s nem régen megjelent néhány ügyfél, aki szerette volna kifordíttatni a kabátját. Másrészt a politika fordultával mind többen varratnak velünk „Bocskay” díszmagyart, főként '56-os disszidensek. Én egyébként azt mondom, már ami a varrást illeti: annak van igaza, aki a pénzt hozza. Az üzlet, amit a Háziipari Szövetkezettől bériünk, szolid megélehetést hoz kettőnknek. Az apróbb munkákban a feleségem is segít nekünk. Szegény kis Magyar- ország rá van kényerülve arra, akármilyen „marhaságot” talál ki a Nyugat, divatként az itt élők kövessék. Hiszen igaz: a ruha teszi az embert. — Kihívás számunkra az egyedi ruhák készítése, de sikereink magukkal hozták azt, hogy a legnevesebb hazai népi együttesek, így a Honvéd Művészegyüttes, a Csepel, a Magyar Állami Népi Együttes, Vadrózsák, a Duna Művészegyüttes, vagy legutóbb a Somogy Táncegyüttes számára készítünk kosztümöket, miközben számtalan énekkart is felöltöztettünk az idők során — fűzte tovább gondolatait a szabómester. — Szerencsésnek tartom magamat, hogy jó ideig együtt dolgozhattam ez ügyben a jeles somogyi néprajz-kutatóval, Együd Árpáddal, illetve feleségével, Olga asszonnyal. Ma már egyetlen igazán nagy feladatom van, hogy fiamat bevezessem a szakma rajtelmeiben. A legifjabb Oláh Gábor néhány éve huszonvalahány ifjú hölgy között egyetlen fiúként végzett a siófoki 523. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben női szabóként. Ma képes szmokingot, díszmagyart, függönyt, zakót, kosztümöt varrni, bár a szabás-mintát egyenlőre a mestere, édesapja rajzolja le mindenfajta séma nélkül, alak után a szövetre. Hogy általános műveltségbeli hiányát az édesapa pótolni, valaha 46 évesen tett közgazda- sági érettségit. Ifjabb Gábor most próbál apja nyomdokaiba szegődni ez úton is. A divat állandóan változik, Oláhék azonban apró műhelyükben ettől függetlenül jól boldogulnak... Czene Attila Sárga lappal büntetik a feldíszített boltokat Mikulás a Télapó ellen Egy holland városka lakói a maguk sajátos módján szeretnék megvédeni a Mikulás-hagyományt a Télapóval szemben: Assen bekötőútjain három hete olyan útjelző táblákat állítottak fel, amelyeken egy áthúzott fenyőfa képe látható. Hollandiában ugyanis hagyományosan nem a Szentestén, hanem a Mikulás érkezésekor - december 5-én este - történik az ajándékozás. Eddig legalábbis így volt, de a „Sinterklaas” - ahogyan hollandul nevezik a Mikulást - egyre jobban visszaszorul a Télapóval vívott eszmei küzdelemben. Egy nyárvégi közvéleménykutatás szerint a hollandok, 1992-ben először, több pénzt költöttek karácsonyi ajándékokra mint Mikulás-napi meglepetésekre - írja a dpa. Ezt a Mikulás-pártolók nem nézhetik tétlenül: több helyen akció- csoportokat alakítottak, sőt a német határ menti Enschede városában a helyi „Sinterklaas- szakszervezet” máris sárga lappal „büntette” azokat a boltokat, amelyek kirakataikat karácsonyi díszbe öltöztették. Akit jövőre is hasonló vétségen kapnak, az már piros lapra számíthat és arra is, hogy nyilvánosan a Mikulás ellenségének bélyegzik. ANTI-MAUGLI* S zámontartom a város zöld pillanatait. AMikor e sorokat körmölöm, a városligeti fasorban virágoznak a gesztenyefák. Kora ősz van, meglepő hát, hogy egyik-másik öreg fa virágba borult, míg a társai tüskés termésüket érlelik. Némelyik gesztenyefa maga sem tudta eldönteni a dilemmát: egyik ágán — friss zöld levelek közt — virágfűzér, a másikon — el rozsdásodott lomb tőszomszédságában — termések gömbjei hintáznak. Zöld mikrovilágokat rejt a város. A Liget mocsárciprusait, melyek a gyökérzetükön furcsa „fababákat” növesztenek. Egy budai udvar mélyén álló mammutfenyőt. A Lukács-fürdő kertjében platán-óriásokat, melyek gyökerei még a török világ idejébe nyúlnak alá. A Margitsziget öreg bokrétafáját, ahol az odúból egy macskabagoly néz vissza a kíváncsiskodóra. Az óbudai sziget vízre hajló fűzét, melynek alsó ágán egy türkiz jégmadár szokott gubbasztani. A közeli fövenyparton, ahol az őskori trilobiták mész- vázai elegyülnek a rómaiakat idéző cseréptörmelékkel, bil- legetőcankók sivalkodnak. Nyestek és sünök lopakodnak a városszéli kertek fái közt. Sarlósfecskék fészkelnek a rózsadombi házak tetőszerkezetében. A Gellérthegy szikláin — Boldogasszony havában — feltűnik egy-egy borvörös tollú hajnalmadár. E zöld mikrovilágok a nagyváros időjátékai. Egy zárt, vízivárosi kőudvar, oroszlánfejű kútján a feketerigóval. Egy gellérthegyi barlartgkürtő, sziklaszáján a napfürdőző gyíkokkal. Egy újpesti gyárkémény, melynek hiányos téglái közt egy vörösvércsepár tanyázik. Az újlaki templom tornya körül alkonyatkor keringő denevérek. A Rákos-patak torkolatánál lubickoló hattyúk. Lombok és szárnyak, melyek áthabzanak a városon, és összetörik annak mindenkori jelenidejét. Folytatódik bennük a tenyészet ősvilága, másrészt felvillannak a történelem elmerült korszakai: emlékező kövek közt a burjánzás időtlen ideje. Kipling regényhőse, Maugli kiszakad a civilizációból, és a vadonba kerül. Közismert a szép történet, a dzsungel-borította, elsüllyedt városokról, a repkény és iszalag lepte falakról, ahol a kegyes és emberarcú állatok élnek, maguk közé fogadva a báva csecsemőt, aki kezdeti csetlés-bot- lása után diadalmasan tér vissza a maga fajtájához. A regénynek egyetlen sebezhető pontja van: pszichikai gya- nútlansága. Köztudott ugyanis, hogy a farkasok nevelte fiú sorsára jutott emberi lények elzüllenek. Ahogy azt kevésbé örökbecsű irodalmi művek és mindennapi híradások tanúsítják: a civilizáció holdudvarából kiszakadó ember mocsárban tengődő Hány Istókká, négykézláb járó, majomszerű teremtménnyé romlik. Sem-ember, sem-állat törzszülötté, aki makogva didereg az idegen vadonban, bestiális végtagokkal, elhalványult elmével, gilisztákat és haldögöket falva a túlélésért. Ösztönei — az emberi emlékezés és tapasztalat hiányában — elcsökevényesed- nek. Értelme kihamvad, mielőtt felvillanhatott volna. A zöld tenyészet önmagában kevés az emberi kiteljesedéshez. Háttér és kulissza, ami szükséges, de önmagában nem elegendő. Aki a közösségből kiválva tölti el fogékony esztendeit, hiába is kerül oda vissza, valamiképp örökre de- bilis marad. A z ember kiszakadása a tenyészet világából sosem lehet teljes. Ahogy a vadonba való visszatérés is csak felhőjáró akarnokok nosztalgiája. Thaiföldén, a hatvanas évek táján, találtak egy erdőlakó népcsoportot. Legalábbis külön népnek hitték, s elnevezték „a zöld lomb leikeinek'’. Ám a vizsgálódás kiderítette, hogy a világháború idején verbuválódott a népnek hitt közösség, árvagyerekek gyűltek csoportba, s jutottak Ma- ugli-sorsra. Ha fogyatékosok nem is voltak, hisz alkottak valami primitív, gyűjtögető közösséget, értelmük csak halványan pislákolt... A kultúra feleúton áll az indák burjánzása meg a szellem imaginárius tere közt. Karcsú mezsgye, amit egyik oldalról vak szakadék, másikról az illúziók tünékeny világa kerít. Egyfelől a természet örvényei, másfelől az apokalipszis történelem utáni szemétdombja. A törékeny mezsgyéről mesz- szire eltávolodni nem tanácsos. Aki megteszi, elveszíti egyensúlyát, és belezuhan a szakadékba, vagy a bolondok és tébolyultak világában találja magát. K arikaturisták kedvenc témája a végtelen kőrengeteg, gépek-lepte utcáival, fellegre-növő betonszörnyeivel, ahol a se-lomb, se-víztü- kör metropolisz dzsungelében elveszett emberek kószálnak. Az unalomig-ismert képek jellemzője, akárcsak a Kip- ling-meseregényé, a pszichikai gyanútlanság. Mert ez a beton-üveg-műanyag rengeteg, aminek ezredvégi fenyegetése mindannyiunkat megkísértett már a sűrűsödő falak közt csellengőben, vagy lidérces álmainkban, többé nem lakható. Benne az ember történelem utáni árnyékká züllik. Elveszíti eredete világos emlékeit. Nem a sorsát éli, csak túléli önmagát, azt a teremtett lényt, aki volt, s aki lehetne. Ha ellenkező előjellel is, ugyanaz a sors vár rá, mint a Hány istókokra, a fizikai leromlás meg az amnézia. A puszta anyag élettelen, de hordozza az élet képességét. Lények fakadnak belőle, rajta mozggnak, belőle táplálkoznak. Ám van az anyagnak egy olyan végső állapota, amikor kihal, kihűl. Atomszerkezete összekuszá- lódik, kivész belőle az élet lehetősége. Nem megszentelt matéria többé, csak szemét, végtermék, amiből már nem lesz, nem lehet semmi. Nincs képessége fákat nevelni, gyümölcsöt érlelni, csápokat és szárnyakat elrejteni. Nem képes többé az embernek életadó környezetül szolgálni. Csak betonfal, drótgubanc, rozsda- és olajfolt. Aszfalt- járda, gumi és üvegcserép. Habszivacs, salak és korom. Vagy a legújabb — hátborzongató — divat szerint: műfa, műpázsit, művirág. Utóbbiak talán tetszetősek, mégis csak egy derűt-sugárzó hullakamra világvégi díszei. Szepesi Attila ‘Szepesi Attila írása III. díjat nyert az MTI-Press 1993. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank művészeti kuratóriuma támogatott.
