Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-31 / 306. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1993. december 31péntek JANCSIT ÉS JULISKÁT NEM NYUGDÍJAZZÁK Fát és verseket fabrikál a nyugdíjas néptanító Szállodaportás lett a „színidirektor” Móricz Zsigmond: Dinnyecsőszök című firkálisában a „Szentjakabi nyár” egyik rendezvényén Fotó: Kovács Tibor Török Tamás a kaposvári tavaszi fesztivál exigazga- tója 12 hónapig volt diplomás munkanélküli, egy ideig tanított és pattogatott kukoricát árült. Most a Borostyán Vendégház portásaként keresi a kenyerét, közben produkciókat állít színpadra. Somssich Pongrác gróf meghívására pedig hamarosan Belgiumba utazik, a leuveni jezsuita egyetemen tanul majd fesztiválszervezést és kulturális menedzselést. Lehet, hogy amire megjön, Dérynééknek már egy „ek- hósszekérre” is futja, merthogy társulata, a Gulyás János alapította, hajdani kaposvári ifjúsági színpad 1991 novemberében a vándorszínjátszás legendás alakjának nevét vette föl. Az 1983-ban életre hívott színházpótló társulat évente 100-100 (!) alkalommal lépett a közönség elé. A Dinnyecsőszök, a Micimackó, a Násztehén, a Parasztdekameron előtt ment fel a függöny megye- szerte. Már ahol volt függöny... Többnyire zenés, vidám darabokat mutattak be, de oratóri- kus összeállítással is szerepeltek. Hamar híre ment, mit tud ez a kis csapat; s a felkérések egyre szaporodtak. Amikor 1992. május 31-én bezárta kapuit a kaposvári rendezvény iroda, Török Tamás társulata éppen Iharosberényben szerepelt. Este hazajöttek, s nem volt hova pakolniuk. így kerültek a jelmezek, a kellékek a garázsokba, és dohos tárolók mélyére. — A dac tartott életben bennünket — összegez Török Tamás. — A dac az egyik legnagyobb motiváló erő. Hogy mondhattunk volna le olyan tehetségekről, mint Gimesi Judit, aki másfél évtizede dolgozik a kezem alatt, vagy Palcsi Beátáról, a Fővárosi Operettszínház stúdiósáról és Bellái Juditról, aki Békéscsabán primadonna, s minden nyilatkozatában arról beszél, hogy innen, ebből a kaposvári bölcsőből került a világot jelentő deszkákra. Ma is tagja vándorszíntársulatunknak. A művészeti vezető megszavaztatta társulatát: a fellépti díjakból külföldre utazzanak, vagy vásároljanak egy parasztházat, idilli környezetben, ahol jólesik pihenni és darabot betanulni. Ez utóbbi mellett voksoltak, s felújítottak egy műemlék jellegű épületet. Mindig azok mennek ki Patcára, akik szerepet tanulnak. A 15 személy elszállásolására alkalmas épületet „színészházként” emlegeti a falu népe. Évközben a rendes heti próbákat a tanítóképző főiskolán tartják. A társulat legifjabb tagja 5, legidősebb, 41 esztendős. — Jancsit és Juliskát nem tudjuk nyugdíjba küldeni, oly népszerű a zenés mesejáték — jegyzi meg Török Tamás. — Az elmúlt hat évben több mit százszor mutattuk be, s ha így megy, időtlen időkig felújítjuk. Csakúgy, mint A Jóka ördögét Aranytól. A Parasztdekameron pajkos humorát is mindig nagy tapssal fogadja a közönség, s Hrabal Hordószonátája is kedvelt produkció. A művészeti vezető úgy véli: most mutatkozik meg leginkább, ki ízig-vérig színjátszó. Ki az, aki ragaszkodik a társulathoz és szerepet tanul, játszik, díszletet készít, jelmezt varr, pakol, menedzsel, s ha kell, a volán mögé ül. Merthogy a 27 tagú társulat nagy része szinte napról napra vállalja ezt. A színpad fenntartására hozták létre a Déryné rendezvény irodát. Mikulás napján debütáltak; hatvan helyre kopogtatott be az iroda Mikulása és krampusza. A bevételekből fizetik a kilométereket, a ruhákat, a kellékeket. Lőrincz Sándor Markos György „másik oldala” „Konzervatív vagyok és ezt bátran merem vállalni"—„Nálam nincs női emancipáció” —„Mindig azon nevetünk ami igaz” Ottlik Károly, Protokoll Viselkedéskultúra a mindennapok gyakorlatában című könyvének sajtóbemutatóján találkoztam Markos Györggyel. Itt tudtam meg: Markos György a legnehezebb interjúalanyok egyike. Rövidek, kemények, per- gőek a tőmondatai. — Alfonzónak, az édesapjának paródiáiban gyakran találkoztunk a protokollal. Az egyik ilyen — Mozartot és korát idéző — zenés jelenetben ön is szerepelt. Mi a véleménye: van-e a humornak protokollja? — Nem tudok róla. Az igazi, őszinte humornak, amely belülről fakad, nincs. — És a humoristának? — Nem vagyok humorista. Ezt mindig elmondom. Színész vagyok és én írom meg a saját dolgaimat. Mindig azt mondom, hogy a humorista jelző nagyon nemes, azt ki kell érdemelni. — Mi ennek az ismérve? — Nagyon mély bölcsesség, jó rálátás a világra. Az egy komoly dolog. — Úgy érzi, hogy ennek ön híján van? — A humorista nemesebb veretű. — Említene egy-két igazi humoristát? — Jaroslav Hasek, Karinthy Frigyes. Vannak tehetséges magyar képviselői ennek a műfajnak, de a legjobbak ők voltak. — Törekszik arra, hogy humorista legyen? — Nem tudom. Arra törekszem, hogy jó legyen a közérzetem. Nagy célokat nem tűztem ki. — Most milyen a közérzete? — Amilyen az országé. — Nemrégiben láttam: bebújta televízióba... — Igen. Olyan csóró a televízió, hogy most már lassan házhoz viszik a műsorokat... — Hol van színpada, publikuma Markos Györgynek? — Föllépek a Mikroszkóp Színpadon, néha a Pesti Színházban, a Hócipőben is előfordulok, és a Vidám Színpadon most van egy prózai főszerepem. — Ott is színészként lép a közönség elé? — Igen. — Mennyire testre szabottak a szerepek? — A színésznek az a dolga, hogy testre szabja és valahogy megoldja a figurát. — Ahogy a korban előrehalad, egyre inkább érzem a gesztusain, azon ahogy beszél, hogy átörökített valamit az édeasapja image-ából. — Ez természetes. Csak a jótól jó tanulni: Aputól. — Milyen volt a kapcsolatuk? — Hibátlan, baráti. — Önnek van családja? — Nincs. Ha feleségre, gyerekre gondol, az nincs. Én más típus vagyok mint az apu. ő családcentrikus volt. Én egy időben szerettem volna, aztán olyan nagy lett az emancipáció és a korszellem — , én pedig elég szigorú elvek szerint élek — hogy az én ajtómnál kerül egyet ez a nagy emancipáció...A pornóhullámmal és a szexhullámmal meg ezzel a mocsok szennyhullámmal együtt szépen kerül egyet az ajtómnál és arrébb megy. Nálam nincs női emancipáció. Egyenrangú, mert ember, de nem vindikálhat ugyanolyan jogokat mint én. Én konzervatív vagyok és ezt bátran merem vállalni. Ez nem azt jelenti, hogy ütöm, vágom, gyilkolom, de tele pofával ne bagózzon, ne káromkodjon, ne járjon miniszoknyában, viselkedjen úgy, mint egy úrinő. — Ahogy hallgatom önt a rádióban, a televízióban vagy a színpadon, egy sokkal életFotó: Bodó Gábor FEB vidámabb bár nagyon fanyar, szarkasztikus humorú ember képe jelenik meg előttem. Nem olyan, mini ebben a kis beszélgetésben. Önnek milyen az alaptermészete, hogyan látja a világot? — Nem tudom. Ahogyan a világ hat rám. — Mi az ami örömet okoz? — Béke, egészség, nyugalom. — Mi az ami megnevetteti? — Alapvetően mindig azon nevetünk ami igaz. De a legnagyobbak: Chaplin, Stan és Pan, Peter Sellers. Ok a kedvenceim. — Mit szeretne? — Nyugalmat és békét, egészséget. Azt hiszem, hogy ez eléggé szolid kívánság. Várnai Ágnes Róka Gyula a bábok életre keltését is várja Róka Gyula igazi lámpás volt Jutón Jut aprócska település a Sió-csatornára támaszkodó Mezőföld partján. Jobbára reformátusok lakják, akik állattartással, földműveléssel is foglalkoznak. Csendes hétköznapok sodorják tova az időt errefelé. Igaz: Jutón az utóbbi esztendőkben sok minden épült. Korszerűsítették, bővítették az általános iskolát, az orvosi rendelőt, a polgármesteri hivatalt, és bevezették a gázt. Járda is készült. Valami azonban mintha hiányozna a faluból, amit pénzen nem lehet megvásárolni... — Minden reggel, ébredés után a madaraimat látogatom meg először — mesélte Róka Gyula, Jut nyugdíjas pedagógusa, aki 31 esztendő alatt kitanította a falu lakóinak legalább egyharmadát. — A feketerigónak mindig almát adok, a cinkéknek meg, akik között rendszeresen visszajár egy törött farkú is, szotyolát. De a verebeket sem zavarom el az étel mellől. így teszek, amióta ideköltöztem. Az iskolámnak még az 1780-as években tömték a falát, s azóta kétszer cseréltek tetőt rajta. Emlékszem: amikor először megláttam, rácsos kis- ablakokon próbált beszökni a terembe a fény. A feleségemnek meg sem mertem mutatni — akkor vethetett rá pillantást először, amikor véglegessé vált, hogy ideköltözünk. Aztán az évek során a szomszédba építettem a házat, ahol most négy generáció él. Hogy a falu változott-e időközben? A három évtized elég volt arra, hogy csináljak itt valamit. Népszínművek bemutatásával kezdtük, a produkciókkal lovaskocsin jártuk be a vidéket. A kultúr- házban egy forint ötven fillért kértünk a tévénézésért. Most sokkal jobbak a lehetőségek, a kultúra területén azonban szégyenszemre nagyon lemaradt a falunk. Pedig él közöttünk csillagász, több népművész, értelmiségi, meg például a Ludas Matyi egyik karikaturistája is beköltözött a papiakba. Én próbálkozom, de néha úgy érzem: nincs már rám szükség. — Ezért menekül a fafaragásba? Olyan a lakása, mintha egy lenyűgöző kiállításra tévedtem volna. — Nem menekülés ez, hanem szerelem. Már fiatal koromban is farigcsáltam mintákat botokra — idővel aztán étkezőgarnitúrát, ingaórát, szekrényt, apróbb használati tárgyakat is megpróbáltam kibontani az anyagból. Mindig a család körében dolgozom egyébként — közben beszélgetek a fával is. — Hogyan válassza ki a fát? Kimegy az erdőre, aztán ha lát egy érdekes hajtást, beleálmodja az alkotást? — Á, dehogy. Többnyire a volt tanítványaim szólnak, ha tudnak jófajta anyagról. Nemrég például buszmegálló épült a faluba, emiatt kivágtak egy szilvafát. El akarták tüzelni, mint a szemetet. Onnan mentettem meg. — Erdőn csak egyszer jártam — párásodott be a tekintete. — Amikor az el- húnyt Erzsi lányomnak kerestem kopjafának valót. — Nyugdíjasként miképp telnek a napjai? — Nem dolgozom sokat, mert nem adom el a faragásaimat. Az idő alatt, míg munkálom a fát, alakítjuk egymást kölcsönösen — mire elkészül, olyan, mintha családtag lenne. Nem tudok tőle megválni. Mostanában sokat olvasok, amire korábban nem nagyon volt időm. Jelenleg épp Pilinszkyt meg Tamási Áront. — Kihallatszik a beszélgetésből, hogy önnek nagyon hiányzik az iskola. — Persze. Az volt az életem. A mai legfiatalabb korosztálynak ráadásul a vérében van a bizonyítási vágy; mindenkit alkalmassá lehet tenni a sikerre. — Van egyébként egy ma még fűthetetlen faluházunk, ahová le lehetne telepíteni egy helyre az iskolát, óvodát, könyvtárat, néprajzi gyűjteményt, meg a volt szakköröm életrekeltésre váró bábjait. Mondtam is a polgármesterünknek: ha sikerül megvalósítani az álmot, a bejárat fölé a legtartósabb fából kifaragom a falu címerét. — Nehéz lehetett a búcsú a közélettől, amit mint a falu egyetlen tanítója befolyásolt. — Nehéz volt. De ismerem az itt élő nép gondolkodását, ezért akkor sem tudja senki sem a kedvemet szegni, ha terveim mind kudarcra vannak ítélve. Róka Gyula, miután végleg letette a krétát a katerdára, fabrikált egy verset is fafaragás közben. Az utolsó versszakát idézze: „Mit adott az élet? — eltűnődve kérded. /Ebből is, abból is keveset./ De sok száz szempárnak ismerős a lépted,/ S közülük néhány majd megfogja kezedet.” Czene Attila
