Somogyi Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-13 / 265. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1993. november 13., szombat A pápák nem szoktak interjút adni; az egyháznak és a világnak szánt mondanivalójukat enciklikákban, apostoli buzdításokban fejtik ki. Ez ma is érvényes, de II. János Pál pápa esetében már tanúi lehettünk néhány kivételnek. Most újabb kivétel történt — állapította meg a vatikáni rádió. A pápa a lengyel származású Jas Gawronsky újságírónak, az Európai Parlament képviselőjének nyilatkozott. Az alábbiakban ebből az interjúból közlünk részleteket. Jas Gawronsky interjúja II. János Pál pápával a vatikáni rádióban „A szegények, a védtelenek oldalára álltam” Gawronsky és a szentatya ismeretsége régi keletű. Egy alkalommal például édesanyjával együtt vendégül láthatta a pápát. Gawronsky eljuttatta a szentatyához Európa és II. János Pál című készülő könyve egy fejezetét. A pápa válaszul meghívta az újságírót vacsorára, s ezt interjú követte. Ebben a beszélgetésben a szentatya vall pápasága 15 évéről, a kommunizmusról, a volt kommunista országok problémáiról, kifejti véleményét, Kelet-Nyugat kapcsolatairól és korunk más időszerű kérdéseiről. De az interjúból kirajzolódik a pápa mint ember arca is — hangsúlyozza a vatikáni rádió. Gawronsky első kérdése a Balkán-félsziget háborújára vonatkozott: A balkáni háború — Hogyan kell értelmeznünk, amikor Ön, a szentatya humanitárius beavatkozásról beszélt a Balkán félszigeten dúló háborúval kapcsolatban? Valamiféle katonai beavatkozásról lenne szó? — Nem katonai beavatkozásról beszéltem, hanem arról, hogy agresszió esetén meg kell akadályozni a támadót abban, hogy támadjon. Az egyház hagyományos felfogása szerint csak a védelmi háború megengedett. Minden népnek joga van ahhoz, hogy védekezzék. Ezt az elvet már Szent Ágoston is hirdette és a II. vatikáni zsinat megerősítette... A Balkán-félszigeten, a volt Jugoszláviában a kommunizmus bukása együtt járt a nacionalizmus újraéledésével, amely erőszakba sodorja a népeket és kimondhatatlan szenvedéseket okoz annyi ártatlan embernek. A Szentszék álláspontja ebben a helyzetben mindig az volt: el kell kerülni a testvérháborút. Kezdetben, mikor Szlovénia, Horvátország és Bosznia referendummal döntött függetlenségéről, akkor ehhez tökéletesen joga volt. Akkor még meg lehetett volna őrizni a békét, tárgyalásokra lett volna szükség, új megoldások keresésére, például egy újfajta konföderáció létesítésére. Sajnos, a dolgok más irányban fejlődtek. — Szentatyám, népszerűsége ma, úgy tűnik, nagyobb, mint pápasága kezdetén volt. De nem hiányoznak a bírálatok sem, még az ön Lengyelországa részéről sem. — Való igaz, hogy ma Lengyelországban a médiumok és egyes ideológiai irányzatok próbálják kedvezőtlenül feltüntetni a pápát. Ez a stratégia azonban egyáltalán nem tükrözi a katolikus nép legmélyebb érzelmeit. Le kell lepleznünk, mi is rejlik e kritikus irányzat hátterében. Véleményem szerint a problémát az Európába lépés téves felfogása jelenti. Mellesleg: Lengyelországnak nincs szüksége arra, hogy belépjen Európába, mert már Európában van, Európa közepén. Fontos, hogy sajátos értékeivel tartozzék Európához, ne alkalmazkodjék bírálat nélkül, vakon a nyugati felfogáshoz, ne szívja magába azt, ami a legrosszabb. — Sokan gondolják azt, hogy Ön döntő szerepet játszott a kommunizmus bukásában. Mit gondol erről? A kereszténységé a döntő szerep — Én azt gondolom, hogy ha létezett ez a döntő szerep, akkor az a kereszténységé volt összességében. Azé a vallásos és erkölcsi üzeneté, amely eltéphetetlen szálakkal kötődik az emberi személy jogainak védelméhez. Én nem tettem mást, mint azt, hogy erre emlékeztettem. Azt ismételtem szüntelenül, hogy tiszteletben kell tartani a vallász- szabadság és minden más emberi szabadság alapelveit. — Hogyan arathatott akkora sikert a történelem során a kommunizmus, amely- lyel egyes nyugati országokban még ma is számolni kell? — Századunkban a kommunizmus térhódítása egyfajta válasz volt a kapitalizmus mindannyiunk által jól ismert túlzásaira, féktelenségére. Elég ha fellapozzuk a szociális enciklikákat, főként az elsőt, amelyben XIII. Leo pápa lefesti kora munkásainak helyzetét. Marx is leírta ugyanezt a maga nézőpontjából. Az ultraliberális kapitalizmus elvei folytán a szociális helyzet minden kétséget kizáróan súlyos volt. E valóság ellenhatásaként egyre több követőre talált a kommunizmus nemcsak a munkásosztályban, hanem az értelmiségiek körében is, akik közül sokan az életminőség megváltoztatásában reménykedtek. Ez késztette az értelmiségieket például Lengyelországban is arra, hogy együttműködjenek a kommunista hatóságokkal. Később, egy bizonyos ponton ráébredtek, hogy a valóság eltér attól, amit gondoltak. A bátrabbak, az őszintébbek kezdtek eltávolodni a hatalomtól, sőt az ellenzék soraiba álltak. — Szentatyám, Ön energikusan és szenvedéllyel küzdött a kommunizmus ellen. Most a volt kommunista országokban erkölcsi válság uralkodik, terjed a kábítószer és a prostitúció, s a volt Jugoszláviában a civilizáció fogalmát megalázó háború dúl. Olykor nem vonja kétségbe, hogy érdemes volt-e egyáltalán meg- dönteni a kommunizmust? A kommunizmus és a kapitalizmus — A problémának ez a megközelítése — attól tartok — téves. A magát szocialistának és kommunistának tartó totalitárius, igazságtalan rendszer elleni küzdelem jogos volt. De az is igaz, amit XIII. Leó pápa állít, hogy ebben a rendszerben is vannak igazságmagok. Nyilvánvaló, hogy ezeket nem kell megsemmisíteni. Manapság objektív és gondos konfrontációra van szükség, amelyet a megkülönböztetés eleven érzékének kell kísérnie. A szélsőséges kapitalizmus bármilyen formájának védelmezői többnyire nem ismerik fel a kommunizmus által megvalósított jó dolgokat sem, mint például a munkanélküliség elleni harcot vagy a szegényekről való gondoskodást. De az állam túlzott protekcionizmusa, gyámkodása negatív tényezőket is teremtett; megszűnt a magánkezdeményezés, a semmittevés és a passzivitás hódított teret. A rendszerváltozás az embereket felkészületlenül találta. Nem voltak képesek arra, hogy önerejükből harcoljanak, mert elszoktak a személyes felelősségvállalástól. Bár ugyanakkor voltak olyanok is, akik mindjárt nagy kezdeményezőképességet mutattak gazdasági téren, és kihasználva a kezdeti tétovaságot, nem mindig törvényes úton jutottak gazdagsághoz. E személyek többsége a volt nómenklatúra tagjai közül került ki. Látjuk tehát, hogy rendkívül nehéz az átmenet egyik rendszerből a másikba. Az ár, amit fizetni kell érte — a munkanélküliség, a szegénység és nyomor — igen magas. — Szentatyám, nagy alázattal kérdezem: úgy tetszik, mintha jobban ellenezné a kapitalizmust, mint a kommunizmust... — Most újból megismétlem, amit eddig mondtam és amit jól összefoglalnak a lengyel költő, Mickiewicz szavai: „Ne büntesd meg a vak kardot, hanem inkább a kezet, amely azt forgatja.” Azt gondolom tehát, hogy a jelenségek okait kell kutatnunk, és véleményem szerint a ma Európát és a világot gyötrő számos szociális és emberi probléma gyökerénél a kapitalizmus eltorzulásainak megnyilvánulásai húzódnak meg. Természetesen a kapitalizmus ma nem ugyanaz, mint XIII. Leó korában volt. Átalakult, és ez részben a szocialista eszmék érdeme is. A kapitalizmus ma különbözik a korábbitól. Szociális törlesztési alapot hozott létre, a szakszervezeteken keresztül szociális politikát valósított meg. Az állam és a szakszervezetek ellenőrző funkciót gyakorolnak. De a világ egyes országaiban még ma is majdnem a múlt századi, fék nélküli kapitalizmus a jellemző. Párbeszéd két egyház között — Hogyan fejlődik a párbeszéd a katolikus és az ortodox egyház között? A szentatya Vilniusban már jelképesen kezet nyújtott az ortodox egyháznak. — A moszkvai patriarchátus képviselője, aki kísérőm volt a balti államokban, ezt mondta nekem: Tudnia kell, hogy a kommunizmus elsősorban minket károsított súlyosan... Ez igaz is, mert a katolikusok is sokat szenvedtek, de csak kisebb mértékben, mert azokon a területeken kisebbségben élnek. A Szovjetunióban végbement kemény vallásüldözés nyomán az orosz ortodox egyház súlyos károkat szenvedett, és ma meg kell találnia annak az útját, hogyan szerezze vissza híveit. Itt szeretnék röviden utalást tenni szívemhez közel álló két kérdésre. Az első a volt Szovjetunió területén felállított latin egyházmegyékre vonatkozik. Olyan egyházmegyékről van szó, amelyek a múltban már léteztek és amelyeket a kommunista rezsim törölt el; így a latin szertartásé katolikusok hosszú évtizedeken át püspökök nélkül maradtak. Nagy igazságtalanságról volt szó, amelyet most orvosolni kellett. És itt van a görögkatolikus egyház is, amely a kommunista rezsimtől különösen súlyos üldöztetést szenvedett el, de amely mindig hűséges maradt az apostoli székhez, s megkezdte egyházi struktúráinak újjáépítését. Biztos vagyok abban, hogy minden felmerülő problémát meg lehet és meg kell oldani a szeretet- ben és igazságban, az ökumenikus párbeszéd által. — Milyen módon befolyásolja a pápát az, hogy lengyel? — Ott nőttem fel, tehát magammal hoztam az egész lengyel történeímet, kultúrát, tapasztalatot és nyelvet. Ma is lengyelül írok; az anyanyelv ugyanis pótolhatatlan. Mivel olyan országban éltem, amelynek sokat kellett harcolni a szabadságért, amely ki volt szolgáltatva szomszédai agressziójának, meg tudom érteni a harmadik világ országait, ezt a másik fajta, főleg gazdasági függést. Sokszor beszéltem erről az afrikai vezetőkkel. Megértettem, mi a kizsákmányolás, és azonnal a szegények, a kisemmizettek, az elnyomottak, a társadalom peremére szorultak és védtelenek oldalára álltam. A világ hatalmasai nem mindig néznek jó szemmel egy ilyen pápát. Néha rossz szemmel néznek rá, még az erkölcsi elvekhez kapcsolódó kérdések miatt is. Szabad jelzést kérnek például az abortusz, a fogamzásgátlás, a válás számára. Amit pedig a pápa nem adhat meg, mivel feladata — amelyet Isten bízott rá — az, hogy megvédje az emberi személyt, méltóságát és alapvető jogait, amelyek között a legfőbb az élethez való jog. Európa dilemmája — Szentatyám, az emberek — bizonyos aggodalommal — azt kérdezik: milyen Európa felé haladunk? — Egyszer egy politikus a következőket mondta nekem: „A berlini fal összeomlása főleg nekünk, Nyugat-Európa számára probléma, mert eddig ez a fal megvédett bennünket. Békében, nyugodtan éltünk, dolgoztunk és meggazdagodtunk. Most egész Kelet-Euró- pára figyelnünk kell, és aggódhatunk, hogy mi történik ott, különben az egész ránk omlik.” Ezt megerősíti az is, ami a balkáni háborúval történik. Az Európai Közösség önmagába zárkózik, és túlságosan közömbös, kevéssé hatékony a probléma megoldásában. így a pápa és a Szentszék aggódó felhívásai a béke érdekében pusztába kiáltott szóvá válnak. — Hogyan tud hozzájárulni Kelet-Európa annak a nagy Európának a kialakításához, amelyet ön mindig szorgalmazott? — Mindenekelőtt ezeknek a nemzeteknek az önazonosságával. Olyan európai nemzetekről van szó, amelyek a kommunista rezsimek által rájuk erőszakolt átalakulások ellenére megőrizték sajátos identitásukat. Talán egyenesen megerősítették azt az önfenntartási ösztönnek köszönhetően. Mindez vonatkozik Lengyelországra, de a többi kelet-európai országra is. Ez az önazonosság különféle módon és mértékben, különböző fokon jelenik meg. Azt mondták, a munkásnak nincs hazája, mert hazája a munkásosztály. A végén azonban nyilvánvajóvá vált, hogy ez az osztályharcot és osztálydiktatúrát hirdető ideológia nem tudta legyőzni a nemzeti tudatot, nem tudta legyőzni a vallási tudatot, az ember vallási dimenzióját sem. A nemzeti önazonosság és a vallási önazonosság mértéke érintetlen maradt, sőt bizonyos értelemben megerősödött. — Ha az a két Európa közeledik egymáshoz, melyik nyer többet? — Azon kellene inkább gondolkozni, hogy melyik veszít többet. Én azt hiszem, hogy Kelet-Európa veszítene többet, ami önazonosságát illeti. Keleten megőriztek egyfajta emberi dimenziót. Talán ez volt az egyik oka annak, amiért 15 évvel ezelőtt éppen Lengyelországból választottak pápát. Bizonyos értékek Keleten kevésbé homályosultak el. Ha valaki olyan rendszerben él, amely programszerűen ateista, mint például Lengyel- ország, jobban észreveszi, mit is jelent a vallás, észreveszi, amit nem mindig lát meg Nyugaton. Vagyis, hogy Isten az ember méltóságának forrása, a legvégső, egyetlen, abszolút forrás. A kelet-európai ember mindezt jobban észrevette. Gondoljunk például a Gu- lag-szigetcsoport foglyára, Szolzsenyicinre! Nyugaton az emberek ezt nem látják eny- nyire világosan. Új évezred hajnalán — A 2000. év hajnalánál tartunk. Ha a Jóisten is úgy akarja, ön lesz az a pápa, aki az emberiséget átvezeti a a harmadik évezredbe. Milyen gondolatokat ébreszt Önben ez a dátum, amely még inkább meghatványozza az emberiség jövőjére vonatkozó kérdőjeleket? — Az egyház, a kereszténység sajátos nézőponttal, igen világos távlattal tekint a világ végére. Ebben az ezredik vagy a kétezredik év ugyanolyan dátum, mint a többi. Másrészt mégis igen fontos ez a dátum: mert Krisztus kétezer évvel ezelőtt született. Azóta az egyházon, apostolain, tanítványain, misszionáriusain keresztül jelen van és működik az emberiség történelmében. A második évezred végén lelkiisme- ret-vizsgálatot kellene tartanunk, és megkérdeznünk: hol tartunk, Krisztus hová vezetett el bennünket? Hol tértünk le az evangélium útjáról? Ez olyan téma, amelyet nyilvánvalóan mélyebben kell elemeznünk. — Denverben elhangzott ez is: az evangéliumot nem szabad magánügynek tekinteni. Azt jelenti ez, hogy a katolikusoknak politikai szerepet kell játszaniuk? — Természetes, hogy a keresztények, mint minden állampolgár, részt vehetnek és tevékenykedhetnek a politikában. Ezzel a tevékenységgel ölt formát saját hitük és a társadalmi élettel kapcsolatos felfogásuk. Milyen jogcímen szoríthatnák őket a háttérbe? Igen, vannak olyan irányzatok, amelyek arra törekszenek, hogy a kereszténységet a magánéletbe szorítsák vissza, és a keresztényeket hallgatásra kényszerítsék. Az evangélium nem szűnik meg az ellentmondás jele lenni. Az egyház küldetése —A torinói szociális hétre küldött üzenetében az állam egysége értékének megerősítéséről beszél. — Bármilyen kérdésben nyilatkozom, igyekszem elkerülni a részrehajlást. Az elvek síkján közelítem meg a kérdést. Ez az egyház küldetése is. Az elkötelezett világi keresztények feladata, hogy ezeket az elveket megvalósítsák a közéletben, hogy ezeket az elveket kamatoztassák a mindennapok teendői során, a családi életben, a közgazdaságban és a politikában. — VI. Pál naplójában arról ír, hogy az egyházfő rendkívül magányos. Önről, Szentatyám, nem ez a benyomásunk. Mégis megkérdem: olykor nem érzi úgy, hogy egyedül van? — Valóban nem érzem magam magányosnak. Bizonyára ez egyéniség kérdése is, meg valóban sok személyes barát közelségét érzem. A döntéseket sem egyedül hozom. Kollegiálisán együttműködöm a püspökségekkel, a római kúriával. Amikor például a püspökök ad limina látogatásra érkeznek, igyekszem többször is találkozni velük. Együtt misézünk, meghívom őket ebédre. Ezek igen értékes alkalmak arra, hogy eszmecserét folytassunk, beszélgessünk, vitatkozzunk egymással. Ez a kollegiális együttműködés kiváltsága, ahogy a II. vatikáni zsinat is emlékeztet rá. — Ön vezet-e naplót? — Nem. Annyi mindennel kell törődnöm, túl sok a dolgom.
