Somogyi Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-28 / 200. szám
22 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1993. augusztus 28., szombat Az egykori amorózó Bács Ferenc a színész példaképéről, az egykori partnerekről, Erdélyről, s a szexualitásról Halvány, színes csíkos ingben, világos nadrágban, vidáman mosolyogva érkezik a Gerbeaud-ba. Alighogy helyet foglal a kis márványasztal mellett, máris ott terem a kisasz- szony és lelkesen kérdezi: „Mit parancsol a művész úr”? Bács Ferencet szereti a közönség, örülnek, ha látják, kedvesek vele a cukrászdában, az üzletekben. Míg a kávéját kavargatja, elgondolkodva mondja: — Szeretem az embereket, akárhová megyek, barátokra lelek. Persze ezek talán csak felszíni dolgok, az igazi kontaktust csak néhány emberrel találtam meg, ők az én valódi barátaim. — Van színész példaképe? — Egy csomó tehetséges emberrel dolgoztam együtt színpadon, filmen. Páger Antaltól kezdve a legfiatalabb korosztályokig. Talán azért nincs egy ideálom, mert ahány tehetséges partnerem volt, az nekem mind példaképem. A tehetséget mindig tiszteltem. Az ember nem tud soha eleget erről a pályáról, nem lehet eleget tanulni sem. Minden perc, minden nap elteltével gazdagabbak leszünk, ha nemcsak magunkra, hanem másokra is figyelünk. —Tizenöt éve érkezett Erdélyből. Úgy tűnik, megtalálta a helyét itt, az anyaországban. Vagy nem így van? — Nem is tudom. Amíg az ember megismeri, hogy milyen légkörben folyik itt a munka, hogy ki miért van ott, ahol van, ki miért játszik vagy nem játszik, mire rájöttem, hogy az erővonalak hogyan csoportosulnak, addigra fejre- állt minden. Elég sokat csalódtam. Mindenesetre most már sokkal jobban érzem a gyökér- telenségem, mint amikor idejöttem és számoltam ezzel. — Egy éve tagja a Nemzeti Színháznak... •— Oda hívtak, én pedig örömmel mentem. A többi nem az én dolgom. Két darabban játszottam eddig: egy remek karakter-figurát a Chaillot bolondjában és egy rezo- nőr szerepet a Warrenné mesterségének előbemutatóján. — És jövőre mi lesz? — Fogalmam sincs. — Nem akarom megbántani, de az évek telnek és lassan elhagyják az amo- rózó-szerepek. Nem bánja? — Hála Istennek, hogy elhagynak — a színpadon! Az életben, remélem, még sokáig nem. A jól megírt karakterszerepekre vágytam egész életemben, de hát ha az ember fiatal és 185 cm magas, kék szemű, és az Isten megáldotta kellemes hanggal, akkor predesztinálva van bizonyos szerepekre. Egyébként állítom, hogy élni színpadon, filmen, tv-játékban, de az életben is, az mindig szexualitás is... Minden létnek az alapkérdése a nő és a férfi viszonya. Remélem, ez így is marad. Bár most nagyon bonyolult és tragikus lett a dolog a HlV-vírus- sal. Azért én hiszek az egészséges jövőben, mert a fiatalság zöme van annyira okos és értelmes, hogy tud vigyázni magára. — Mivel tölti a nyarat? — Nyolc előadásban — négy Székesfehérvárott, négy Miskolc-Tapolcán — a Régi nyár című remek, zenés darabban játszom kedves partnernőmmel, Bánsági Ildikóval. Persze ennyi szereplés bizony kevés. Sajnálom, hogy vége a szezonnak; nem szeretek pihenni, nem vágyom kikapcso- lódára. Nekem a szerepek jelentik a megújhodást, minden szerep egy új élmény. Amikor átjöttem Erdélyből és ezt mondtam, sokan azt válaszolták: rossz, púder szöveg. Fogalmam sem volt, mit akarnak ezzel mondani. Ma már megtanultam, hogy egyesek a hitetlenkedésüket fejezik ki így a szakmában. Pedig nekem valóban a színház, a szerepek jelentik az élet értelmét. László Zsuzsa KÖLTŐ A BÁNÁTBÓL Ihlető néprajz Kerestem azokat a költeményeket, amelyek a legjellemzőbbek a bánáti költő-tanár, B. Varga László lírájára. A Végtelen, itt a markomban című kötetet beszélgetés közben nyomta a kezembe a mesztegnyői honismereti táborban, ahová elkísérte általános iskolás diákjait, hogy a helyszínen élményt gyűjtsön a kis magyar faluban. A kisebbségi magyar irodalom sajátos hangján szólal meg a költő, aki elsősorban érzelmein keresztül láttatja a világot. Ha nem tudnánk róla, hogy Bánátban él, Szajánban, föl sem tűnne, hogy szórvány magyarság sorsát éli. Versei egyszerre kozmikusak és a parányi kis világokat föltáróak. A Kertész című versét választottam példának kötetének bemutatására, költészetének megismertetésére. Már több nem fér magamba. El-elnézem emlékeim kis virágát szeretném őket szétültetni valahova... Száján közel a magyar határhoz, színmagyar kistelepülés. A hagyományok éltetésére nemrég láttak hozzá a faluház kialakításához egy öreg épületben. Addig is szorgos munka folyik a faluban, ház- ról-házra gyűjtik a múltról, B. Varga László költő' Bánátból (Fotó: Király J. Béla) a szokásosokról mesélő tárgyakat. B. Varga László nemcsak tanárként, költőként tesz sokat a bánáti magyarság idenditás- tudatának ápolásáért, hanem a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége vete- zőségi tagjaként is hozzájárul a kikindai körzet jó közérzetének alakításához. — Milyen szerepet játszik költészetében a folklór, a néphagyomány? — 1992-ben jártam először Mesztegnyőn a honismereti táborban. Az idén is szívesen B. Varga László Délibábtengerre szálltam Délibábtengerre szálltam, harmatkönnyeimmel vártam. Színes festéket kevertem, barnahátra öntöttem. Lelkemben hullámzó csoda, gyertek csónakomon oda! Meglátjátok a világot, mint ringatózik e tájon. Árvalányjara léptem, szomorúfűzre néztem. Színeim ladikba tettem, s lassan hazaeveztem. jöttem el a diákjaimmal, hogy ismereteimet tovább gyarapítsam és bemutassam a fiataloknak ezt a csodálatos falut, ahol a hagyományápolás szép példáját láthatják. A néprajz, elsősorban mint tanárt foglalkoztat, ez hozzá is tartozik ehhez a hivatáshoz. Kötelességemnek éreztem, hogy összegyűjtsem mindazt a tárgyi és szellemi értéket, hagyományt, amelyeket be is építek az oktatásba. A földrajzi nevek gyűjtésébe is belefogtam. A bánáti kisebbségi magyarság szabadabban él, mint évekkel ezelőtt. A könyvkiadás helyzete is előnyére változott, nincs akadálya munkáim megjelentetésének. — A versei nemcsak szinte szokatlanul személyes han- gúak, de zeneiek is. Hogy éli meg napjaink otthoni eseményeit? — Költőként pesszimistán. Ezt szeretném leküzdeni, de nem tudom. Az országot képtelen lennék örökre elhagyni, a fiatalokat is a maradásra buzdítom. A gyökereink ott vannak. Itt éltek nagyapáink. De visszatérve kérdésére, a latin mondást tudom idézni: háborúban hallgatnak a múzsák. Nehéz lesz újra megszólalni. Talán majd az utánunk jövő nemezedék... Horányi Barna A királyfi Új leletek Fehérváron Szent István bazilikája A Szent István által alapított királyi bazilika, a középkori magyar állam legszentebb helyének újabb maradványai kerültek elő Székesfehérvárott. A déli oldalhajót kutató feltárások során a régészek megtalálták a közvetlenül a hatalmas félköríves szentélyhez és a korábban már feltárt két sírkápolnához csatlakozó délkeleti sekrestyének, annak a helyiségnek az alapfalait, ahol a nagy ceremóniák, a koronázások, esküvők, temetések alkalmából a királyi család tagjai átöltöztek. A középkorban e helyiség fölött őrizték a koronázási jelvényeket, így állam- és egyházjogi értelemben egyaránt újabb jelentős adattal gazdagodtak a bazilikával kapcsolatos ismeretek. A feltárás során kiderült, hogy Mátyás király, amikor átalakíttatta és meghosszabbít- tatta a bazilikát, saját sírkápolnájának kialakítása során ezt a helyiséget elbontatta. A mostani feltárás során előkerült az a falszakasz, amelynek elhelyezkedéséből a régészek arra következtetnek, hogy megtalálták annak a bejárati traktusnak a helyét, ahol a királyi pár ünnepélyesen bevonult a bazilikába. A házunk végén, a falusi kamrában ott hajladozik a békázóbotom, amit nemrégen, egy unalmas délutánon szereltem össze, és azóta már tucatnyi vacsorát szerzett nekem a folyóparti zenészek közül. A bot egyszerű, vékony mogyoróvessző, rajta kétméteres zsinór, ólommal, piros ronggyal, és hármas horoggal a végén. Késő délutánonként, ha eszembe jut, felmarkolom a békázóbotot, és elindulok a part felé. A partra érve leveszem a tornacipőmet, a vízbe állok. A rongyot a nád mellé lógatom, ütemes mozdulatokkal már- togatom a vízbe; a piros színre és a csobbanásokra tízesével csúsznak a békák a horog felé... A bot megemelkedik a kezemben, s a rongy alatti hármas horog beleakad a béka alsó álkapcsába. Sivítva repül ki a partra, a fűben tekergőzve próbál szabadulni az oldalába akadt horogtól. Elkapom a hátsó lábait, vadászkésem élével az szeme mögé vágok. Megremeg, kinyúlik, Kiakasztom belőle a horgot, derékban levágom a hátsó lábait, s a maradékot visszadobom a vízbe, a rákoknak. A múltkor — estefelé — a béka-zene hallatán újra elhatároztam, hogy békacombot vacsorázom (paprikás lisztben kisütve, szőke kenyérrel). Előszedtem a békázót a kamrából, és a folyópart felé indultam. — No zenészek — mondtam a partra érve —, itt a békavész. Öten közületek ma a másvilágra kerülnek. A vízbe kerül a piros rongy, csobogva járja a táncot. Loccsanás. A sulyomle- velek között feltűnik az apró hegyvonulat... A béka közelebb csusz- szan, ráugrik a rongyra, aztán sivítva repül ki a fűbe. Fejbe csapom a késsel. Kinyúlik. A lábait levágom, beleteszem a műanyag zacskóba. Felveszem a botot, újra vízbe engedem a piros rongyot... ...Táncol a rongy a súlyom között. — Ott jön egy. Gyere, koma, itt a légy, csak rád vár. A béka ráugrik a rongyra, már itt is van a parti fűben. Nem sikít, nem ugrál. Előhúzom a késemet. — Ne bánts, te legény... Hátralépek. A béka egyenesen a szemembe néz. A fején korona. Törzsén apró palást, békalencséből. A torka lüktet. Nyakában lánc, fehér particsigákból fűzve. — Elvarázsolt királyfi vagy, ugye? — kérdezem, amint visszanyerem a hangom. — Az vagyok — mondja a béka. — Biztos? — Biztos. — Nem hiszem el. — Miért nem? Elvarázsolt királyfi vagyok, láthatod. Ne bánts, szépen kérlek. Ha visszavarázsol valaki királyfivá, gazdaggá teszem. — Hazudsz. Egyszerű béka vagy, mint a többi. És én most agyonváglak. — Nem, ne bánts, ne bánts, kérlek, ne bááánts, még valamikor segíthetek rajtad, nem ismered a meséket?! — Annak már vége. Meg- döglesz, szép királyfi. A késsel a szeme mögé vágtam. Kinyúlt, megremegett. Levágtam a combjait, beletettem a zacskóba, aztán felvettem a botot... és a piros rongy nemsokára megint ott táncolt a sulyomleve- lek között, a zöld palást, a nyaklánc és a nyolcágú korona mellett. Bolya Péter Tóparti pillanatfelvétel Késő délután kissé beborult a naphosszat izzó égbolt. Langyos szellő bodrozta a tó vizét. Az idősebb nyaralók is kimerészkedtek a parti sétányra. A közeli sokemeletes szálloda vendégei pénzes öntudattal fennen hangoskodtak. Leültem egy árnyas fa alá és élveztem az egész napi tikkasztó, mozdulatlan hőség után a szelíd légmozgást. Néhány lépésnyire tőlem a sétány másik oldalán elhelyezett padra egy borzas hajú, jóarcú fiatalember ült le. Kivette gitárját vászontokjából és szakértelemmel hangolta a hárfa hangzású húrokat. Mint egy jelre széparcú, karcsú lány ült a fiú mellé és kinyitotta a hóna alatt hozott fekete tokot, kiemelte belőle ezüstfényű fuvoláját, melyet aprólékos gonddal összeillesztett. Az üres tokot a fiú lába elé helyezte a földre. A gitáros elővett zsebéből egy százforintos papírbankót, majd egy ötvenest és a tok bordószínű bársonybélésére tette, egy nagyobb kődarabbal biztosítva a tó felől lengedező szellő mozgatásától. A lány fejével bólintva jelt adott és lelket melengető szép muzsika hangzott fel, felülkerekedve a közeli három vendéglő idegborzoló csinna-drattáján. Figyeltem a gitár alázatos akkordjait, a fuvola lágy, ezüstös hangját és színes dallamait. Amikor a leány elhaló hanggal befejezte az Albinoni dallamot, majd Vivaldi két koncertrészle- tét, bizonyossá vált bennem, hogy szomszédságomban két iskolázott muzsikus próbálkozik némi pénzhez jutni. A pénz azonban a vendégsereg zsebében kuncogott, egy fia garas sem hullott a fuvolátok bársonyára és a csalétekként kirakott papírpénzek társtalanul árválkodtak a földön. A kiöltözött pénzes külföldiek vacsorahangulatban talán nem is hallották a szép zenét. A magyar sétálók a százforintos láttán elhúzódtak, csak néhány gyermek állt meg nézelődve a két zenész előtt és hangos kiabálással hívta pajtásait. Még egy halk taps sem hallatszott. Félórányi eredménytelen muzsikálás után a két fiatal felkerekedett és elindult a sétányon felfelé, néhány paddal beljebb próbáltak szerencsét. Itt sem lehetett több sikerük, nemsokára hazafelé indultak. A tihanyi félsziget körvonalai élesen kirajzolódtak az alkonyati piros fényben, a szellő széllé erősödött. A távolban vékonyka villám cikázott át az égen. Lehet, hogy vihar lesz? Jó lenne ha frissítő eső fürösz- tené a száraz földet! Kellner Bernát (
