Somogyi Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-176. szám)
1993-07-24 / 171. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1993. július 24., szombat Hamiskás orvosi kártyaparti — Érdekek és ellentétek Gamás vihart arat Élénkülni látszanak — vagy tán el sem ültek igazán — a tavaly kirobbant gamási hidegháború ellenséges állásai közötti összecsapások. A körorvos működése keltette viszály akkoriban radikálisan szakította két pártra a falut: az ellenfelek azóta „jó esetben” köszönés nélkül mennek el egymás mellett, gyakorta viszont megengedhetetlen eszközöket is szentesítenek céljaik. Egyesek nem riadtak vissza az orvos autójának megrongálásától, és attól sem, hogy légpuskával belőjenek rendelője ablakán. Utóbb négy, nacionalista hangvételű, névtelen levelet is kapott dr. Lokody István. Az akkor még Stefan Lokody öt éve szökött át Romániából a zöldhatáron, tavaly nyáron nyerte el négy jelölt közül a gamási-somogyba- bodi körorvosi állásra kiírt pályázatot. A működését követő hónapokban azonban már megérkeztek az első, munkamorálját és viselkedését kifogásoló feljelentések, a másik oldalról viszont aláírásgyűjtést indul — mellette. Felmentette a fegyelmi tanács A feljelentéseket áprilisban vizsgálta ki a fegyelmi tanács, miután januárban a két község képviselő-testülete — a gamási minősített többség hiányában — nem tudta felmenteni. A fegyelmi tanács lefolytatta a vizsgálatot, elnöke munkáltatói jogkörénél fogva Jeszenszky Péter gamási polgármester, vizsgálóbiztosa dr. Jószai Zoltán, szintén gamási jegyző volt. Az orvost felmentették. — Előzőleg fegyelmit kapott, így fel kellett mentenünk. A fegyelmi tanács egyébként a jogszabály értelmében csak az utolsó 30 nap alatt érkezett panaszokat vizsgálhatta. Ezalatt, sajnos, csak tizennégy írásbeli bejelentés érkezett — ítéli meg Jószai jegyző. Aztán helyesbít: — Nem sajnos, szomorú. Nem vehettük figyelembe a kegyeletsértés tényét, a rendelési idő be nem tartását, a meg nem engedett hangnem használatát. De körülbelül öt órán át tudnék erről mesélni, és akkor még mindig nem Lokody úr dicséreténél tartanék. Propaganda pro — Mostanában milyen a hangulat a községben? — Ma is vannak néhányan, akik hozzá járnak Felsőmocsoládra — felel Jeszenszky Péter. — Tudomásunk szerint több mint 170-en kérték ki orvosi kártyájukat, és mentek Lokody doktor után Mocsoládra, mivel úgy gondolták, helybeli orvos kell Gamásra. — Nem így van összefüggés a dolgok között. Sőt, így egész rossz az összefüggés. Százhetven kártyát valóban elvittek az 1600-ból, ám kiderült, hogy néhány aláírás hamis. Többen jegyzőkönyvileg kérték, hogy hozzák vissza ide a kártyájukat, hiszen az ő tudtuk nélkül vitték el Őket. És akkor még nem néztük azt, hogy házról házra gyűjtögették a kártyákat. Még Lokody István is. — Ezt állítja? — Ezt nemcsak állítom, tudom. Egy illető jegyzőkönyben kérte vissza a kártyáját, és elmondta: hogyan szerezték meg azt. Feketelista jóindulatból Szerkesztőségünkben nemrég egy idős hölgy azt panaszolta: a kártyájukat kikérők nevét feketelistaként szögezték ki a gamási rendelő falára, mondván: ezek az emberek oda nem tehetik be lábukat. Információnk szerint április végén némi affér is történt a hivatal előtt, ahol mintegy húsz ember méltatlankodott a feketelista miatt és az orvos mellett emelt szót. — Ezek az emberek, mivel nincs itt a kártyájuk, csak sürgősségi ellátást kaphatnak, ingyenesen nem vehetik igénybe a helyettesítő orvost — mondta erről Jószai Zoltán. — A névsor miatt egy személy telefonált, mondván, sérti a demokratikus jogait. Nem egészen úgy van, mondtam neki, de tényleg kiírhattuk volna másként is. Fél órán belül levettük. — Tehát nem volt incidens? — A fegyelmi tanács döntését követően volt ilyesmi. Szám szerint tizenheten voltak. Megszámoltam. — Az affér lényege az a sláger volt — veszi át a szót a polgármester —, hogy legyen orvos Gamáson. Persze hogy legyen, én is azt akarom. De orvos legyen! Városlakó nemigen tudja elképzelni, hogy egy idős ember falunhelyen mennyire ragaszkodik az orvoshoz. Legyen szakmailag bármilyen rossz is az. Már annak idején is úgy kezdődött az aláírásgyűjtés, azt lovagolták meg a doktorpártiak, hogy „tessék aláírni, bácsikám, mert ha nem írja alá, nem lesz egészségügyi ellátás Gamáson”. Propaganda kontra — Az önkormányzatnak nyilván az az érdeke, hogy a nép lehiggadjon és visszahozza a kártyáit Mocsoládról. Folytatnak ennek érdekében propagandát? — Az önkormányzat érdeke az, hogy egészségügyi ellátás normális legyen. Ez nem is érdekünk, kötelességünk. De semmit az ég világon azért nem teszünk, hogy hozzák vissza a kártyájukat. Koloszár Lászlóné és férje, akik annak idején elkezdték az aláírások gyűjtését, nem így tudják. — Láttuk, amikor néhányan házról házra jártak, és azzal ijesztgették az embereket: ha nem kérik vissza a kártyájukat, soha többé nem tehetik meg. Az öreg Deák Feri bácsi is visszakérte, pedig nagyon a doktor úr mellett volt — mondja az asszony, és így folytatja: — Tudja, én rájöttem arra, hogy mondjon valaki igazat, betörik a fejét. Betartanak, a férjemet meg is fenyegették, amikor gyűjtötte az aláírást. Bement egy bácsihoz, aki így fogadta: „mit szólna hozzá, ha most jól fejbe vágnám?”... „Állok elébe”, mondta erre a férjem. „Nem én, hanem a Laci.” Persze, sok Laci van Gamáson. A másodikos fiamat pedig megkérdezték az iskolában, hogy hová mentem én a doktor úr feleségével, mert láttak autóval. „A másodikos fiamat te ne kérdezgesd!”, mondtam az illetőnek. Erre ő: „akkor beszéljen, amikor magának innen költözni kell!" „Elmondom, hogy kell följelenteni” — Miért álltak Lokody doktormellé? — Tudja, beszéltünk több emberrel — kapcsolódik a beszélgetésbe Koloszár László —, akiket megagitáltak: ha esetleg panaszuk van, hol jelentsék fel a doktort. Van, akinek a polgármesteri hivatal ablakából szóltak ki, hogy „gyere be, elmondom hogy kell följelenteni.” Ekkor fogtunk egy papírt, és indultunk aláírást gyűjteni. Koloszárék nem bánták meg, hogy kiálltak Lokody doktor mellett. Pedig ők sem voltak biztosak abban, hogy alaptalanok a vádaskodások. — Tudja, minden rosszat hallottunk a doktor úrról mi is, hogy így nem megy ki a beteghez, meg úgy nem tud beadni injekciót. Féltünk is tőle. Aztán valamikor elmentem hozzá, és teljesen normálisan beszélt velem, igaz én is intelligensen szóltam hozzá. Nem rontottam rá mint egy állat, már elnézést a kifejezésért. Nem úgy mentem be, hogy „doktor úr, nekem ezt írja föl, meg azt írja föl”. Vények és lövés — Egy tanú állítása szerint a régi orvos működése alatt lepecsételt, kitöltetlen vények forogtak kézen-közön az utcán, és az orvoshoz mint boltba jártak az emberek. Önök egyetértettek-e Lokody doktorral abban, hogy ezt a megszokást felszámolta? — Fia így lett volna, egyetértettünk volna vele — így Jeszenszky polgármester. — Miként ítélik meg, hogy légpuskával belőttek a rendelő ablakán? Úgy hallottam, hogy önök szerint ez egy diákcsíny is lehetett. — A nyomozás nem bizonyította, hogy az egy ember ellen irányuló cselekmény volt. A rendelő ablakán lőttek be, rendelési időn kívül, amikor az orvos nem tartózkodhatott ott. És persze, lehetett diákcsíny is — tartja Jószai jegyző. Az ápolónő szemszöge A Koloszár családnak, sok helybelivel egybehangzóan, ugyanaz az elképzelése a gamási viszály okairól. — Bár a doktor úr kapott nemzetiségi gyűlöletre utaló leveleket, szerintem mégsem ez van a háttérben — mondja sejtelmesen Koloszárné. — Annyit mondok, hogy az ápolónő és az írnoknő háza táján nézzen körül... Petronovics Lászlóné megviseltnek látszik. A gamási születésű ápolónő keserűen emlékezik. — A doktor úr eleinte csöndes, visszahúzódó ember volt; különösebben nem szólt senkihez, nem próbált közeledni a betegekhez sem. Aztán egyik napról a másikra felelősségre vont bizonyos dolgokért, ami szerintem méltánytalan volt. Fia éppen hiányzott valamely injekció, teljesen kikelt magából a betegek előtt. Amikor pedig megrongálták a kocsiját, azt meg egy az egyben a férjemre kente; másnap úgy kizavart a rendelőből, mint a huszonegy. „Menjen a kurva anyjába”, ilyen kísérettel. — A rendőr fogott vissza, hogy ne menjek neki, mert kitiportam volna a belét, az biztos — fakad ki indulatosan a férj. — Én szeretem a feleségemet, pedig már tizenöt éves házasok vagyunk, de ilyet senkitől sem tűrök el. Ennek az embernek már a múlt évben el kellett volna menni innen a fenébe, mert ha van igazság, akkor ez az ember orvosként nem dolgozhat. Mert ez egy beteg ember, egy pszichopata. Adjonisten — fogadjisten — És most mit tart Lokody doktorról? — kérdezem az ápolónőt. — Ott tartok, hogy kimerítettem magamban az összes jelzőt. Én, ha csak ennek az egésznek az egy százalékát vétettem volna valahol, már rég elhajtottak volna. — Akkor borult ki a liszteszsák — véli Petronovics László —, amikor a Horváth Géza bácsinak kellett volna beadni valamilyen injekciót, amivel a kórházban is kezelték, felgyógyították. Ő ezt nem adta be, mi több, azt mondta, hogy „vegye tudomásul, itt én vagyok az orvos, én döntöm el, hogy mit kell beadnom magának!” És persze, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ez a szólás ismerős a Koloszárné által elmondottakból is. A „gamási csomóra” amúgyis ez a kibogozhatatlanság jellemző: minden és mindennek (Fotó: Lang Róbert) az ellentéte tanúkkal bizonyítható. Nehéz dolga lesz a bíróságnak. A felmentett orvos ugyanis megfellebbezte a fegyelmi tanács döntését, annak felülbírálását kérve. A dosszié jelenleg a munkaügyi bíróság asztalát nyomja. Az orvos új védője keresetkiegészítéssel élt, amelyben arra igyekszik rávilágítani, hogy az orvost etnikai kisebbséghez tartozása, forradalmi változtatásai révén üldözték. Szelet vetők Akárhogy nézzük, vihart aratnak a gamásiak, bárki is vetett szelet. A munkaügyi bíróság szeptemberi második tárgyalásáig pedig végtelen az idő: dolgozhatnak hát a szélvetők, a vihart aratók meg élezhetik a kaszakéseket... Fagyos a hangulat Gamáson. Ha idős embereket kérdezek a Lokody-ügyről, mintha sosem betegeskedtek volna, rázzák a fejüket: — Nem érdekel az minket—vágják rá, és már igyekeznek is tovább. Légzésük szapora, elégtelen. Balassa Tamás (Mindezekután kaptuk a hírt, miszerint a minap a védelem négy tanúját érte atrocitás. Kutyáikat, macskáikat sárga idegméreggel küldték ismeretlen tettesek a túlvilágra. Postaládáikban a névtelen levélíró kezeírásának jellegzetes betűi fonódtak újabb mocsokká...) Konkurenciaharc az emberpiacon N em szeretem a hajnalokat! Amikor öt órakor csörgött az óra, irigykedve gondoltam a még he- nyélőkre. Aztán változott a világ: egyre későbbre állíthattam a vekkert. Már alig jutott eszembe, mennyire is gyűlöltem a korai ébredést. Most újra megélénkült az emlékezetem; az emberpiacot kerestem. Itt, Somogybán. Tudtam, hogy lennie kell. Találtam többet is, ahol fillérekért vagy netán csak egy tál meleg ételért cserél gazdát a munkaerő. Bár kudarcot vallottam volna! Korábban ez is másképpen volt. A munkanélküliség rejtve, a gyárkapukon belül időzött. Ha valaki feketén dolgozott, időnként lebukott, mert följelentették. A fusizók akkoriban még jól kerestek: óránként a vállalatinak a többszörösét. Megérte az a kis rizikó! A szabadnapokon és a hétvégén jól kifáradtak, a gyárban pedig kipihenték magukat. Most viszont nem róluk van szó. Már alig vannak működő gyárak, a fusizóknak is leáldozott. Akiket kerestem, azok sohasem féltek. A régi bútordarabokat közveszélyes munkakerülésért üldözték, de rájuk egyik kárpótlási törvény sem vonatkozik. Ma is ott vannak, ahol mindig is: az utcán. Éjjel és nappal. Csak egyre többen, így nyáridőben alig várják a hajnalt, mert számukra ez hozza a reményt. Hátha ma elkel a kínált munkaerő; az, amiből egyre több van, s netán többet adnak érte, mint az előző napon. Konkurenciaharc van az emberpiacon. A külföldiek (keletiek?) olcsóbban is adják magukat, s ezzel rontják a hazaiak esélyeit. Osztályharc a demokráciában! Ha jönnek a „vállalkozók”, mindig az erősebbeket választják. Itt nem szellemi munkára keresnek embereket, a kemény fizikai munkát pedig nem mindenki bírja egyformán. A gyengébbek rendszerint hoppon maradnak. Visszatért a természetes kiválasztódás? Hiába a könyörgés, a rimánkodás. Csak az erősebbnek van esélye. A túlkínálat farkastörvényei uralkodnak. A kukoricakapálás idején kétszázért lehetett napszámost fogadni 12 órás munkára. A málnaszedőknek már valamivel többet fizettek. De hamar kitelt az idénymunka. Már mocskot eltakarítani is alig kell néhány „polgár”. Még- inkább estek az árak. A munkaerő olcsóbb, mint bármikor, s még csak nyugtát sem kell adni. Egy töpörödött, megállapíthatatlan korú, vézna embert figyeltem: amikor megérkezett a „gazda”, kihúzta magát, lábujjhegyre állt, hogy magasabbnak látsszék, vállát hátrahúzva „kellette magát”. A cipőt helyettesítő bőrdarabok között saját bőre is elővillant. Ahogy minden erejét megfeszítve ágaskodott, rongyos gúnyája még szánalmasabbnak tűnt. De az ő munkaereje most sem kellett: megintcsak nem kapott munkát. Amikor közelítettem feléje, arca felderült. A gondozatlan, füstszagú szakáll mögött ülő kicsiny szemek tágra nyíltak: azt hitte, munkát kínálok. Amikor kiderült, hogy nincs mit ajánlanom, csak úgy önmagának dör- mögte: ma megint nem eszem. Egyre többen vannak... Korán volt, még sokan téb- láboltak a placcon. A nálunk kissé szokatlan kiejtés gazdája nem volt sem erősebb, sem gyengébb, mint az átlag. Arcán évtizedek keserves küzdelmei húztak mély barázdákat. — Elvállalok bármilyen munkát egy kis kajáért — fogta könyörgőre a dolgot. — Oszt ha ad mellé egy egész kenyeret, má’ mehetünk is — igyekszik meggyőzni. Hiába. Nem tudja, hogy az idegen, az újságíró nem tud munkát adni. — Mit mondott az elébb? — töri meg a kényszeredett csöndet egy magabiztosabb hang. A sokat próbált erdélyi megismétli ajánlatát. Már együtt indulnak el. Megegyeztek. Magyar a magyarral. K iszolgáltatottak a szakképzetlenek, a rongyosok, s csak arra számíthatnak, amit már mások nem végeznek el. A munkából egyre kevesebb van. Szemeteskukából is. Már lassan több a guberáló, mint a kuka. Növekszik a sehonnaiak száma. Másfél helyett hárommillió a szegény, s belőlük „táplálkozik” a rongyossereg. Vendégmunkások ők saját hazájukban, a nemzet munkára váró napszámosai. Emberségükben is megalá- zottak egy falat kenyérért. Lengyel János
